Alvilág
Az alvilág az ókori népeknél a halottak természetfeletti világa a különféle vallási hagyományokban és mítoszokban, amely az élők világa alatt helyezkedik el.[1] Nézeteikben ide kerül az emberek lelke a halál után. Nem feltétlenül a pokol szó szinonimája.
Az alvilág fogalma szinte minden civilizációban megtalálható, és olyan régi, mint maga az emberiség.[2] Az alvilági mítoszok közös vonásai az olyan emberekről szóló beszámolók, amelyek gyakran valamilyen hősies célból utaznak az alvilágba.
Manapság képletesen a bűnözők világát is szokás alvilágnak hívni.
Mezopotámiában
szerkesztés
A sumérek szerint az alvilág istene Nergal volt, aki egy nagyon rosszindulatú isten. Eredetileg napisten volt, de nem tisztelt senkit sem, viszályt és káoszt okozott, majd föllázadt a többi isten ellen. Ezért megvonták tőle a rangját és letaszították az alvilágba. Bosszúból minden 200 évben egyszer feljött a Föld felszínére és 100 embert levitt a föld mélyére, akik 100 év szenvedés után szörnyű kínhalállal pusztultak.
Az egyiptomiaknál
szerkesztés
Az egyiptomiaknál az a hely volt, ahol Ozirisz és Ízisz az árnyak fölött törvényt mondanak. A görögökhöz hasonlóan, az alvilág itt is a halottak országát jelentette. Az ókori egyiptomiak hite szerint az elhunyt lelkének a halál után útra kell indulnia a Duat kísérteties birodalmába. A Duat egyszerre jelenti a csillagok között található, ragyogó másvilágot és a sötét, démonok és szörnyek által benépesített alvilágot, amelyen szűk, csapdákkal teli ösvény húzódik keresztül. Ezen az ösvényen Anubisz, a halál istene vezette végig a halottak lelkét. Anubisz Ozirisz családjához tartozott. Ábrázolása sakálfejű ember, vagy fekvő sakál. Az egyiptomi istenvilág sokszor szereplő tagjai közé sorolható. A római időkben már ő az alvilág kapujának őre. Neve kötődött még a balzsamozáshoz és szájmegnyitás rítusához is. Anubisz a halottakat Ozirisz elé vezette. Ekkor a halottak egy hatalmas mérleg előtt találták magukat, amely mellett Anubisz és a sólyomfejű Hórusz állt, Ozirisz fia. A mérleg egyik serpenyőjében kis urnához hasonló tárgy volt, ez a halott szívét jelképezte. Az egyiptomiak úgy gondolták,” itt lakik az értelem, az ember gondolatainak és cselekedeteinek irányítója”. A másik serpenyőbe Maat tollát tették, ami itt az igazságot jelenítette meg. A találkozáskor ítélet született, amely az igaz, tiszta lélek számára az örök életet hozta el. Aki elbukott a vizsgán, azt a végleges megsemmisülésbe taszították. Tehát ha a mérleg serpenyője, a szív és a toll egyensúlyban áll, akkor a lélek bebocsáttatást nyert Ozirisz halhatatlan birodalmába.
Az ókori görögöknél
szerkesztés
Homérosz korában még nagyon homályos a fogalom. Mindössze annyit tudunk róla, hogy sötét hely a Földnek belsejében.[3] Művében Odüsszeusz felkereste, amelyről az Odüsszeia ír.
A görög mitológiában Hadész volt az alvilág ura, a halottak istene. Az alvilágban a halottak lelkei fölött ő uralkodott, de nem okozta az emberek halálát, nem vitte el a lelküket, és nem felelt meg a keresztény sátánnak sem. Nem volt bukott angyal, sem gonosz, és nem csábította a halandókat a bűnbe. Ennek megfelelően Hadész azonos nevű birodalma nem felelt meg a pokolnak.
A görög és római mítoszi felfogás szerint az alvilágot körülfolyta a Sztüx, vagy más néven az Akherón folyó, melyen Kharón evezős szállította át a Hermész isten kíséretében jövő árnyakat. Az alvilág kapujánál Kerberosz kutya állt őrt, aki mellett elhaladva, Minósz ítélőszéke elé jutottak. Ő eldöntötte, hogy jobbra az Élüszion síkjára, vagy balra a Tartaroszba (későbbi felfogás szerint a bűnösök lakóhelyére) kerüljenek-e a halottak.
Az égi istenek nemigen merészkedtek le az alvilágba, bár azért akadt néhány kivétel. Dionüszosz például lement oda, hogy visszahozza anyját, Szemelét a halottak közül.
Néha olümposzi istenek megkaphatták a Khthoniosz („földalatti” vagy „földi”) jelzőt. Ilyen volt például Hermész, akinek egyik feladata az volt, hogy a halottak lelkét kísérje le a Hadészba.
A görögöknél nem volt halálhozó, egyetlen főbb mitológiai alak sem felel meg a zsidó-keresztény „halál angyalának”. A halál alakja nem volt főszereplő az alvilági mitológiában. Thanatosz, a megszemélyesített halál ritkán szerepel a görög irodalomban, és ha szóba kerül, akkor általában ikertestvérével, Hüpnosszal, az "Álommal" együtt említik.
Thanatosz nem félelmetes, sokkal inkább gyors és szelíd. Hekaté is segítette Hadészt, hogy megőrizze a rendet az alvilágban. Ő kezdetben jóságos volt, de később egyre inkább a visszajáró lelkekkel hozták összefüggésbe, például azoknak az embereknek a lelkével, akik a természetes halál helyett erőszakos halállal haltak meg. Emellett Őt nevezték meg a Tartarosz kormányzónőjeként.
Az ókori rómaiaknál
szerkesztésA rómaiak az összes görög elképzelést átvették, melyek az alvilágra vonatkoztak, de a nélkül, hogy saját hagyományaikkal teljesen szakítottak volna.[4]
Az alvilágnak magának di inferi, valamint az alvilág istenének közös neve Orcus , néha azonban mundusis, különösen ebben a kifejezésben: mundus patet.[4]
A képzőművészetben az alvilág eleinte csak azokkal az ősi vázaképekkel szerepel, melyeken egyes bűnösöknek (Ixion, Sisyphus stb.) alvilági bűnhődése fordul elő.[4]
