Toszafisták

Toszafistáknak nevezik a Rási (1040–1105) franciaországi zsidó hittudós utáni középkori zsidó Talmud-glosszátorokat.

Történetük szerkesztés

A toszafisták nincsenek semmi összefüggésben a Toszeftával, jóllehet a «tósza-fosz» szó után kapták elnevezésüket. Ennek egyszerű oka az, hogy ők is glosszákat írtak, de magához a Talmudhoz. A Talmud-kiadások a toszafisták glosszáit mindig a Rási-kommentárral szemben levő margón hozzák. Az első toszafisták Rási veje és unokája voltak, és az ő Toszafoszjaik főképen kritikai megjegyzéseket tartalmaztak Rásihoz. I. Weiss kutató szerint a Toszafosz «melléklet»-et jelent, mert akárcsak a Gemára kritikai és analitikai magyarázatát adja a Misnának, úgy a Toszafószok mindkettőnek kritikai és analitikus glosszái. A Toszafosz abban is hasonlít a Gemárához, hogy szintén különböző korokban élt szerzők műve és különböző iskolák szellemét tükrözteti vissza, és éppen úgy, mint a Gemára, egy gyűjteményben van összefoglalva. Rási koráig a Talmudmagyarázók pusztán a szövegértelmezésre fektették a súlyt, de a XII. századtól a kritikai szellem az analitikus kutatás és kritikai fejtegetés terére is eljutott. Így Rási unokája, Rasbam (R. Sámuel ben Meir) a Talmudhoz írott kommentáron kívül külön glosszákat is írt. Úgy ennek, mint a későbbieknek, fősajátosságuk az erős kritikai szellem. Magát Rásit is a toszafisták szabadon korrigálták, dacára a nagy tiszteletnek, amellyel adóztak neki. A toszafisták csak a Talmud nehezebb helyeivel foglalkoztak és csak azok érthetik meg, akik a Talmudban feltétlenül járatosak, illetve annak szövegét s a rá vonatkozó vitákat már ismerik. A Toszafoszok grammatikai magyarázatokkal nem foglalkoznak. A fő toszafisták franciaországi zsidók voltak, jóllehet egyidejűleg Rási tanítványai a Német-római Császárságban is kezdtek glosszákat írni, azonban észak-franciaországiak túlsúlyban voltak.

Az első Toszafószok elvesztek; ezeknek szerzői Ram (R. Meir b. Sámuel Ramerupt) és R. Juda b. Nathan, Rási vejei voltak. A fennmaradt nagyszámú Toszafoszok közül legnevezetesebb S. Jacob ben Meir Tam-é, aki a glosszák külön stílusát is megalapította. Vele egyidőben élt német területen a másik toszafista, R. Isaac ben Aser ha-Lévi. R. Jacob Tam után a legkiválóbb toszafista volt tanítványa. R. Isaac ben Sámuel ha-Zaken Dampierreből, akinek glosszáit a «Toszafosz Jesónim» tartalmazza. R. Isaac tanítványa, R. Sámson ben Abraham de Sens (megh. 1235) elődjeiét revideálta s valamennyit a Toszafosz Sens-ben gyűjtötte össze. Őt követte Juda ben Isaac (Sir Leon) Paris, akinek a Beráchot traktátushoz írt glosszáit csak 1863-ban adták ki Varsóban.

Kiváló toszafista volt R. Sámuel ben Salomon Falaise (Sir Mozel), akinek életében az inkvizíció elégettette a Talmudpéldányok ezreit Franciaországban. Ezt követően, Rothenburgi Meir feljegyzése szerint, Salamon Falaise tisztán emlékezetére támaszkodva írta meg glosszáit a nehezebb Talmudhelyekhez. A XIII. században még a következő híresebb francia T. éltek:

R. Moses Evreux, aki a legtermékenyebb volt valamennyi közt, mert az egész Talmudhoz írt glosszákat, melyeket az inkvizíció a Talmudokkal együtt elégetett;
R. Eliezer Touques, aki kompendiumot készített a sensi és evreux-i glosszákból, de írt eredeti glosszákat is, amelyeket már a könyvnyomtatás kezdő korában Soncino kinyomatott, de hangsúlyozza, hogy többen átdolgozták azokat.

A későbbi toszafisták közt a legaktívabb volt R. Perez ben Elijah Corbeil, aki elődjei glosszáit is revideálta, míg az ő munkáját tanítványai folytatták külön Toszáfószban. Németországban Baruch ben Isaac regensburgi rabbi és R. Meir Rothenburg, Italiában pedig R. Isaia Trani voltak a legjelentékenyebb toszafisták, míg Franciaországban sorrendben az utolsónak lehet számítani R. Aser ben Jeciel rabbit (1328), aki befejezte elődeinek több mint két évszázadig tartó tudományos munkásságát. Működésüknek a bigott IX. Lajos francia király az inkvizíció segélyével vetett véget. Egyéb ismert Toszafószok: az ú. n. Francia Toszafosz; a Piszke Toszefosz halachikus döntések gyűjteménye, szintén francia toszafistáktól; és a Spanyol Tosszafosz, amelyet F. Josef Colon említ responzumaiban. A kiadott Toszafoszok a következők: A Babiloni Talmud 36 traktátusához részben a Toszafosz Touques, részben a Toszafósz Sens; tizenhét traktatushoz pedig a következő toszafistáké: R. Moses Evreux, R. Abraham Sens, R. Perez ben Elijah, R. Meir Rothenburg, R. Eliezer Touques, R. Sámuel Falaise, R. Baruch ben Isaac Worms. Ezeken kívül a nagyszámú Toszafószok közül ki vannak adva még a következő: R. Aser ben Jeciel Toszafosz Ha-Ros című glosszái különböző időkben és helyeken, így Livorno 1776, 1785, és 1810, Prága 1725, Pisa 1806. Ezek az ediciók azonban csupán a szerzőnek egyes traktatusokhoz írt glosszáit adják. Egységesen valamennyit tartalmazza a Romm-féle vilnai Talmud-kiadás. Úgy R. Jeciel, mint R. Eleazar b. Juda Worms Toszafoszja Bezalel Askenázi Sittó Mekubecesz-jében is megjelent. Ugyanott található R. Isaac Bamberg Toszafószja is. Rajtuk és a fent említetteken kívül azonban más toszafistákról is említést tesznek kortársaik vagy későbbi szerzők responzumai, amelyek hivatkoznak a ma már nagyobb részt elveszett, részben kiadatlan Toszafószokra.

Források szerkesztés

Magyar zsidó lexikon. Szerk. Ujvári Péter. Budapest: Magyar Zsidó Lexikon. 1929. [1]

További információk szerkesztés

Max Seligsohn, Tosefot (Jew. Encycl. 1904)
Azulai, Sem ha-Gedolim II.
Benjacob, Ocar ha-Szeforim
I. Weiss, Dor lV; uo., Toledot Rabbenu Tam
Zunz, Zur Geschichte und Litteratur (1845)
Winter und Wünsche, Jüdische Litteratur II.
Karpeles, Geschichte der jüdischen Litteratur I.
Graetz, Geschichte der Juden VI.

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés

Középkori zsidó irodalom