Főmenü megnyitása

Az 1916. augusztus 19-ei előretörés (avagy Sunderland elleni rajtaütés) a német Nyílt-tengeri Flotta (Hochseeflotte) egyik hadművelete volt az első világháború során az Északi-tengeren, mellyel a brit haditengerészet kisebb részeit igyekeztek harcra bírni a skagerraki csatában elért sikerek után. A britek ismét előre értesültek a német hadműveletről és útnak indították a flottájukat a német kötelékek irányába, de a két flotta nem találkozott össze.

Augusztus 19-ei előretörés
az SM U 52 fedélzetén készült kép (balra az U 35 látható)
az SM U 52 fedélzetén készült kép
(balra az U 35 látható)

Konfliktus első világháború
Időpont 1916. augusztus 18-20.
Helyszín Északi-tenger
Eredmény brit flotta passzívabbá válik
felszíni flották szerepe csökken
Szemben álló felek
Flag of the United Kingdom (3-5).svg Egyesült Királyság
Naval Ensign of the United Kingdom.svg Royal Navy
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
War Ensign of Germany (1903–1919).svg Kaiserliche Marine
Parancsnokok
Naval Ensign of the United Kingdom.svg John Jellicoe
Naval Ensign of the United Kingdom.svg David Beatty
Naval Ensign of the United Kingdom.svg Reginald Tyrwhitt
War Ensign of Germany (1903–1919).svg Reinhard Scheer
War Ensign of Germany (1903–1919).svg Franz von Hipper
Szemben álló erők
29 csatahajó
6 csatacirkáló
páncélos cirkálók
könnyűcirkálók
rombolók
tengeralattjárók
17 csatahajó
2 csatacirkáló
könnyűcirkálók
rombolók
léghajók
tengeralattjárók
Veszteségek
2 könnyűcirkáló
10 715 tonnányi veszteség a flottában
39 halott
1 sérült csatahajó


A német tervekSzerkesztés

A skagerraki csata után Reinhard Scheer tengernagy, a Hochseeflotte parancsnoka az eredetileg május végére tervezett Sunderland elleni támadást tervezte végrehajtani. A csata fő tanulsága a németek számára a felderítés nélkülözhetetlen szerepe volt a hadműveleteknél, hogy elkerülhessék a britek főerőivel, a Grand Fleettel való találkozást a rajtaütés során. Ezúttal négy léghajót (L 30, L 32, L 24, L 22) küldtek ki felderítésre a Skócia és Norvégia közötti vizek fölé és további négy a német hajók előtt haladt (L 31, L 11, L 21, L 13).[1]

A tengeralattjárók a skagerraki csata harcaiban nem tudtak részt venni és a felderítési tevékenységük sem segítette a hadműveleteket, ezért a Firth of Forthnál alkalmazott sugár irányú elhelyezésük helyett új taktikát alkalmaztak. A rendelkezésre álló három tengeralattjáró-flottilla (U-Flottille) összesen 24 egységét az ellenséges kötelékek várható útvonala mentén tervezték felállítani vonalban (U-Linie I-III). Az egyik a Flandriában állomásozó tengeralattjáró-flottilla egységeiből állt, míg a másik kettő flottilla közvetlenül a flotta alá volt beosztva. Az utóbbi flottillákat már előre Anglia keleti partjához rendelték és Sunderlandtől északra (U-Linie I) és délre (U-Linie III) álltak fel a partra merőleges vonalat alkotva, így biztosítva a rajtaütés két szárnyát. A flandriai tengeralattjáró-flottilla a La Manche irányából érkező esetleges támadások megfékezésére vett fel pozíciót Hollandiától északnyugatra (U-Linie II). (Térkép)

Az U-Linie I és az U-Linie III felállítását a kelet-angol partoknál rugalmasan oldották meg. A felszíni flotta előrehaladásához igazodva változtatták pozíciójukat, illetve előre meghatározott jelekre hajtották végre a hadmozdulataikat. A hadművelet során a tengeralattjárókat vezénylő tiszt a kapcsolattartás megkönnyítése végett az egyik csatahajó fedélzetén a flottával tartott.[2]

A város kijelölt célpontjait a Hipper tengernagy vezette I. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe I) egységei vették volna tűz alá napnyugtakor. Mivel a Seydlitz és a Derfflinger csatacirkálók még javítás alatt álltak, a Von der Tann és a Moltke mellé három gyorsabb csatahajót, a Bayernt, a Markgrafot és a Großer Kurfürstöt osztották be. Az erősítés oka volt az is, hogy már a skagerraki csatában David Beatty csatacirkálórajai (1st & 2nd Battlecruiser Squadron) mellé beosztották az 5. csatahajórajt (5th Battle Squadron) is, és azzal számoltak, hogy az ismét a csatacirkálókkal együtt fog tevékenykedni. A Hochseeflotte többi része, köztük 14 csatahajó, a csata tapasztalataiból kifolyólag mindössze 20 tengeri mérföld távolságra lemaradva biztosította őket a rajtaütés során, hogy így előbb segítséget nyújthasson szükség esetén. A hadműveletben az I. és III. csatahajóraj (Geschwader I und III) egységei vettek részt, a II. csatahajóraj pre-dreadnoughtjait a Német-öböl védelmére hagyták hátra.

A hadműveletekSzerkesztés

A flották kifutásaSzerkesztés

 
az SMS Westfalen csatahajó

A német flotta 22:00-kor indult útnak augusztus 18-án a Jadéról.[3] Augusztus 19-én hajnali 05:30-kor az elővéd észlelt egy ellenséges tengeralattjárót (az R. R. Turner korvettkapitány parancsnoksága alatti E23-at) és Scheer a flottájával úgy manőverezett, hogy kikerülje azt, de a tengeralattjáró képes volt lőtávolon belülre kerülni és egy torpedótalálatot elérni a német oszlop végén haladó Westfalen csatahajón 07:05-kor. A torpedó a jobb oldalának közepén érte, de nem okozott jelentősebb károkat. Scheer attól tartott, hogy újabb torpedótalálatok elsüllyeszthetik a hajót, ezért utasítására a Westfalen visszafordult és saját erőből ért vissza a Jadéhoz. Útja során újabb tengeralattjáró támadta meg, de a kilőtt torpedó nem talált célba.

A közelgő Sunderland ellen tervezett rajtaütésről tudomást szerzett a brit hírszerzés Room 40 osztálya a német rádióüzenetek dekódolása által, így a Grand Fleet már órákkal a Hochseeflotte előtt kihajózott Scapa Flow-ból. John Jellicoe tengernagy, a brit flotta főparancsnoka épp kimenőn volt ekkor, ezért sürgősen vissza kellett hívni és Dundee-ban a Royalist könnyűcirkálóra szállva augusztus 19. korai óráiban csatlakozott a flottához a Tay folyó torkolatánál. Távollétében Cecil Burney tengernagy hajózott ki a flottával augusztus 18-a délutánján. David Beatty altengernagy hat csatacirkálóból álló rajával hagyta el a Firth of Forthot, hogy még a Skóciától keletre eső vizeken csatlakozhasson az északról érkező főerőkhöz. A Harwichban állomásozó könnyű egységekből álló erők (Harwich Force) 20 rombolójával és 5 könnyűcirkálójával Reginald Tyrwhitt sorhajókapitány hajózott ki. A németek valószínűsíthető útvonalai mentén a britek már korábban 25 tengeralattjárót lesbe állítottak. Beatty csatacirkálói az 5. csatahajóraj öt gyors csatahajójával megerősítve felderítést végeztek 30 mérfölddel Jellicoe flottája előtt.

Német észlelésekSzerkesztés

 
a HMS Nottingham könnyűcirkáló

Beatty délnek tartó elővédjéhez beosztott egyik könnyűcirkálót, a Nottinghamet 08:00-kor két torpedó találta el és 25 perccel később egy harmadik is, melyeket Hans Walther sorhajóhadnagy U 52 jelű tengeralattjárója lőtt ki. A hajó 09:10-kor süllyedt el, legénységéből 38 fő veszítette életét. Több hajótöröttjét a tengeralattjáró mentette ki, mely 13:40-kor jelentette az észlelését és a könnyűcirkáló elsüllyesztését.

08:30-kor a Hollandia és Anglia közötti vizek felett felderítést végző L 13 jelzésű léghajó egy délnyugati irányban teljes gőzzel haladó rombolókból és könnyűcirkálókból álló köteléket észlelt, majd 10:40-kor egy újabbat, mely északkeleti irányban haladt. Mindkét esetben Tyrwhitt erőit (Harwich Force) láthatta meg. Ezzel egyidőben a Neumünsterben lévő rádióállomás az elfogott üzenetekből megállapította, hogy a Grand Fleet is kifutott.[1]

Az Grand Fleet egységeiről több jelentés is érkezett. Az U-Linie I kötelékében lévő U 53 parancsnoka, Hans Rose sorhajóhadnagy észlelte az északi irányba haladó Grand Fleet három nagy csatahajóját és négy cirkálóját 10:10-kor, dél körül pedig az L 21 léghajó jelentett északkeleti irányba tartó ellenséges erőket.

08:15-kor Jellicoe értesítést kapott arról, hogy egy órával korábban a németek 200 mérföldre voltak tőle délkeleti irányban. Azonban a könnyűcirkáló elvesztése után felvette a németek által is észlelt északi irányt attól tartva, hogy a többi hajóját is veszélybe sodorja. Nem látták a torpedók nyomvonalát a vízben, ezért arra gyanakodtak, hogy egy eddig számukra ismeretlen aknamezőre tévedhettek. Beatty csak 11:00-kor tért vissza a délkeleti irányra, mikor a könnyűcirkálókat vezető William Goodenough sorhajókapitány, a könnyűcirkálók parancsnoka megállapította, hogy torpedótalálatok okozták a Nottingham vesztét.[4] Az admiralitástól érkező újabb információk alapján 16:00-ra 40 mérföldes közelségbe kerültek volna a németekhez. A hírre Jellicoe teljes sebességre kapcsolt. Úgy vélte, az időjárási körülmények megfelelőek és lett volna idő az éjszaka beállta előtt harcot kezdeményezni.[5]

Scheer kitérése délreSzerkesztés

Scheer értesült a Grand Fleet pontos helyzetéről az U 53 és az L 21 által, mikor az még a feltételezett aknamezőt elkerülni igyekezvén északi felé távolodott a Hochseeflottétól. Viszont az L 13 jelű léghajó Tyrwhitt harwichi erőit észlelte 13:30-kor Cromertől 75 mérföldre kelet-északkeletre. A léghajó az észlelést 14:22-kor jelentette, Scheer pedig ezt a közeledő köteléket igyekezett elkapni és 14:23-kor délkeletnek fordult, eltávolodva így a közben észak felől ismét közeledő Grand Fleettől.

Scheer a felderítő köteléket visszarendelte és délkeleti irányba küldte őket előre. A léghajó 14:30-kor leadott újabb jelentése szerint az ellenséges kötelék északkeleti irányra váltott és 16 romboló mellett cirkálók és csatahajók is voltak köztük. A léghajó a könnyűcirkálókat tévesen azonosította csatahajókként. Scheer úgy számolt, hogy két órán belül találkoznak velük és a II. felderítőcsoport könnyűcirkálóit a II. rombolóflottilla (Torpedoboot-Flottille II) kíséretében előreküldte taktikai felderítés céljából.

A Hochseeflotte már Tyrwhitt kötelékének irányába tartott, mikor az U 53-tól valamint az L 11 és L 31 léghajóktól befutó jelentésekből Scheer arról értesült, hogy 60 tengeri mérfölddel északabbra egy nagy ellenséges kötelék közeledett olyan iránnyal és sebességgel, hogy keresztezte volna flottájának korábbi útvonalát.[6]

A főerők visszavonulásaSzerkesztés

15:50-kor az L 13 léghajó jelentette, hogy elveszítette szem elől az ellenséges köteléket, mivel vihar miatt kitérő manővert kellett végrehajtania és később már nem sikerült őket megtalálnia. A flotta nagyja 16:35-ig délkeleti irányban haladt, míg el nem értek az itteni aknamezőkig. Mivel a léghajó által megadott paraméterek szerint eddigre találkozniuk kellett volna már az ellenséges erőkkel, Scheer úgy vélte, hogy azok a léghajó jelenléte miatt vagy kitértek előle, vagy pedig rossz koordinátákat kapott. Emiatt megszakította a küldetést és a hazavezető kelet-délkeleti irányra állt. A kiszemelt köteléket már nem érhette el, a Sunderland elleni támadás végrehajtásához pedig már túl késő volt.[6]

Az U 53 16:30-ig követte a déli irányban haladó köteléket, de ekkor szem elől veszítette azt. 21:00-kor ismét találkozott a kötelékkel, mely ekkor már északnyugati irányban haladt. 18:00-kor ugyanis értesítették Jellicoe-t arról, hogy a németek hazaúton vannak és ekkor ő is visszafordult az északon lévő támaszpontok felé.[4]

Scheer az U 53 és az L 31 által küldött jelentésekből nem sokkal később (18:00 körül) értesült arról, hogy a Grand Fleet is megszakította déli irányú küldetését és visszafordult északnyugati irányba. Az L 13 által 14:23-kor jelentett ellenséges kötelékből (Harwich Force) a Hochseeflotte hajóiról 19:40-től látható volt hat könnyűcirkáló és két rombolóflottilla, melyek a sötétség beálltáig követték a keletre haladó német köteléket. Scheer attól tartott, hogy az ellenség az éjszaka beálltára vár és ekkor indít torpedótámadást a nagy egységei ellen, de az elűzésükre nem küldte ki a rombolóit, mivel megítélése szerint az ellenség egységei gyorsaságuk révén előnyösebb taktikai helyzetben lettek volna. A torpedótámadások elhárítása végett a flotta előtt erős rombolóköteléket helyezett el a visszavonulás hátralévő idejére. Az L 11 léghajó 20:10-kor leadott jelentése szerint ez a kötelék délkeleti irányra állt, majd 22:10-kor azt jelentette, hogy visszafordult és a látókörén kívülre került.[7]

Az említett könnyű brit erők is észlelték a német hajókat 19:45-kor, de nem kívántak éjszakai támadást intézni ellenük, ahhoz viszont túl messze voltak, hogy az éjszaka beállta előtt torpedótámadást indíthassanak és ezért nem követték őket.

U-Bootok támadásaSzerkesztés

 
a HMS Falmouth könnyűcirkáló

Az este folyamán Thorwald von Bothmer sorhajóhadnagy U 66 jelű tengeralattjárója hat csatacirkálóra és több könnyűcirkálóra bukkant, melyek első észlelésükkor délkeleti, később északnyugati irányban haladtak. A tengeralattjáró torpedótámadást indított a kötelék ellen és egy romboló elsüllyesztését valamint egy könnyűcirkáló megrongálását jelentette. Valójában a Penn és Oracle rombolókra kilőtt torpedói nem találtak célt, de a Falmouth könnyűcirkálón elért két torpedótalálat súlyosan megrongálta a hajót 18:52-kor. A cirkálót a Humber torkolata irányába vontatták, mikor másnap (augusztus 20.) 14:00 körül Flamborough Head előtt az U 63 jelű tengeralattjáró támadást intézett ellene és két újabb torpedótalálat érte annak ellenére, hogy nyolc romboló is biztosította az útját. A rombolók egyből a német tengeralattjáró irányába fordultak és egyiküknek majdnem sikerült legázolnia azt kisebb károkat okozva benne. A torpedók nem oltották ki egyetlen tengerész életét sem, de az egyik sebesült később belehalt sérüléseibe. A második támadás után a cirkáló még nyolc órán át felszínen tudott maradni és csak azután süllyedt el.

Az U 65 22:45-kor egy csatacirkálóra lőtt ki négy torpedót 3-4000 méter távolságból. Három perc elteltével a félig alámerült tengeralattjáró tornyából látni vélték, amint az egyik torpedó az elülső kémény mögött becsapódik és nagy tűz keletkezik, mely egy percig égett.[8] Az Inflexible, melyre a torpedókat kilőtték, valójában nem kapott találatot. A torpedók közül kettő közvetlenül előtte haladt el.

Az akció utánSzerkesztés

Ez volt az utolsó alkalom a háború során, hogy a német hajók ennyire nyugatra hajóztak - valamint hogy a Grand Fleet kihajózott egy német támadás elhárítására. Október 6-án döntés született a korlátlan tengeralattjáró-háború felújításáról, így az U-Bootok már nem álltak rendelkezésre a brit flotta elleni kombinált hadműveletek végrehajtásához. Szeptember 13-án a Grand Fleet zászlóshajóján, az Iron Duke csatahajón a közelmúlt eseményeit megvitató értekezlet során arra jutottak, hogy az északi szélesség 55.5°-tól (nagyjából a Horns Revtől) délre lévő terület nem biztonságos a felszíni flotta számára, ezért csak a legvégső esetben (partraszállási előkészületek megakadályozása végett) szabad ott felszíni hajókkal hadműveleteket végrehajtani.[9]

Scheer nem volt megelégedve a léghajók felderítési hatékonyságával. Csak három léghajó észlelt ellenséges hadihajókat és az általuk leadott hét jelentés közül csak három bizonyult helyesnek.[10] A tengeralattjárók új felállítási módja hatékonynak bizonyult a skagerraki csata idején alkalmazott eljárással szemben, mikor azokat koncentrikusan a kikötők előtt helyezték el. Ezzel szemben a légi felderítés eredményeit nem tartották kielégítőnek, aminek oka részben az volt, hogy mindössze nyolc egységnek kellett szemmel tartania az Északi-tenger nagy részét.[8] Az 1916. szeptember elejére tervezett újabb előretörés alkalmával is a szárnyak védelmére tervezték bevetni a tengeralattjárókat.

Október 18-19-én Scheer újfent kihajózott az Északi-tengerre, melyet a brit hírszerzés ismét előrejelzett, de ezúttal a Grand Fleet nem futott ki, hanem a kikötőben felfűtött kazánokkal várakozott. A német hadműveletet félbeszakították, mikor a München könnyűcirkálót megtorpedózta a J. de B. Jessop korvettkapitány E38 jelű tengeralattjárója, mivel további tengeralattjárótámadásoktól tartott. A súlyosan sérült könnyűcirkálót sikerült visszavontatni a Wilhelmshavenbe.

Novemberben a dán partoknál zátonyra futott U 20 és U 30 tengeralattjárók kimentésének biztosítására Scheer kiküldte a Moltke csatacirkálót és egy csatahajódivíziót. A brit J1 jelű tengeralattjáró (J. Laurence) megtorpedózta az akciót biztosító Großer Kurfürst és Kronprinz csatahajókat. A csatahajókban komolyabb kár nem keletkezett és saját erőből haza tudtak térni, de a tengeralattjárókat nem tudták levontatni a zátonyról, így meg kellett semmisíteni őket. Ezen események folytán mindkét fél tartott a kapitális hajóinak torpedók és aknák általi elvesztésétől, ezért a továbbiakban kerülték azok bevetését.[11]

EmlékezeteSzerkesztés

1993 decemberében egy Emdenben megtartott ceremónia keretében a jóindulat és megbékélés jeleként Otto H. Ciliax, a Bundesmarine tengernagya átadta az elsüllyesztett Nottingham könnyűcirkáló egyik csónakjának jelvényét és egy zászlót a Nottingham romboló parancsnokának. Ciliax tengernagy nagyapja, Otto Ciliax az U 52 őrszolgálatos tisztje volt a brit cirkáló elsüllyesztésekor és a hajótöröttek mentése során tett szert a jelvényekre az egyik mentőcsónakból.[12]

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b Scheer 181. o.
  2. Scheer 179-180. o.
  3. Scheer 180-181. o.
  4. a b Massie 683. o.
  5. Roskill 197-198. o.
  6. a b Scheer 182. o.
  7. Scheer 184. o.
  8. a b Scheer 185. o.
  9. Roskill 198-199. o.
  10. Massie 683-684. o.
  11. Bennett 227-228. o.
  12. "Thanks for the Memories", Navy News (475): 2. February 1994.

IrodalomSzerkesztés

További olvasmányokSzerkesztés