Főmenü megnyitása

Az arpeggione (kiejtése kb. „árpeddzsóne”) vagy guitare d'amour hathúros vonós hangszer. Hangolása, bundozott fogólapja alapján a gitárral rokonítható, de a csellóhoz hasonló helyzetben, vonóval szólaltatják meg. Egy rövid karriert befutott hangszertalálmány volt a 19. század első felében; jelentőségét az adja, hogy Franz Schubert szonátát írt erre a hangszerre zongorakísérettel (D. 821).

Arpeggione
Arpeggione, Alfred Lessing instrukciói alapján készítette Henning Aschauer
Arpeggione, Alfred Lessing instrukciói alapján készítette Henning Aschauer

Besorolás
kordofonlant
vonós
Hangolás E–A–d–g–h–e'
Rokon hangszerek gitár, cselló
A Wikimédia Commons tartalmaz Arpeggione témájú médiaállományokat.

Leírása, használataSzerkesztés

Az arpeggione mérete, formája, felépítése alapján leginkább a csellóra emlékeztet, ugyanakkor testének körvonala a gitárhoz hasonlóan lekerekített, domború fogólapján 24 fémből készült bund sorakozik. A csellótól eltérően nincs földre támaszkodó „tüskéje”, a lábak közé szorítva szólaltatják meg, mint a gambát, bár attól eltérően a vonót a csellójátéknál megszokott módon kezelik. Hat húrjának hangolása a gitárral megegyezően E – A – d – g – h – e'. Ez a hangolás kedvez a kettősfogásoknak és az arpeggio-szerű akkordfelbontásoknak.[1]

TörténeteSzerkesztés

A hathúros gitár a 18. század végétől kezdte felváltani az öt húrpáros barokk gitárt, és az új hangszerváltozat a 19. század első felében nagyon népszerű lett. Ez a korszak egyben a hangszerészeti újítások, hangszertalálmányok kora is volt, a gitárnak sokféle érdekes formaváltozata született meg ekkor. Több hangszerkészítő kísérletezett ekkoriban vonóval megszólaltatott gitárral is.

A bécsi Georg Staufer és a pesti Teufelsdorfer Péter hangszerkészítők egyaránt 1823 tavaszán mutatták be csellótartásban játszott hathúros vonósgitárjukat.[1] Staufer guitare d'amournak, Teufelsdorfer vonósgitárnak vagy sentimentnek nevezte hangszerét.[2] Mindketten az új hangszer-hibrid feltalálójának tekintették magukat.[3] Vincenz Schuster csellóművész 1824-ben adott ki iskolát a Staufer-féle hangszerhez.[4] Schuster barátja, Franz Schubert 1824 novemberében, Bécsben szonátát komponált rá zongorakísérettel a-mollban (D. 821). Megjelenése után bő egy évtizeddel a hangszer feledésbe merült; neve Schubert gyakran játszott zeneművének köszönhetően maradt fenn a zenei emlékezetben, habár az Arpeggione szonátát általában csellón vagy brácsán szokták előadni.

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b szerk.: Stanley Sadie: The New Grove Dictionary of Music and Musicians. London: Macmillan (2000) 
  2. van der Meer, i. m. 262. old.
  3. Benstock, i. m. 10. old.
  4. Clive, i. m. 230. old. szerint Anleitung zur Erlernung des von Herrn Georg Staufer neu erfundenen Guitarre-Violoncells

ForrásokSzerkesztés

  • Van der Meer, John Henry. Hangszerek az ókortól napjainkig. Zeneműkiadó (1988). ISBN 963 330 670 1 
  • Clive, Peter. Schubert and His World: A Biographical Dictionary. Clarendon Press (1997). ISBN 0 19 816582 X 
  • Benstock, Seymour L. Did You Know?: A Music Lover's Guide to Nicknames, Titles, and Whimsy. Trafford Publishing (2013). ISBN 978 1 4669 7293 3 
  • Darvas Gábor: Évezredek hangszerei, Zeneműkiadó Budapest, ISBN 963 330 081 9
  • szerk.: Stanley Sadie: The New Grove Dictionary of Music and Musicians. London: Macmillan (2000) 

További információkSzerkesztés