Valuska János Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényének (fő)szereplője. A jámborság irodalmi megtestesítői közül való.

A közép-kelet-európai (dél-alföldi) neve-nincs településen játszódó történetben Valuska köti össze a városlakókat egymással, és nem csak azért, mert postásként, újságkihordóként dolgozik. Valuska nagy, vállát lehúzó postástáskája hozzátapad hordozójához, jelképezve a magára vállalt feladat nehézségét: a végső romlás felé rohanó városban megakadályozni az elkerülhetetlennek látszó tragédia bekövetkeztét. A súlyos, föld felé közelítő táskát ellensúlyozza Valuska mániákus rajongása a kozmosz, a Nap és a csillagok világához. „Az univerzum csodaszép” – ismétli gyakran.

Valuska egyszerre hírnök, üzenetek közvetítője s tanúja a feltartóztathatatlanul kibontakozó, számára érthetetlen eseményeknek: a titokzatos cirkusz miatt odasereglett emberek lerombolják az egész várost. A várost, ahol szinte magától megy tönkre minden, ahol az egyre nagyobb piszok jelzi a civilizáció csődjét. A várost, amely kiszolgáltatottan, erőtlenül adja meg magát a támadásnak. Legfőképp azonban az önzetlen szeretet, a szent együgyűség, az ártatlanság képviselője ő. A Jóban hisz, s nem érti a Rosszat, a Gonoszt. (Az író Pilinszky János költészetének elkötelezett híve, és ez a hatás üt át a Valuska-jelenség ábrázolásában.) „Valuska létezése nem magyarázható meg ebben a sötét, reményvesztett és megválthatatlan, ostoba emberi világban” – fogalmaz Krasznahorkai.[1]

Valuska létezése a másokhoz fűződő viszonyában értelmezhető: célja megérteni és elfogadni a másik embert, és elfogadtatni magát a másikkal. Elsősorban Eszter úr, a mű főhőse életében játszott szerepe említendő. Eszter György, a visszavonult zenetanár, aki a tökéletesség keresését (a Werckmeister-harmóniákat) állítja mindennapjai középpontjába, aki kényszerítő ok nélkül ki sem teszi lábát otthonából. Valuskához kötődő, mániákus ragaszkodásának magyarázata: a szeretetre való képesség felismerése önmagában. De Valuska meg akar felelni az anyjának is – éppúgy, mint „Mestere” (Eszter úr) feleségének, a törtető, kíméletlen asszonynak. És megfelelni a városka kocsmája vendégeinek, megfelelni az egy éjszaka alatt összegyűlő, egyre dagadó és egyre ijesztőbb idegenekből álló csoport tagjainak, akik magukkal cipelik a könyörtelen hadjáratban a tehetetlen Valuskát („…nem volt tudatában, mit tesz”).[2]

Megtartható-e az ártatlanság, a Valuskából sugárzó jóság? Mennyire kihasználható az együgyűség? Miért a sodródás Valuska útja? Hová vezet ez az út? A könyv, amelyben „csak egyvalami számít, az, hogy van esély a tisztánlátásra, ha képesek vagyunk eltekinteni a magunk zárt horizontjától, mert akkor tisztán láthatjuk, hogy semmi nem fontos, csak amit egymás iránt érzünk”[3] – megválaszolja a kérdéseket. Valuskát a pusztítás utáni tisztogatást követően elmegyógyintézetbe zárják. Neki azonban akkorra már minden mindegy. Megpróbálta megérteni, mi történik körülötte, de nem sikerült. Valuska, akit tekinthetünk a létezés fölösleges elemének, függeléknek az emberi létezésben, azon irodalmi alakok sorát gazdagítja, akik a maguk tiszta módján próbálják ellensúlyozni az iszonyat, a szenvedés világát saját komikusan tragikus és tragikusan komikus jellemével (mint Don Quijote, Miskin herceg, vagy éppen Krasznahorkai másik nagy regénye, a Sátántangó szereplője, Estike).

A regényből Tarr Béla, Hranitzky Ágnes készített filmet 2000-ben Werckmeister harmóniák címmel. Valuska alakítója Lars Rudolph.

Jegyzetek szerkesztés

  1. Nem kérdez, nem válaszol, 23. o.
  2. Az ellenállás melankóliája, 268. o.
  3. Nem kérdez, nem válaszol 22. o.

Források szerkesztés

  • Krasznahorkai László:Az ellenállás melankóliája. Magvető, Budapest, 1989.
  • Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol. (Huszonöt beszélgetés, ugyanarról.) Magvető, Budapest, 2012.