Vita:Agathürszök

Ez a szócikk témája miatt az Ókorműhely érdeklődési körébe tartozik.
Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! Jól használható Ez a szócikk jól használható besorolást kapott a kidolgozottsági skálán. Közepesen fontos Ez a szócikk közepesen fontos besorolást kapott a műhely fontossági skáláján. Értékelő szerkesztő: Pasztilla (vita), értékelés dátuma: 2018. február 5.

Ókori témájú szócikkek

Wikipédia:Cikkértékelési műhely/Index

Agathyrsoi

Az Agathyrsoi, Agathyrsioi (Αγαθυρσοι, Αγαθυρσιοι) névvel illetett nép bizonyára a szkíták nemzetségéhez tartozott. Herodotos tudósítása szerint az i. e. 5. században a Maros völgyét (tágabb értelemben az Erdélyi-medencét) lakták. Történetírónk a királyi szkíták rokonainak mondja őket.

Nevezetteket szkíták által uralt trák népességnek, illetve trák eredetű népnek is tekintik. Niebuhr például a trákokkal (Getae) azonosítja őket. Stephanos Byzantios kijelentése nyomán pedig a Rodope hegység területén egykor élt Trausoi nevű trák csoporttal kapcsolják össze nevüket.

A szkíták, illetve elődeik a kő-rézkortól kezdődően több alkalommal is beköltöztek a Kárpát-medence területére. Nem az Agathyrsoi nép volt e vidék első szkíta gyarmatosa, elsőként azonban őket tudjuk megnevezni.

Eredetük meséje

A görögök, illetve Herodotos szerint a kelet-európai szkíta népek, illetve névadó őseik Herakles és Ekhidna leszármazottai. A legidősebb fiú Agathyrsos, a középső Gelonos, s a legkisebb Skythes. Ismereteink szerint a Gelonoi nevű nép részben görög, részben szkíta stb. származású volt.

Nevük

Peisandros o Larandinos nevüket Dionysos görög istenség elmaradhatatlan kellékével, botjával (thyrsos) kapcsolja össze. Ennél nem sokkal meggyőzőbb Vasmer iráni nyelvekből levezetett magyarázata: aghá (gonosz), *dars (megjelenés, külső). Az Agathyrsoi név jelentése eszerint gonosz külsejűek. Hihetőbb szófejtéssel is szolgálhatnánk, kútfője azonban nem számít tudományos igényű közleménynek, s a Wiki irányelve szerint, mint ilyen, lehetőség szerint mellőzendő.

Szóba kerül olykor még velük kapcsolatban a Thyssagetai név (Valerius Flaccus művében Thyrsagetae) is. Említettek, bizonyára szkíta nép, a kelet-európai puszta keleti felében, legvalószínűbben a Hyrgis vagy Syrgis (Donyec), a Tanais (Don), az Oaros (Volga) és a Lykos (talán az Urál) folyó vidékén laktak.

Szokásaik

Herodotos fényűző életmódot és különös szokást tulajdonít nekik. Sok aranyat viseltek, és nőközösségben éltek, asszonyaikat közösen birtokolták.

Aristoteles szerint törvényeiket ünnepélyesen szavalták, nehogy elfeledjék őket. E nép fiai – több író szerint – bőrükre rangjukat jelző bélyegeket mázoltak, hajukat pedig sötét kékre festették. Vergilius műve Apolló istenség tisztelőiként emlékezik meg róluk, a szövegből azonban kitűnik, a hyperboreusokra, vagyis a magas észak lakóira utal.

Történetük

Miközben a királyi szkíták Elő-Ázsiában hadakoztak – az i. e. 7. század első felében törtek be a Kaukázuson túli területekre –, szkíta csoportok a kelet-európai pusztáról nyugatra költöztek. Az i. e. 7. század közepe táján jelentek meg a Kárpát-medence keleti felében, s foglalták el az Erdélyi-medencét, az Alföld északi felét, valamint a Csallóközt. Régészeti hagyatékuk és temetkezési szokásaik alapján általában különböző származásúaknak tekintik őket. Herodotos munkájában csak az erdélyi csoport neve (Agathyrsoi) szerepel. Történetírónk megemlékezik egyik királyukról is: Spargapeithes megölte a királyi szkíták Ariapeithes nevű uralkodóját. A többi csoportról nem állíthatjuk bizonyossággal, csupán feltételezhetjük: a különbségek ellenére ugyanazon népet képviselték. Az Alföld déli peremén ez idő tájt a Syginnai névvel illetett (talán iráni eredetű) nemzet lakott, a Dunántúlon pedig a hallstattiak éltek.

i. Darajavaus, perzsa király európai hadjárata (i. e. 516–512.) kapcsán a királyi szkíták szövetséget ajánlottak a szomszédos népeknek – Tauroi, Agathyrsoi, Neuroi, Androphagoi, Melankhlainoi, Gelonoi, Boudinoi, Sauromatai –, mondja Herodotos. A felsoroltak közül azonban csak a Gelonoi, Boudinoi és Sauromatai nép vett részt az ellenállásban. A szkíták nem ütköztek meg a perzsákkal. Ehelyett elpusztítottak mindent, ami az ellenség számára hasznos lehetett, s ennek okán Darajavaus hadjárata kudarccal végződött.

Az i. e. 5. század végén kelta csoportok vándoroltak kelet felé a Duna mentén, s elérték a Kisalföld vidékét. Az i. e. 4. században megszállták az Alföldet, majd az i. e. 3. században a Kárpát-medence egész területét birtokba vették. Az Alföld szkíta lakossága, jelek szerint, hosszú ideig jószerével zavartalanul élt, követte szokásait stb. a kelta uralom idején is. Megőrizhették-e nyelvüket, nemzeti azonosságukat néhány száz év múltán is: e kérdésre viszont nem tudunk válaszolni. Az erdélyi csoport talán kitért az előrenyomuló kelták elől, a kelet-európai pusztára költözött, s ott nyoma veszett.

Az Agathyrsoi név ezek után sem tűnt el a híradásokból, tudósítóink azonban semmi újat nem jegyeznek fel e néppel kapcsolatban. Lakóhelyüket a kelet-európai pusztán jelölik ki. Ptolemaios történetesen a Visztula és a Fekete-tenger között. Nem ritkán felemlítik kék üstöküket, miként Plinius teszi. Ammianus Marcellinus gyémántokban bővelkedő lakóhelyükről, illetve bőrük és hajuk festésének szokásáról értekezik. Másként fogalmazva: szerzőink a régi adatokat próbálták saját korukhoz illeszteni, azokat nemigen tudták kiegészíteni. Az Agathyrsoi nép időközben már vélhetően eltűnt a történelem színpadáról.

Servius műve (Vergilii Aeneidem commentarii) szerint, valószínűleg i. sz. 300. körül, Agathyrsi csapat költözött Skóciába, s ott Picti néven vált ismertté. Raphael Holinshed, 16. századi brit krónikás megerősíti ezen értesülést, s a piktek – nyelvük szerint kelták – körében divatos testfestés szokását is említi.

A hunok uralma idején felbukkanó Akatiroi nevet – első ízben Priskos munkájában szerepel – szintén kapcsolatba hozzák velük. A szóban forgó nép azonban inkább hun, illetve török lehetett, mint szkíta. A nevek hasonlósága mindenesetre okot ad találgatásra.

Havassy, P. (szerk.): Hatalmasok viadalokban. Az Alföld szkíta kora. Gyulai katalógusok, 10. Gyula, 2001. (http://mek.oszk.hu/07600/07609/07609.pdf)

Tomaschek, W: Die alten Thraker. Eine ethnologische Untersuchung. Sitzungsberichte der Philosophisch-Historischen Classe der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften, 128 (4): 1–130. Wien, 1893.

Tuplin, Ch.: Revisiting Dareios' Scythian Expedition. Pp. 281–312. In: Nieling, J. and Rehm, E. (eds.): Achaemenid Impact in the Black Sea Communication of Powers. Black Sea Studies, 11. Aarhus, 2010. (http://www.pontos.dk/publications/books/bss-11-files/bss-11-tuplin)

Jebusaeus ^vita 2015. szeptember 2., 17:05 (CEST)

Bocsánat, melléfogtam, nem olvastam kellő alapossággal az elsődleges forrást. Herodotos (iv. 9.) nem a görögök kígyószerű szörnyéről (Ekhidna) értekezik, hanem egyfajta kettős természetű, leány és vipera (ekhidna) alakjában megtestesült teremtményről, kinek felső része deréktól leány, alsó része pedig kígyó. A fenti szöveg ennek megfelelően módosítandó.

Jebusaeus ^vita 2015. szeptember 12., 10:26 (CEST)