Wikipédia

Klasszikus gitár

hagyományos gitár bél- vagy műanyag húrokkal
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2022. március 1.

A klasszikus gitár vagy spanyol gitár a húros, pengetős hangszerek családjába tartozik. A gitárnak ez a válfaja a 19. század folyamán nyerte el ma ismert formáját, elsősorban spanyol hangszerkészítők munkájának eredményeként. Ez az a hangszerváltozat, amelyen klasszikus zenét játszanak, de sok ország népzenéjének, társasági zenéjének is fontos kelléke, és napjaink könnyűzenéjében, műkedvelő muzsikálásában is fontos szerepet kap.

Klasszikus gitár
Más nyelveken
angol: classical guitar
francia: guitare classique
német: klassische Gitarre
olasz: chitarra classica
spanyol: guitarra clásica
Besorolás
kordofon
pengetős, fogólapos
Sachs–Hornbostel-féle osztályozás321.322-5
Menzúra650 mm
HangolásE – A – d – g – h – e'
Rokon hangszerekflamencogitár, barokk gitár
Hangminta
Hangszerjátékosgitáros
Hangterjedelem
A Wikimédia Commons tartalmaz Klasszikus gitár témájú médiaállományokat.

Jellemzően minden gitár fogólapos pengetős hangszer, dobozszerű felépítésű, kávával összekötött tetővel és hátlappal rendelkezik, nyaka a testtől élesen elkülönül, hathúros, melyeket kvartokra (és nagytercre) hangolnak. A klasszikus gitárt a többi gitárféleségtől megkülönböztető legfontosabb jegye, hogy húrjai nem fémből, hanem bélből, vagy újabban ahhoz hasonló tulajdonságú szintetikus vagy más, a fémeknél kisebb sűrűségű anyagból készülnek. A húrok viszonylag nagyobb átmérője, ugyanakkor kisebb feszítettsége a hangszer konstrukciójára, játékmódjára is kihat. A klasszikus gitárt nem pengetővel, hanem a kéz négy ujjával, körömmel vagy ujjbeggyel pengetik, így a ritmikus akkordjáték (rasgueado) mellett – a klasszikus koncertzene igényeinek megfelelően – többszólamú dallamjátékra (punteado) is alkalmas.[1]

Leírása

szerkesztés

A klasszikus gitár fából készül, körülbelül egy méter hosszú, ennek nagyjából felét a nyak, felét a test teszi ki. Hangolófeje lapos, a húrok behangolását mechanikus húrgépek teszik lehetővé. Fogólapja bundozott, egészen a tetőn lévő kerek hanglyukig nyúlik, jellemzően 19 érintő van rajta. Hat húrja a tetőre ragasztott, egymással egybeépített húrlábhoz, illetve húrtartóhoz csatlakozik. A húrok leggyakoribb hangolása E – A – d – g – h – e'. A három legmélyebb húr fémszállal van körbetekerve. A klasszikus gitárnak jellegzetes homokóraszerű kontúrja van, testének felépítése dobozszerű, a tetőt a hátlappal egy 9-10 centiméter széles, a formájának megfelelően többszörösen meghajlított oldallap, káva köti össze.[2]

A klasszikus gitáron leggyakrabban ülő helyzetben játszanak úgy, hogy nyaka a bal kézben van, miközben a jobb kéz pengeti a húrokat. A kényelmes tartás érdekében a hangszer teste a hangszerjátékos – egy lábtámasszal kissé megemelt – bal combján nyugszik. Játék közben a nyak enyhén felfelé irányul, a fogólap síkja kifelé néz. A többi fogólapos húros hangszerhez hasonlóan a megszólaló hangok magasságát a zenész úgy módosíthatja, hogy bal kezének ujjaival a fogólap megfelelő pontján a húrokat leszorítva lerövidíti azok rezgő hosszúságát. A klasszikus gitáron – a legtöbb mai fémhúros gitárféleségtől eltérően – a hüvelykujjat erre a célra nem használják, az csak támasztékul szolgál. A pengetésben a kisujj kivételével a jobb kéz összes ujja részt vesz, ritmikus játéknál, akkordozásnál a kisujjnak is jut szerep. A zenésznek több lehetősége is van a megszólaló hang minőségének, dinamikájának, színezetének meghatározására, a pengetés erősségének, irányának, helyének megválasztásával, a bal kézzel alkalmazott nyújtással, vibratóval, tompítással. Fontos megjegyezni, hogy a klasszikus gitár hangminőségének fontos összetevője a zenész körmeinek nagysága, minősége, állapota is, így a körömreszelő a gitározás nélkülözhetetlen kelléke.[3]

Felépítése

szerkesztés
 
Klasszikus gitár


Nyak

szerkesztés

Általánosabb értelemben a fogólapos hangszereknek a hangszertestből kinyúló darabját a hangolófejjel, a fogólappal együtt nevezzük nyaknak, szűkebb értelemben csak azt a részét, amely a fogólapot, a fejet hordozza. Anyaga azonos a fej anyagával, klasszikus gitár esetén legtöbbször középkemény cedrela („Honduras-cédrus”) vagy mahagóni. A faanyag megválasztásának itt nagy jelentősége van, mivel a nyaknak kell elviselnie a hat húr – kb. 40 kilopondnak megfelelő – feszítőerejét, és stabilitását a klimatikus körülmények változása, az anyag öregedése mellett is meg kell tartania. Megfelelő minőségű anyag esetén nincs szükség az acélhúros gitároknál megszokott fém merevítőpálcára, de nagyon vékony nyak esetén néha keményfa – újabban alumínium vagy szénszálas – merevítőbetétet alkalmaznak.

A nyak méreteinek, formájának – profiljának – fontos szerepe van abban, hogy egy adott zenész bal keze számára a hangszer mennyire kényelmes, mennyire könnyen játszható. A nyak szélessége a nyeregnél 50–56 milliméter közötti, legtöbbször 52 milliméter, az oktávponton 60–65, legtöbbször 62 milliméter. A vastagsága 20 és 25 milliméter között van. Annak érdekében, hogy a húrok a fogólap fölött megfelelő magasságban fussanak, a nyak síkja nem párhuzamos a hangszertető síkjával, hanem kis mértékben előre bukik.

A nyak a testhez való illeszkedésének helyén a káva szélességének megfelelően kecsesen visszahajló vonalban megvastagodik, ezt a részt tacónnak, saroknak nevezik, egy régi spanyol lábbeli magasított sarkával való hasonlósága miatt. A nyaknak a testhez való rögzítése kétféle lehet: vagy a vonós hangszereknél megszokott módon csapolással csatlakozik a hangszertest belsejében lévő tőkéhez, vagy maga a nyak tovább folytatódik a test belsejében, és az oldallapok kétfelől a nyak oldalába futnak. Ilyenkor a felső tőke valójában a nyak meghosszabbítása. Ez utóbbi megoldás elsősorban a Spanyolországban készített gitárokra jellemző.[4]

Fej

szerkesztés
 
Klasszikus gitár feje a húrgépekkel

A mechanikus húrgépek alkalmazása előtt a gitárok behangolása a nyak végén található lapos hangolófejen két sorban szimmetrikusan elrendezett hátsó állású fakulcsokkal történt (ez a megoldás flamencogitároknál néha ma is előfordul). Ennek megfelelően a mai klasszikus gitár csigakerekes áttétellel működő húrgépei úgy vannak a fejre szerelve, hogy a kézzel forgatható kulcsok ugyanígy hátrafelé álljanak, a húrokat feltekerő orsószerű alkatrészek viszont ezért a fej síkjába kerülnek, tehát a húrok a fej anyagába vágott hosszúkás nyílásokon tudnak azokra csatlakozni. Ez eredményezi a klasszikus gitár jellemző, áttört fejformáját.

Abból a célból, hogy a húrok a nyeregnél megfelelő szögben megtörhessenek, és így stabil rezgési végpontot kapjanak, a fej a nyakhoz képest 12–18 fokos szögben hátra van döntve. Emiatt a fej legtöbbször külön darabból készül, és lapolással vagy csapolással van a nyakhoz rögzítve. A fej elülső síkja dekoratív nemesfa borítású, néha faragással, berakással díszített, a végének egyéni megformálása a készítő „névjegyeként” funkcionál.[5]

Nyereg

szerkesztés
 
A nyereg elhelyezése

A fej és a fogólap határvonalán fut keresztbe a nyereg vagy szemöldök. Feladata a húrok felső rezgési végpontjainak rögzítése, térbeli helyzetük meghatározása. Anyaga hagyományosan csont, de készülhet keményfából vagy megfelelő műanyagból is. A felső felületén a húrok számának, kiosztásának megfelelően kis bemélyedéseket, hornyokat képeznek ki a húrok alátámasztására, megvezetésére. Elkészítése nagy pontosságot igényel, milyensége alapvetően meghatározza a hangszer játszhatóságát, használhatóságát. Ritkán szokták ragasztással rögzíteni, legtöbbször kivehető, cserélhető alkatrész.[6]

Fogólap

szerkesztés

A fogólap a klasszikus gitár nyakának kifelé néző sík felületét borítja be, de rányúlik a tetőre is, egészen a kerek hanglyukig, vagy akár még tovább tart. A fogólapra szorítja le a zenész a húrokat, hogy hangmagasságukat módosítsa. A pontos intonációt a rajta keresztbe futó fémpálcikák, az érintők vagy bundok könnyítik meg. Ezekre azért is szükség van, mert a folyamatos gerjesztéssel megszólaltatott vonós hangszerekkel szemben a pengetős hangszereknél lényeges, hogy a leszorított húrok kemény alátámasztást, rezgési végpontot kapjanak, hogy minél kisebb csillapítással minél tovább szóljanak.

A fogólapnak kemény, a kopásnak jól ellenálló anyagból kell lennie, erre a célra az ébenfa és a paliszander a legelterjedtebb. A klasszikus gitár fogólapjának felülete szinte mindig sík, lakkozatlan, vastagsága 5–6 milliméter. Hagyományosan tizenkilenc, ritkán húsz érintője van, a tizenkettedik érintő, vagyis az oktávbund pontosan a nyak és a test találkozási pontjára esik.[7]

Test

szerkesztés
 
A test részei (jelölések a szövegben)

A klasszikus gitár testét a tető (T), a hát (H) és az oldallapok határolják. Az ezeken a felületeken, elsősorban a tetőn létrejövő hajlítási hullámok sugározzák a térbe a gitár hangját. Belső térfogata üregrezonátorként működik, melynek nyílását a tetőn lévő kerek hanglyuk alkotja, ez szintén részt vesz a gitárhang megformálásában.[8]

A hát rendszerint két szimmetrikus darabból van összeállítva, az illesztés vonalát belülről fúgatakaró léc fedi, legtöbbször három feszített keresztgerendával (G) van merevítve. Anyaga paliszander, mahagóni, dió- vagy jávorfa. A flamencogitárok hagyományos anyaga a ciprusfa. Vastagsága a tetőhöz hasonlóan 2–3 milliméter közötti.[9]

Az oldallapok ugyanabból a faanyagból készülnek, mint a hát, 1,5–2 milliméter vastagok, gőzöléssel vannak a szükséges formára alakítva. A klasszikus gitár oldala, kávája két szimmetrikus darabból van összeállítva, az alsó (A) és a felső tőke (F) révén csatlakoznak egymáshoz. A felső tőkébe illeszkedik a nyak, vagy a felső tőke magának a nyaknak a meghosszabbítása. A tető és a hát rögzítését az oldallapokhoz belső ragasztólécek (R) segítik, ezek vagy a kávához hasonlóan meghajlított, ahhoz ragasztott puhafa csíkok, vagy sok külön-külön, sorban egymás után beillesztett, háromszög alakú fadarabka (peones) tölti be ezt a szerepet.[10]

A gitártest elkészítéséhez a tömör, vékonyra gyalult fatáblákat gyakran rétegelt lemezzel helyettesítik. Ez a megoldás elsősorban az olcsó gyári hangszerek sajátja, de néha értékes gitároknál is alkalmaznak több rétegből összetett anyagokat, elsősorban a hát és az oldalak építésénél.

Tető

szerkesztés

A legtöbb húros hangszerhez hasonlóan a klasszikus gitárra is igaz, hogy tetejének, fedlapjának van a legnagyobb szerepe abban, hogy húrjainak rezgését hallható hangként érzékelhetjük. A rezgő húr – kis felülete és az akusztikai rövidzár jelensége miatt – önmagában nagyon rossz hatásfokkal tud hangot sugározni, de ha egy rugalmas lemezhez rögzítjük az egyik végét, a lemezen a rezgés által gerjesztett hajlítási hullámok már nagyobb felületen képesek a húrok rezgését a hangot továbbító közegnek, a levegőnek átadni. Így a rezgő húrban tárolt energia nagy része hallható hanggá alakulhat. Ezt a feladatot látja el a klasszikus gitár teteje, más szóval rezonánsa.[11]

 
„Fenyő” és „cédrus” tetőanyagok egymás mellett

Anyagának megválasztása, méretezése, gerendázata döntő mértékben meghatározza a hangszer hangját. A klasszikus gitár – és a legtöbb húros hangszer – tetejének leggyakoribb anyaga a lucfenyő, méghozzá annak nagyon szigorúan válogatott, sűrű pásztájú példányai. A fának mindig sugárirányú metszetét használják, ami azt jelenti, hogy a tetőanyagban az évgyűrűk síkjai merőlegesen állnak a tető síkjára. Vastagsága 2–3 milliméter között van, rendszerint két szimmetrikus darabból állítják, „fúgolják” össze.[12]

Az 1960-as évektől kezdve egyre nagyobb nehézséget jelentett a kiváló minőségű lucfenyő alapanyag beszerzése, ezért a hangszerkészítők, gyártók újabb faanyagokat próbáltak ki erre a célra. Így került sor a „vörös cédrus” vagy „kanadai cédrus” (valójában óriás tuja, thuja plicata) felhasználására, amely egy új, a lucfenyőétől különböző, de vele egyenértékű gitárhangot eredményezett. Sötétebb, barnásvöröses színéről lehet felismerni.

Gerendázat

szerkesztés

A klasszikus gitár belső felépítésében még fontos szerepe van a tető és a hát gerendázatának (G). Gerendákra, a tető- és a hátlapot (néha az oldallapot is) megerősítő merevítőlécekre azért van szükség, mert a tető és a hát vékony, és ahhoz képest nagy felületű anyagból van, és különösen a puhafából készült tető – a húrláb terhelése következtében – igen nagy statikai és akusztikai igénybevételnek van kitéve.

A hát egyszerű, keresztben futó gerendákkal van ellátva, ezek feszítettsége, íveltsége biztosítja gömbhéjszerűen domború formáját.[13] Keresztgerendákat a tető merevítésére is használnak, de ezeket a húrláb alatti területen kiegészítik más irányú gerendákkal is. Ezek közül legnevezetesebbek a legyezőbordák vagy sugárgerendák (S), melyek a nevüknek megfelelően a szétnyitott legyezőhöz hasonló alakzatban helyezkednek el.[14] A gitárkészítők nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a tető gerendázatát milyen séma szerint készítik el, erre napjainkban is újabb és újabb megoldások látnak napvilágot.[15]

Húrláb

szerkesztés

A húrláb (L) feladata, hogy a húrok rezgését a tetőnek továbbítsa, és hogy térbeli helyzetüket a felső nyereggel együtt rögzítse. A klasszikus gitár esetén ez a rész szoros egységet képez a húrtartóval, vele egybeépítve van a tetőre ragasztva nagyjából annak alsó harmadánál. A húrok rögzítése egy lyukon átfűzve, csomózással történik, a szorosabb értelemben vett láb szerepét egy kivehető csontnyereg tölti be, a húrok ezen megtörve, erre támaszkodva haladnak tovább a felső nyereg felé. Keményfából, paliszander- vagy ébenfából készül.[16]

Húrozás

szerkesztés
Hang Felépítés Átmérő, mm Feszítés, kp
E sima 0,7 7,0
H sima 0,9 6,5
G sima 1,0 5,1
D fonott 0,7 7,3
A fonott 0,9 6,8
E fonott 1,1 5,7

Mint minden húros hangszer, a klasszikus gitár hangja is megfeszített húrjainak rezgéséből ered. A klasszikus gitár hat húrjának hangolása E – A – d – g – h – e', menzúrája, tehát maximális rezgő húrhosszúsága 650, ritkán 660 milliméter (Ramirez). A húrok átlagos feszítettsége egyenként 6–7 kilopondnak megfelelő, átmérőjük 0,6–1,2 milliméter között változik. Eredetileg bélhúrokat használtak, de az 1940-es évektől kezdve nylonszálból kezdtek olcsó, tartós, a bélhúrokéval szinte azonos hangzású húrokat gyártani. A három magasabb hangolású húr tömör, a három mélyebb vékony szálakból van összesodorva, majd fémszállal körbetekerve. Ezeket fonott vagy palástolt húroknak nevezzük. Ezzel a megoldással a fémek nagyobb sűrűségét kihasználva úgy lehet megnövelni a húr fajlagos tömegét, hogy az átmérő közben kicsi marad. Így elérhető, hogy a húrok átmérője, feszítettsége viszonylag szűk határok között legyen, ami a hangzás kiegyenlítettsége miatt és játéktechnikai okokból egyaránt lényeges.

A mellékelt táblázat a klasszikus gitár átlagos húrkészletének adatait tartalmazza.

A húrok egymástól való távolsága a nyeregnél 8,6–9, a húrlábnál 11,5–12 milliméter. A felső nyeregnél a húrok csak minimális mértékben emelkednek az érintők síkja fölé, magasságuk félúton az oktávbund fölött 3,5–4,5, a húrlábnál a tető fölött 8–12 milliméter. Az alacsonyabb állású, kisebb „nyomású” húrok a bal kéz számára könnyedebb játékot tesznek lehetővé, ugyanakkor kilengésükkor könnyebben csapódnak a bundokhoz, kellemetlen zörgést okozva. A magasabbra állított húrok nagyobb dinamikát engednek meg. A húrmagasság beállítása a húrláb csontbetétjének változtatásával, cseréjével történik.

Története

szerkesztés

A mai gitár legáltalánosabb sajátosságait mutató – karcsú, dobozszerű testű, attól elkülönülő hosszú nyakú – pengetős hangszerek már az ókorban léteztek. A hettita birodalomból, a régi Mezopotámiából és Egyiptomból is maradtak fenn ilyen zeneszerszámok ábrázolásai. Ezek minden bizonnyal nyárslantok voltak, melyek egy rezonátortesten keresztüldöfött rúdból álltak, ahol ez a rúd a nyak és a húrtartó szerepét is betöltötte.

A gitárt a középkortól egészen napjainkig a spanyolokkal szokás összekapcsolni, és nem alaptalanul. A középkor első, a mai gitárra emlékeztető hangszerábrázolásai a 10. századtól, majd a guitarra hangszernév a 13. századtól az Ibériai-félszigeten bukkantak fel. Kézenfekvő volna feltételezni, hogy a lanthoz és több más hangszerhez hasonlóan a gitár ősét is a félszigetet a 8. századtól kezdve megszálló arabok, a „mórok” hozták magukkal, de ennek ellentmond, hogy a muszlim zene története nem ismer olyan hangszert, amelyből a gitár egyértelműen levezethető lenne.[17]

Középkor

szerkesztés

A 10–13. század ábrázolásain látható gitárszerű hangszerek alsó húrrögzítésűek, a húrláb két oldalán szimmetrikus, félhold alakú hanglyukaik vannak, fejrészük a lantoknál ismert módon hátratört formájú vagy sarló alakú, oldalsó állású kulcsokkal. A Santiago de Compostela-i székesegyház 12. századi Pórtico de la Gloria domborművén ábrázolt hangszerek is ezeket a vonásokat mutatják, de ezek a kor fiduláihoz hasonlóan lapos, elülső állású kulcsokkal ellátott hangolófejjel rendelkeznek.[17]

A kasztíliai Juan Ruiz (Arcipreste de Hita) 1330-ban írt híres El libro de buen amor-jában kétféle gitárról tesz említést, a „guitarra latina”-ról, vagyis latin gitárról, és a „guitarra morisca, de las voses aguda”-ról, az „éles hangú” mór gitárról.[18] Itt feltehetőleg nem a gitár két változatáról van szó, hanem két teljesen különböző hangszerről, melyek közül nyilván a „latin gitár” a mi gitárunk őse, a másik egy lantszerű hangszer, talán a későbbi guiterne elődje. Ebben az időszakban, a 13–14. században a gitár sok mindenben az egyre népszerűbbé váló lanthoz hasonult, átvette tőle a középen elhelyezett hanglyukat, a tetőre ragasztott húrlábat, melyen a húrokat csomózással rögzítették, a bélhúrokat, a plektrum helyett ujjakkal való pengetést, és a korabeli lantokra jellemző négykórusos húrozást.[19]

Reneszánsz

szerkesztés
 
Négykórusos gitár ábrázolása Mersenne-nél
 Bővebben: Reneszánsz gitár

A 16. századra sok más hangszerhez hasonlóan a gitár is szabványosodott, méreteit, felépítését, hangolását tekintve. Nagysága a mainak nagyjából háromnegyede, teste hajlított kávákkal, sík tetővel, sík vagy domborított háttal épül fel, a derekánál még csak enyhén karcsúsított. Egyetlen hanglyuka középen van, díszes rozettával fedve. A húrláb a lantokhoz hasonlóan csomózásos rendszerű, a tetőre ragasztva. A fogólap bundozott, a tetővel egy síkban van, az érintők leggyakrabban a nyakra hurkolt bélhúrok, de előfordul fa-, csont- vagy fémbundozás is. A fej legtöbbször lapos, hátsó állású kulcsokkal, de előfordul a gambákhoz hasonlóan hátraívelő kulcsszekrény is, oldalsó állású kulcsokkal.

A gitár nem a hivatásos zenészek, inkább a műkedvelők hangszere volt. Húrozása négykórusos, leginkább 2 + 2 + 2 + 1 húros elrendezésben. A spanyol Alonso Mudarra 1546-os vihuela-tabulatúrái[20] között már találunk néhány darabot erre a hangszerre. Az itáliai Melchiore de Barberiis 1549-es lant-tabulatúrái[21] között négy ilyen gitárra írt fantázia is szerepel. A francia Adrien Le Roy és Robert Ballard 1551 és 1555 között kiadott tabulatúrái[22] is négykórusos gitárra íródtak. E hangszerek hangolására a legtöbb szerző a következőt adja meg: c – f – a – d'.[23]

 Bővebben: Vihuela

A 16. századi Spanyolországban felbukkant egy viszonylag rövid életű, de a tabulatúrairodalomban gazdag gitárféleség, a fentebb már említett vihuela, vagy „vihuela de mano”, azaz kézi viola. Legtöbbször hat, ritkábban öt vagy hét húrpárral volt felszerelve, a tenor lant hangolását követte, azaz G – c – f – a – d' – g'. A gitárral szemben a hivatásos muzsikusok, képzett zenészek hangszere volt.[23]

Barokk

szerkesztés
 
Barokk gitár Jean-Antoine Watteau festményén
 Bővebben: Barokk gitár

A négykórusos gitár még a 16. század végén kiegészült egy ötödik húrcsoporttal, amely a hangszer hangterjedelmét lefelé növelte meg. Az új hangolás: G – c – f – a – d', vagy az összes húr egy hanggal feljebb hangolva: A – d – g – h – e'. Ez utóbbi már azonos a mai gitár felső öt húrjának hangolásával. Figyelemre méltó, hogy míg riválisát, a lantot a következő évszázadokban egyre több húrral, egyre bonyolultabb húrozattal látták el, addig a már spanyol gitárnak nevezett hangszer több mint 200 éven át lényegileg ugyanaz maradt. Talán éppen ez az egyszerűség a magyarázata annak, hogy a gitár – szemben a lanttal – napjainkig töretlenül megőrizte népszerűségét. Ezzel természetesen együtt járt, hogy e korszakban a „művészi” zenében mindvégig a lant, később a csembaló árnyékában húzódott meg, viszont nemcsak a műkedvelő polgárok, színészek, kurtizánok használták, de arisztokraták, hercegek, sőt maga XIV. Lajos francia király is rajongott érte.[23][24]

Az első ismert gitárelméleti művet Juan Carlos Amat orvos írta a már ötkórusos gitárról.[25] Spanyolországban Francisco Guerau tabulatúrákat,[26] Gaspar Sanz gitáriskolát írt,[27] Itáliában Antonio Carbonchi,[28] Carlo Calvi,[29] Domenico Pellegrini,[30] Franciaországban Henri Grenerin,[31] Németországban Johann Caspar von Düremberg adtak ki gitárműveket, és még sokan mások. A korszak kiemelkedő gitárkészítői voltak a francia René Voboam, a velencei Domenico Sellas és a hamburgi Joachim Tielke, de Antonio Stradivari is készített gitárokat.[32]

Klasszikus kor

szerkesztés

A 18. század közepe felé kezdték – először Spanyolországban – az ötkórusos gitárt egy hatodik húrpárral kiegészíteni, ezzel létrejött a hangszer ma elterjedt hangolása: E – A – d – g – h – e'. A dupla húrok oktávhelyzete megfelelt a mai tizenkét húros gitároknak. A hatodik, mélyebb húr hozzáadását az is elősegítette, hogy ebben a korban már egyre szélesebb körben voltak hozzáférhetőek a fémszállal körbetekert bélhúrok, melyek viszonylag rövid menzúra esetén is erős, felhangdús basszushangot tudtak kiadni. Többek között ez is közrejátszhatott abban, hogy a 18. század végétől az új hat húrpáros gitárokat egyre gyakrabban használták szimpla húrozással, hathúros hangszerként.[33]

 
Dionisio Aguado

A 19. század elejétől már általánossá vált az új hangszerváltozat, 1808-tól kezdve nyomtatott irodalma is volt, már nem tabulatúra, hanem kotta formájában, ami elősegítette bebocsáttatását a „komoly” hangszerek közé. A 19. század gitárjának felépítése már szinte mindenben megfelelt a napjainkban használt klasszikus gitárnak. Egyre elterjedtebbé vált a mechanikus húrgépek használata, a fogólap az 1820-as évektől már rendszerint a tető síkja fölé emelkedett, általánossá váltak a fém érintők, a nyitott, faragott rozetta nélküli kerek hanglyuk, a maihoz hasonló, kombinált húrláb és húrtartó, a tető belső merevítése legyező alakban elrendezett bordákkal. A hangszertest méretei, a menzúra ebben az időben a mainál kisebbek voltak.

A 19. század első felében Bécs vált a gitár fővárosává, a fejlődő közlekedési lehetőségek, a vasút révén egyre többet utazó muzsikusok találkozóhelyévé. Az olasz Mauro Giuliani, Luigi Leguani, a spanyol Fernando Sor, Dionisio Aguado voltak e korszak ünnepelt gitárvirtuózai, gitáros zeneszerzői. Fernando Sor 1830-ban adta ki Méthode pour la Guitare[34] című művét, melyet még ma is figyelemre méltó gitáriskolának tartanak. A spanyol hangszerkészítők közül Joseph és Juan Pagés, Josef Benedict (Benedid), José Guerra és fiai, a cádizi iskola képviselői emelkedtek ki, Itáliában a Fabricatore család, Franciaországban René Lacôte, Nagy-Britanniában Louis Panormo, Ausztriában Johann Stauffer alkottak maradandót.[35]

A modern gitár

szerkesztés

Az 1850-es években Julián Arcas spanyol gitáros tanácsára Antonio de Torres sevillai gitárkészítő olyan módosításokat, újításokat vezetett be a gitáron, melyek Arcas, majd később Francisco Tárrega gitárművész, zeneszerző és tanítványainak munkássága révén széles körben ismertté váltak, míg végül világszerte ez a hangszertípus vált a klasszikus koncertgitár szabványává. Torres gitárjai már gyakorlatilag minden szempontból azonosak a mai klasszikus gitárokkal. A test méretei megnőttek, a menzúra 650 milliméterben lett rögzítve, a nyak is kissé szélesebb lett. A tető belső merevítése, gerendázata napjainkban is legtöbbször Torres megoldásait követi.[36]

A 20. század legnagyobb hatású klasszikus gitárosa kétségtelenül Andrés Segovia, aki Tárrega tanítványának, Miguel Llobet-nek barátja volt. Segoviának óriási szerepe volt a gitár 20. századi reneszánszában, abban, hogy a hangszer napjainkban nem csak a műkedvelő és populáris zenében, de a koncerttermekben is jelen van.[37] A század legendás gitárkészítői közé tartoznak Manuel Ramirez, José Ramirez és „dinasztiája”, Santos Hernandez, Domingo Esteso, Hermann Hauser, Manuel Contreras.[38]

Végül meg kell említeni, hogy a klasszikus gitár máig sem lankadó népszerűségében fontos szerepet töltöttek, töltenek be azok a 20. században kifinomult könnyűzenei stílusok, szubkultúrák – blues, rock, folk, pop – is, melyek nagy részben a klasszikus gitár fiatalabb testvérei, a fémhúros akusztikus gitár, illetve az elektromos gitár kultuszára épültek.

A klasszikus gitár jelentősebb zeneszerzői

szerkesztés

19. század

szerkesztés

20. század

szerkesztés

Klasszikus gitárosok

szerkesztés

Lásd: Gitárosok listája stílusuk szerint

Jegyzetek

szerkesztés
  1. ↑ Brockhaus Riemann zenei lexikon I–III. Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983–1985. ISBN 963-330-540-3  
  2. ↑ Rodríguez, i. m. 20. o.
  3. ↑ Posición correcta de la guitarra acústica – Clasesdeguitarra.com.co
  4. ↑ Rodríguez, i. m. 30-31, 130-132. o.
  5. ↑ Rodríguez, i. m. 149-152. o.
  6. ↑ Rodríguez, i. m. 161. o.
  7. ↑ Rodríguez, i. m. 148-149. o.
  8. ↑ How does a guitar work? – UNSW
  9. ↑ Rodríguez, i. m. 115-121. o.
  10. ↑ Rodríguez, i. m. 134-139. o.
  11. ↑ Rodríguez, i. m. 20-22. o.
  12. ↑ Rodríguez, i. m. 20-26, 121-122. o.
  13. ↑ Rodríguez, i. m. 120-121. o.
  14. ↑ Rodríguez, i. m. 126-130. o.
  15. ↑ Rodríguez, i. m. 23-25. o.
  16. ↑ Rodríguez, i. m. 152-154. o.
  17. ↑ a b van der Meer, i. m. 31. o.
  18. ↑ Juan Ruiz: El Libro de buen Amor, stanza No. 1228
    „Allí sale gritando la guitarra morisca
    de las voses aguda e de los puntos arisca,
    el corpudo laúd que tiene punto a la trisca,
    la guitarra latina con ésos se aprisca.”
  19. ↑ van der Meer, i. m. 32. o.
  20. ↑ Alonso Mudarra: Tres Libros de Musica en Cifras (Sevilla, 1546.)
  21. ↑ Melchiore de Barberiis: Opera Intitolata Contina, (Itália, 1549.)
  22. ↑ Adrian Le Roy (1520-1598) Archiválva 2007. szeptember 27-i dátummal a Wayback Machine-ben
    Premier livre de tablature de guiterre (Párizs, 1551.), Second livre de tablature de guiterre (Párizs, 1552; újra kiadva 1556-ban), Tiers livre de tablature de guiterre (Párizs, 1552.), Quart livre de tablature de guiterre, (kiadva 1553-ban, Grégoire Brayssing műveit tartalmazza), Cinqiesme livre de guiterre (Párizs, 1554.)
  23. ↑ a b c van der Meer, i. m. 60. o.
  24. ↑ Le roi de la guitare. Loïc Chahine, Le Babillard
  25. ↑ 1596, Barcelona, nem maradt fenn egyetlen példány sem
  26. ↑ Poema harmónico, compuesto de varias cifras por el temple de la Guitarra española (Madrid, 1684.)
  27. ↑ Instrucción de Música sobre la Guitarra Española y Método de sus Primeros Rudimentos (Zaragoza, 1674.)
  28. ↑ Le Dodici Chitarre Spostate (Firenze, 1643.)
  29. ↑ Ballo dell' Granduca (Bologna, 1646.)
  30. ↑ Ricercata, Toccata, Passacalles
  31. ↑ Livre de Guitarre (1680.)
  32. ↑ van der Meer, i. m. 124. o.
  33. ↑ van der Meer, i. m. 262. o.
  34. ↑ Méthode pour la Guitare, par Ferdinand Sor (Párizs, 1830.)
  35. ↑ Evolution of the 19th Century Guitar
  36. ↑ Antonio De Torres: Father of the modern guitar – John Morrish
  37. ↑ Rodríguez, i. m. 9. o.
  38. ↑ Rodríguez, i. m. 195-208. o.

Források

szerkesztés

További információk

szerkesztés
 
A Wikimédia Commons tartalmaz gitár témájú médiaállományokat.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Klasszikus_gitár&oldid=24726718”