A rock egy könnyűzenei stílus, mely a második világháborút követő politikai feszültségek korában tört utat magának, egész kulturális forradalmat indítva.

Rock

Stíluseredet Rock 'n' roll, blues, jazz, country, R&B
Kulturális eredet Amerikai Egyesült Államok, korai 1950-es évek
Hangszerek Dobfelszerelés, elektromos gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek
Népszerűség Az 1950-es évek óta világszerte
Leszármazott stílusok
Alternatív rockHeavy metalPunk
Társműfajok
Metal
Alműfajok
Art rockDesert rockExperimental rockGarage rockGlam rockHard rockInstrumental rockJazz rockJangle popKeresztény rockPiano rockPosztrockPszichedelikus rockProgresszív rockSoft rockSurf rock
Alműfajok régiók szerint
brit rock, kínai rock
A Rock and Roll Hall of Fame, a világ legnagyobb rockmúzeuma (Cleveland, Amerikai Egyesült Államok)

1954. április 12-én Bill Haley a Rock Around the Clock című számának stílusa, megszólalása éles ellentétben állt a korra jellemző lágy, fülbemászó, érzelmes dallamok stílusával, amelynek olyan előadói voltak, mint például Frank Sinatra. A rockzene társadalmi hatásai közül a legkomolyabb, hogy megnövelte a szakadékot a háború után felnövekvő tinédzserek és szüleik között. Lehetőséget adott a fiatal generációnak a bennük lévő lázadó életérzés kifejezésére, hiszen ez a zene csak nekik szólt, az ő életérzésüket hirdette. A zenei megújulást követte az öltözködési stílus és a teljes viselkedéskultúra megváltozása. A rock futótűzként terjedt az Egyesült Államokban, majd Nagy-Britannia után egész Európában, végül az 1960-as évekre meghódította az egész világot.

Zenei jellemzői szerkesztés

A rockzene hangzását meghatározza az elektromos gitár alkalmazása, ami az ötvenes években, a rock and roll előretörésekor vált népszerűvé.[1] Rockban az elektromos gitárt általában basszusgitárral kísérik, ami szintén ekkor jelent meg (először a jazzben alkalmazták),[2] valamint dobfelszereléssel, ami magában foglal különböző dobokat és cintányérokat.[3] A három alapvető hangszer gyakran kiegészül billentyűs hangszerekkel (például zongorával vagy Hammond-orgonával, esetleg szintetizátorral).[4] A rockzenét játszó csapatokat szleng kifejezéssel bandáknak vagy rockbandáknak nevezik, és általában 3-5 személy játszik bennük. A rock tradicionális felállása a quintett, ahol szerepel egy énekes, egy szólógitáros, egy ritmusgitáros, egy basszusgitáros és egy dobos, néha billentyűs illetve egyéb hangszeres.[5]

Más könnyűzenei stílusokkal (pl. jazz) szemben a rock zeneileg sokszor jóval egyszerűbb mind dallam, mind harmóniavezetés, mind ritmika szempontjából. Rockban az akkordok sokszor egyszerű hármashangzatok, fordítások nélkül, így nem ritka a kvint- és oktávpárhuzam, ami a klasszikus összhangzattanban tiltott. A rockszámok általában egyszerű, 4/4-es, egyenes (nem szinkópált) alapokra íródnak repetitív, monoton 2-4-es dobkísérettel, ami a második és negyedik leütést hangsúlyozza.[6] A dallamok sokszor modális skálákon alapulnak, gyakori a dór, mixolíd, ión és eol-skála. A leggyakoribb akkordmenetekben terc-, kvart- és kvintlépések találhatók, néha disszonanciával.[6] A hatvanas évek óta a rockdalok gyakran a verze-refrén formát követik, ami korábban a blues és a folk sajátja volt.[7] Azonban a rock rengeteg különböző zenei stílussal keveredett, ezért mára a fent leírtaktól nagyban eltérőek lehetnek a rockszámok.[8]

Történelme szerkesztés

Zenei gyökerek szerkesztés

A rockzene alapvetően az Amerikai Egyesült Államokban született, ahol a behurcolt fekete rabszolgák zenéje, a blues keveredett az Európából származó telepesek főleg country stílusú zenéjével. Mindez egy technikailag és társadalmilag rohamosan változó környezetben történt.

Bluesgyökerek (az afrikai eredet) szerkesztés

A blues az Egyesült Államok déli ültetvényein dolgozó rabszolgák munkadalaiból alakult ki, ami magában hordozta a fekete rabszolgából a korlátozott állampolgárság eléréséig vezető társadalmi változásokat. A blues gyökerei a földeken kurjongatott ún. hollerekre vezethetők vissza, melyek nem sokban különböztek a nyugat-afrikai rabszolgák munkadalaitól. Később a rabszolgaság eltörlését követően ezek szövege megmaradt, de ritmusuk – mivel már nem kellett a munka tempójához alkalmazkodnia – lelassult. Ezekből a dalokból a huszadik század 10-es éveire kialakult a mai értelemben vett klasszikus blueszene. A feketék egy része a szórakoztatóiparban helyezkedett el, ahova magukkal vitték a bluest, ahol az hamar népszerűvé vált.

A blues és a rock kapcsolata szerkesztés

A blues és a rock 'n' roll közötti kapcsolatot a második világháború után megjelenő rhythm & blues jelentette. (Nem összekeverendő a mai értelemben vett hiphoppop hatásokat tartalmazó R&B-vel!) Ebben a stílusban megmaradt a blues zenére jellemző szövegvilág, de ritmusa felgyorsult, dinamikája erőteljesebb lett.

A rock és blues közötti legelső kapcsolatot egy chicagói muzsikus, Muddy Waters jelentette. Sok chicagói muzsikussal egyetemben ő is a déli deltavidékről származott. Az ő zenéje gyakorolta a legnagyobb hatást a brit blues-rock revival képviselőire. Egyik dalának címe lett a későbbi The Rolling Stones együttes névadója.

Countrygyökerek (a telepesek zenéje) szerkesztés

A country az amerikai ültetvényeken dolgozó fehér telepesek életéből merítette témáit és dallamvilágát.

A country és a rock kapcsolata szerkesztés

A country egyik későbbi stílusa, az ún. rockabilly már a rock and roll egyik korai stílusának számít. Főleg a délvidéki munkások zenéje volt, ahol a blueshagyományok is erősen éltek, így a két műfaj keveredéséből egy erősen ritmusos, gitárral, nagybőgővel, dobbal előadott tánczene alakult ki.

Társadalmi háttér szerkesztés

A második világháborút követő években az Amerikai Egyesült Államok soha nem látott gazdasági fejlődésnek indult. Olyan folyamatok kezdődtek, mint a kertvárosiasodás, az „autó kultusza”, új drága divatirányzatok indultak hódító útjukra a tinédzserek körében, mind-mind a hirtelen jött jólétnek köszönhetően. Ugyanakkor az országban továbbra is megoldatlanok voltak az olyan problémák, mint a rasszizmus, és a hidegháború súlya is rányomta bélyegét a közhangulatra. A fiatalabb generációk a külső feszültségek növekedésével egyre inkább eltávolodtak szüleiktől, amit a média és a filmipar is kihasznált saját gazdasági céljai szerint.

Az első igazi rock-himnusznak tartott Rock Around the Clock c. Bill Haley számra így emlékezett vissza az akkor még tinédzser Frank Zappa:

Zsenge ifjúkoromban elképesztően gyanakodva fogadtam minden olyan rockzenét, amit fehérek játszottak. (…) De arra is emlékszem, mikor aztán megnéztem a Blackboard Jungle-t.[9] Bill Haley és a Comets már a főcím alatt elkezdte harsogni hogy „One Two Three O'Clock, Four O'Clock Rock...”. Ilyen hangos rockot a gyerekek akkor még soha azelőtt nem hallottak („Menj a szobádba ha ezt a szart akarod hallgatni… és halkítsd is le!”). Emlékszem, rám is félelmetesen hatott. (…) A moziban, a Blackboard Jungle alatt senki sem szólhatott rá ezekre a srácokra hogy kapcsolják ki. Már nem érdekelt hogy Bill Haley fehér volt-e vagy sem… a Nemzeti Tini-himnuszt játszotta, olyan HANGOSAN, hogy muszáj volt fel-le ugrálnom. A Blackboard Jungle, a sztoritól teljesen függetlenül (amiben egyébként a felnőttek győztek a végén) a tiniknek egy különös „jóváhagyást” jelentett: „Csináltak rólunk egy filmet, ezek szerint tehát létezünk…"[10]

Frank Zappa

Akkoriban rengeteg fiatal érzett Zappához hasonlóan. Az eseménytelen kertvárosi élet, az unalmas iskolák, és a szürke, egyforma családok rányomták bélyegüket a fiatal generációkra. Az egyetlen változást hosszú idő után a zene jelentette: Korábban csak a country, pop, musical volt jelen, aztán egyszer csak berobbant az ok nélküli lázadás, a rock 'n' roll személyében. Botrány, lázadás, felfordulás lettek az új életérzések.

A zeneipar születése szerkesztés

A rock 'n' roll megjelenése egybeesett az addig egyeduralkodó 78-as fordulatszámú lemezeket felváltó, 45-ös fordulatszámú bakelitlemezek piaci bevezetésével, és 1954 júliusától már a legtöbb kiadó az új hanghordozón jelentette meg a legfrissebb slágereket. Ettől az évtől kezdve a zeneipar bevétele 5 év alatt megháromszorozódott, azaz évi 213 millió dollárról 603 millióra nőtt az Egyesült Államokban. A pénz szagát megérezve egyre több vállalkozó fektette pénzét a zenei ágazatba, és sorra jelentek meg friss felfedezettjeikkel az újabb és újabb producerek is.

A szabadúszó fiatal – sokszor még tinédzser – dalszerzők fokozatosan megtörték az addig szinte egyeduralkodó slágergyártási mechanizmust: Korábban a különböző ügynökségek által foglalkoztatott szerzők megírták a nagy kiadó által igényelt dalokat, majd azt a kiadó által kiválasztott énekessel, muzsikusokkal lemezre vették. Másrészt megváltoztatták a nagy lemezcégek hozzáállását is: ettől kezdve ők, az addig figyelembe se vett tinédzserek diktálták a divatot, illetve a feltételeket. A vezető lemeztársaságok 1956 után gyakorlatilag bármilyen dalt hajlandók voltak rögzíteni bárkivel, ha a piac ezt úgy kívánta, függetlenül az illető külső megjelenésétől, – vagy, ami korábban elképzelhetetlen volt – bőrszínétől vagy nemi identitásától.

A rockzene, mint művészet feláldozása az üzlet oltárán az 1960-as évek eleji producerek – Brian Epstein, Andrew Oldham, Phil Spector és társaik – megjelenésével vált valósággá: ellentétben a konzervatív gondolkodású cégvezetőkkel, ők azonnal felismerték a lázadás profitképességét. Pénzüket eleinte lemezboltokba, hangszerüzletekbe fektették, klubokat, butikokat nyitottak, majd a zenészeket is elkezdték megkörnyékezni. A lemezipar ekkor kezdett évtizedekig tartó szárnyalásba, és az 1990-es évek végén már közel 4 milliárd lemezt értékesítettek világszerte, mintegy 45 milliárd dollár értékben.

Kronológia szerkesztés

Az 1950-es évek szerkesztés

 
Chuck Berry

Az 1950-es években leginkább a jól táncolható rock 'n' roll volt népszerű, de természetesen a műfaj gyökereinek számító country és blues is előtérben maradt. Az első rock 'n' roll előadók közül később sok világsztár lett, melyek nevét ma már a műfaj megteremtőiként, de legalábbis meghatározó alakjaiként emlegetjük. Ilyen volt például az amerikai Bill Haley, aki Elvis Presley-vel együtt vált halhatatlanná. De ekkor élte előadói virágkorát Chuck Berry is, akit évekkel később a rock legendás alakjai neveztek meg, mint mesterüket. Ugyancsak az '50-es években alkotta legnagyobb sikereit Buddy Holly, akit a The Beatles ihletőjeként tartanak nyilván. Zenéjére jellemző, hogy sokkal egységesebb, tisztább volt, mint a szupersztár Elvisé, ugyanakkor modernebbnek hatott a country és western előadók stílusánál, így egyfajta középutat talált a két uralkodó zenei irányzat között.Ugyancsak meg kell említeni Jerry Lee Lewis (Killer) nevét amelyet utánozhatatlanul egyedi zongorajátékával érdemelt ki.Egyediségéhez őrült színpadi produkciója is hozzájárult, melyben gyakran a zongorára ugrott, felgyújtotta azt vagy éppen táncolva játszott.

Semmisítsd meg lemezeidet, amennyiben azok pogány kultúrát, pogány életmódot képviselnek! Előre nézd meg, hogy milyen lemezt játszanak le a házi, vagy iskolai összejövetelen! Hívd fel a disc jockey-t, vagy írjál neki, hogy szennyes lemezt forgat le! Kapcsold ki a rádiót, vagy keress egy másik állomást, ha célzatos dalszövegeket hallasz!

– „Contacts”, az Amerikai Katolikus Ifjúság lapja

Az '50-es évek közepétől a felnőtt társadalom üldözni kezdte a lázadó rock 'n' rollt. A nagyvárosokban együtteseket és lemezeket tiltottak be, koncerteket és kiadóvállalatokat lehetetlenítettek el. A hullám a médiára is kihatott: Sorra tűnt el a rock a rádióállomások műsoráról és a fiataloknak szóló nyomtatott sajtóból is. A rock-kultúrát mindennel összefüggésbe hozták, ami a társadalom romlottságára utalhat: alkohol-, cigaretta- és drogfogyasztással, motoros bandák fosztogatásaival, az utcai bandákkal. A szülők eltiltották gyermekeiket a zenétől, ami persze csak olaj volt a tűzre. A fiatalok szó szerint fellázadtak, a szüleik ellen és a társadalom ellen, amiben éltek. Egy 1956-os birminghami koncerten tettlegességig fajultak a dolgok, mikor egy civil csoport rátámadt Nat King Cole-ra csak mert ellenezték a fekete zenét.

Az európai országokban más volt a helyzet: A helyi zenészek átvették ugyan az amerikai zenei mintákat, de előadásmódjuk sokkal precízebb, kimódoltabb, ezáltal unalmasabb volt, és a rock éppen azt a vadságot veszítette el, ami sikeressé tette az újvilágban. Az itt-ott megjelenő valódi rockot játszó bandákra pedig az USA-hoz hasonló üldöztetés várt. A nyugati országokban a kritikusok és média egyaránt lenézték az új stílust, míg a kelet-európai országokban a Szovjet ideológia nevében még csírájában elfojtották annak terjedését. Mint egy korabeli ideológus írta: „Az utóbbi évek burzsoá könnyűzenéje nem más, mint az amerikai imperializmus világuralmi törekvéseinek az egyik megnyilvánulása.” Az évtized vége felé Elvis Presley megjelenésével aztán már nem lehetett tovább fékezni a rock 'n' roll népszerűsödését – legalábbis a nyugat-európai nemzetállamokban.

Az 1960-as évek szerkesztés

Az 1960-as évek elején több jelentős rockzenekar alakult. Ismertebb együttesek az 1960-as években: Beatles, Pink Floyd, Rolling Stones, Beach Boys.

Az 1970-es évek szerkesztés

Az 1970-es években nagyon elterjedt a rock. Különböző, 1950-es évekből vett stílusokat kevertek össze a modernebb rockkal. Divatba jött a filharmonikusok alkalmazása több együttesnél. Ismertebb együttesek az 1970-es években: Deep Purple, KISS, Led Zeppelin, Queen, Van Halen, Pink Floyd, The Who, Black Sabbath, AC/DC stb.

Az 1980-as évek szerkesztés

Az 1980-as években folytatódott a rock aranykora. Ekkorra már a világ egyik legnagyobb zenei műfajává nőtte ki magát. Guns N' Roses,Bon Jovi és Michael Jackson. Ezeket a neveket ismerte meg a világ ebben a korszakban...

Az 1990-es évek szerkesztés

Magyarországi elterjedése szerkesztés

A diktatúra viszonyai között nem volt lehetőség a nyugati lázadó stílus átvételére, viszont a hazai rockegyüttesek – bár szolidabb formában – szintén rendszerellenes kritikát hangoztattak. Már az 1960-as években kezdtek színpadra lépni az amerikai stílust követő énekesek, de őket még kordában tudta tartani a cenzúra. Akkoriban tűnt fel például Kovács Kati, akit a táncdalénekesek "jólfésült" énekstílusához szokott fülű zsűri „üvöltözésnek” titulált előadásmódja miatt egy tehetségkutató műsorból is kirakott. Az 1960-as évek elején alakult Illés, Metró, Omega beatzenekarok, ill. az 1971-es rockos LGT színvonalas, de legnagyobbrészt "rizikómentes" muzsikájukkal külföldön és belföldön is sikert arattak, koncerteken és lemezeken egyaránt.

Az 1969-ben alakult és csak 2 évig működő Kex zenekar, ill. frontembere, Baksa-Soós János improvizatív, performansz-elemeket tartalmazó előadásmódja volt az első fecske a magyar underground rögös egén. Az 1970-es években a progresszív rockot, dzsesszrockot játszó, világszínvonalú Syrius együttes emelkedett a legmagasabbra, a korabeli amerikai hatásokat mutató (Jimi Hendrix és mások) zenéjük iránymutató volt, minden értelemben. A közönség hazai érdeklődése, ill. sikeres ausztráliai turnéjuk dacára a kultúrpolitika ellehetetlenítette őket, s a zenekar egy része idővel disszidált, külföldön (Ausztrália, USA) keresett boldogulást.

Hamarosan a Hobo Blues Band és a P. Mobil ("csöves zenekarok") nemkívánatossá vált Aczél György és társai szemében. A durvaságba hajló színpadi body-actionökkel operáló VHK esetében (néhány koncertjelenet játékfilmekbe illesztésén túl) pedig föl sem merült a hivatalossággal való bármilyen kapcsolódás. A korai magyar undergroundban az 1980-as évek elején megjelenő Beatrice együttes ment a legmesszebbre: a funky stílusból érkezett együttes hamarosan átvette a punk néhány külsőségét, valamint botrányos viselkedésükkel és szövegeikkel ők vívták ki legjobban az államhatalom ellenszenvét. A magyar újhullámos underground szövegcentrikus, jobbára áttételes rendszerkritikát képviselő képviselői nagyrészt budapesti zenekarok voltak (A. E. Bizottság, URH, Balaton, Európa Kiadó, Trabant, Kontroll Csoport, Neurotic, KFT).

A Hobo Blues Band, a P. Mobil és a Beatrice alkotta a „fekete bárányoknak” nevezett csoportot, amely úgyszólván tiltólistára került a Kádár-korszakban. 1980-as óbudai koncertjükön az előző évben alakult, előzenekarként föllépő Bizottság egy egészen más stílust (art-rock) képviselt, amely szűk, jobbára értelmiségi/művészközegben vált népszerűvé. Fellépéseik túlmutattak a zenei produkció előadásán – színpadi viselkedésük, performanszba hajló koncertjeik, abszurd szövegeik, "antizenéjük", dadaista, "kormánypukkasztó" jelenlétük méltán keltett értetlenséget a kulturális élet vezetésében (ennek ellenére – nagy kompromisszumok árán – 1983–84-ben két nagylemezük készülhetett idehaza). Szintén 1983–84-ben jelent meg a Nagy Feró nevével fémjelzett Ős-Bikini zenekar két (rendhagyó) albuma.

Az 1980-as évek közepén alakultak meg a Pokolgép és Ossian zenekarok, ők már a heavy metal képviselői voltak. 1989 végén debütált az egyik legnépszerűbb rockegyüttes, a Tankcsapda, mely az 1990-91-es években robbant be a köztudatba, és felkavarta a rockzenei élet állóvizét.

Az 1990-es években a nyugati kultúra befolyásaként számtalan új válfaja jelent meg a rockzenének hazánkban is, ugyanakkor megnőtt az elektronikus zene iránti igény is, részben egyszerűsége, részben olcsósága miatt. Azonban az átmeneti hanyatlást ismét a feltörekvés kezdte jellemezni, és hatalmas méretű rajongótáborok mutatják: a minőségi rockzenére igény van.

A rock zenei stílusai szerkesztés

A rockzene folyamatos fejlődése során több különböző stílusirányzat megjelenését vonta maga után, melyek bár magukon viselik a rockos gyökereket, mégis sajátos műfaji elemekkel rendelkeznek.

Hard rock szerkesztés

A stílus sajátos ismertetőjegyei a torzított gitárhangok, és a korábbinál hangosabb ritmusszekció (basszusgitár, dob, ritmusgitár). Kialakulásának kulcsmozzanata volt az 1960-as évek első felében az amerikai rock 'n' roll találkozása a korabeli brit blueszal. A legelső ilyen zenét játszó együttesek: The Rolling Stones, The Yardbirds, The Kinks, The Who és Cream. Jellemző volt zenéjükre a bluesos témaválasztás, a hangos gitár és ritmuskíséret.

Később, a '60-as évek végén olyan együttesek mint a Led Zeppelin és a Black Sabbath megkísérelték a korai brit rock stílust összehozni a még inkább gitárorientáltabb hangszereléssel (Jimi Hendrix), ennek legjobb példája a Led Zeppelin II (1969) album. Innen eredeztethető a hard rock igazi kezdete. Harmadik stílusteremtő hard rock együttes a Deep Purple volt, kései albumaik már heavy metal elemeket is tartalmaztak.

Heavy metal szerkesztés

A heavy metal (vagy egyszerűen csak metal) 1968 és 1974 között jött létre. A heavy metalt életre hívó, blues-rock és pszichedelikus rock gyökerekkel rendelkező együttesek gitár- és dobközpontú, vastag, kemény hangzást alakítottak ki, melyet erős torzítás és gyors gitárszólók jellemeznek. A heavy metal a könnyűzenei műfajok egyik legextrémebb formája. (A kifejezés eredeti jelentése angolul "nehéz fém".)

Bár már a korai heavy metal együttesek, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple és a Black Sabbath is hatalmas közönséget vonzottak, ugyanakkor folyamatosan támadták őket a műfajon kívülről, ami azóta is végigkíséri a metal zene történetét. Mikor a heavy metal együttesek első hulláma kezdett kifáradni, az 1970-es évek végén felbukkant a brit heavy metal új hulláma (New Wave Of British Heavy Metal, rövidítve NWOBHM), amely sokkal inkább eltávolodott az eredeti blueshatásoktól, és beolvasztotta a műfajba a punk fogósságát.

A heavy metal az 1980-as években vált igazán népszerűvé világszerte, amikor sok, ma már szélesebb körben elterjedt alműfaja először kifejlődött. A metal korábban ismert formáinál jóval agresszívebb és extrémebb variációk jobbára csak az underground közönség figyelmét keltették fel, de például a thrash metal együttesek is már komoly kereskedelmi sikereket arattak.

Progresszív rock szerkesztés

A progresszív rock az 1960-as években alakult ki, de fénykora leginkább az 1970-es évekre tehető. A kompozíciók többnyire hosszú lélegzetűek, nem ritka a 20 percet is meghaladó szerzemény (például Pink Floyd: Echoes, Yes: Close to the Edge). A szerzők témáikat gyakran tételekre osztják, hasonlóan a klasszikus zenekölteményekhez. Bár a progresszív rockot a tudatos témafeldolgozás, annak aprólékos, cizellált zenei kifejtése jellemzi, mégis, szinte minden lemezen találhatunk egy-egy olyan dalt, amely nem illik bele a lemez összképébe. A progresszív rock művelőinek hangszerhasználata is e stílusra jellemző jegyeket mutat. Az elektronikus és akusztikus hangszerek (szintetizátor, orgona, zongora, fuvola) mellett a zenekarok vokális stílusa is sajátos. A progresszív rock előadóit nem kötik meg olyan zenei konvenciók, mint a szokványos 4/4-es ritmusképletek, vagy az egy zeneszám – egy hangnem világa. Egy zenei gondolat megvalósításához éppúgy hozzátartozik a változó ritmuskép, a dinamikusan változó tempó, mint a hangnemek közötti virtuóz átjárás alkalmazása és az extrém széles dinamikatartomány kihasználása. A progresszív rock legjobb képviselőire a virtuozitás, hangszerük (hangszereik) professzionális használata a jellemző. Előadóik, zeneszerzőik között nem ritka a magas szintű zenei előképzettségű művész. E megszerzett képességeket – többek között – szimfonikus jellegű műveikben érhetjük tetten. Jó példa erre az Emerson, Lake & Palmer Works Vol 1. című gyűjteményén a Piano Concerto No. 1 szerzemény.

Pszichedelikus rock szerkesztés

Punk rock szerkesztés

 
A szív és az anarchizmusra utaló „A”-betű mint punk szimbólum

A punk rock egy rendszerellenes rockzenei mozgalom, amely 1974-1975 táján indult el (habár átmeneti formái már évekkel korábban is léteztek) olyan zenekarok által, mint a Ramones, a Sex Pistols, a The Clash és a Patti Smith. A fogalom használható azokra a zenei színterekre is, amelyek ugyan később jelentek meg, de hasonló alapvető jellemzőkkel rendelkeznek, mint az első generációs „punk”, azonban gyakran tévesen utalnak vele egyéb zenekarokra is, a „viselkedés”, ill. a „fiatalkori agresszió” fogalmán keresztül. A fogalmat gyakran használják a zenei mozgalomhoz kapcsolódó divatirányzattal, ideológiával és szubkultúrával, vagy akár a tiszteletlen („csináld magad”) hozzáállással kapcsolatban is.

Dzsesszrock szerkesztés

A dzsesszrockot gyakran hozzák összefüggésbe a progresszív rockkal, hiszen mindkettő az európai klasszikus zenéből és a dzsesszből gyökerezik. A stílus rendszerint pörgősebb, élettel telibb a prog rocknál. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy a rockzenére jellemző hangszerekkel és dallamvilággal játszanak olyan dzsessz-zenét, ami még belül képes maradni a rock keretein. Egy másik megközelítés szerint a dzsesszrock valódi rockzene, melyhez különböző – a stílustól „idegen” hangszerekkel (például: szaxofon, vonósok, vagy különféle fúvós hangszerek) – hangszerek alkalmazásával egy sokkal instrumentálisabb, teltebb hangzást tesznek hozzá.

A dzsessz-rock kapcsolatból kialakult stílust gyakran „jazz fusion”-ként, vagy csak fusion-ként emlegetik, ez a megnevezés azonban jelentheti a dzsessz összefonódását bármilyen más könnyűzenei stílussal is, például pop, folk, reggae, funk, heavy metal, R&B, hiphop, vagy akár elektronikus zene is.

Keveredése más műfajokkal szerkesztés

A hatvanas évek végén a rockelőadók visszanyúltak a klasszikus zenei stílusokhoz és előadásformákhoz, és ezeket saját zenei hangzásukkal vegyítették, így születtek például a rockoperák.

Rockopera szerkesztés

A rockopera kifejezés nem teljesen fedi a valóságot, mivel az ilyen néven említett lemezeknek nem sok közük van a klasszikus értelemben vett operához mint színházi műfajhoz. Rockopera alatt olyan lemezeket vagy dalciklusokat értünk, melyek egy bizonyos témát dolgoznak fel, vagy a színpadi műhöz hasonlóan történetet mesélnek el. Ismertebb rockoperák például a The Who Tommy, illetve Quadrophenia c. lemezei, a Pink Floyd The Wall c. munkája, vagy a magyar István, a király (zenéjét Szörényi Levente szerezte, szövegét Bródy János írta Boldizsár Miklós Ezredforduló című drámája alapján – első bemutatója 1983-ban volt).

Rockmusical szerkesztés

A rocmusical olyan színpadi műfaj, mely előadása során rockos stíluselemeket tartalmaz. A színházi előadások során általában nélkülözni kell a rockzene fontos velejárói közül a hangerőt, és maga az előadás sem lehet egy koncerthez hasonlóan dinamikus, de az ilyen művek rendezőinek megvannak a módszereik a probléma kikerülésére. A rockmusicalek általában színpadi műként látnak hamarabb napvilágot és a zenei album csak a mű sikere után jelenik meg. Ezen is látszik, hogy elsősorban nem a zeneboltokba szánt alkotásokról van szó. Az első ilyen musicalek megjelenése az 1960-as évekre tehető (ekkor jelent meg a Hair és a Jézus Krisztus szupersztár), de a műfaj virágkora a későbbi évtizedekre tehető.

Rockoratórium szerkesztés

Lényegében rockopera, azzal a különbséggel, hogy az elmesélt történet nem bomlik szereplőkre, nincsenek benne dialógusok. A dalok elbeszélő formában adják át a történetet a nézőközönségnek. Bizonyos esetekben, ahol az elérni kívánt hangulat ezt megköveteli, a zenészek helyett teljes kórust, vagy nagyzenekart is alkalmazhatnak.

Rockkabaré szerkesztés

A rockkabaré lényegében egy kabaré, ahol a zenét az egyes jelenetek aláfestérére használják. Illetve a zene nézőpontjából az egyes számok között átvezetést képeznek a humoros jelenetek, dialógusok. A stílus az Egyesült Államokban és Nagy Britanniában volt a legnépszerűbb (lásd: Monty Python), hazánkban a L’art pour l’art Társulat volt a műfaj első képviselője.

Jegyzetek szerkesztés

  1. J. M. Curtis, Rock Eras: Interpretations of Music and Society, 1954-1984 (Madison, WI: Popular Press, 1987), ISBN 0-87972-369-6, pp. 68-73.
  2. R. C. Brewer, "Bass Guitar" in J. Shepherd, ed., Continuum Encyclopedia of Popular Music of the World: Volume II: Performance and Production (New York, NY: Continuum, 2003), ISBN 0-8264-6322-3, p. 56.
  3. R. Mattingly, "Drum Set", in J. Shepherd, ed., Continuum Encyclopedia of Popular Music of the World: Volume II: Performance and Production (New York, NY: Continuum, 2003), ISBN 0-8264-6322-3, p. 361.
  4. P. Théberge, Any Sound you can Imagine: Making Music/Consuming Technology (Middletown, CT, Wesleyan University Press, 1997), ISBN 0-8195-6309-9, pp. 69-70.
  5. D. Laing, "Quartet", in J. Shepherd, ed., Continuum Encyclopedia of Popular Music of the World: Volume II: Performance and Production (New York, NY: Continuum, 2003), ISBN 0-8264-6322-3, p. 56.
  6. a b C. Ammer, The Facts on File Dictionary of Music (New York, NY: Infobase, 4th ed., 2004), ISBN 0-8160-5266-2, pp. 251-2.
  7. J. Covach, "From craft to art: formal structure in the music of the Beatles", in K. Womack and Todd F. Davis, eds, Reading the Beatles: Cultural Studies, Literary Criticism, and the Fab Four (New York, NY: SUNY Press, 2006), ISBN 0-7914-6715-5, p. 40.
  8. P. Wicke, Rock Music: Culture, Aesthetics and Sociology (Cambridge: Cambridge University Press, 1990), ISBN 0-521-39914-9, p. x.
  9. Tábladzsungel, fekete-fehér amerikai film, 1955
  10. The Oracle Has It All Psyched Out Archiválva 2011. augusztus 5-i dátummal a Wayback Machine-ben - Frank Zappa, Life, June 28, 1968;

Források szerkesztés

További információk szerkesztés

  • Rock.lap.hu – linkgyűjtemény
  • Tardos Péter: Beat – pop – rock; Zeneműkiadó, Bp., 1972
  • Ungvári Tamás: A rock mesterei. Az ellenkultúra kulturtörténete; Zeneműkiadó, Bp., 1974
  • Ungvári Tamás: Rock, rock, rock...; Zeneműkiadó, Bp., 1976
  • Rockzene, társadalom, ifjúság; szerk. Nagy Mihály; ELTE, Bp., 1981
  • Csiba Lajos: A hetvenes évek rockzenéje. Módszertani kiadvány; Népművelési Intézet, Bp.,1984
  • Walter Kohli: Rockzene és keresztyén életvitel. A XX. század legnagyobb zenei forradalma; Evangéliumi Kiadó, Stuttgart, 1984
  • Raoul Hoffmann: Rocksztori. A rock- és a popzene három évtizede Presleytől a punkig; ford. Fráter Zoltán Tamás; Gondolat, Bp., 1987
  • Göbölyös N. László: A progresszív rock mai sztárjai; Laude, Bp., 1989 (Rocktörténeti kiskönyvtár)
  • Corrado Balducci: Sátánizmus és rockzene; ford. Komlósi Éva; Bencés-Piemme, Pannonhalma, 1992
  • Rockzenei kézikönyv. 1950–1993, 1. A–K; szerk. Németh Oszkár; Berta, Bp., 1993
  • Ulrich Bäumer: Csak a lelkedet akarjuk! A rockzene világa és az okkultizmus: adalékok, tények, a háttér; Primo, Bp., 1993
  • Kőrössy Soltész Katalin: A "keresztény" rockzene : érvek és ellenérvek; "Jó Hír" Iratmisszió Alapítvány, Budapest, 1998
  • Gary Herman: Rock'n'roll Babylon; ford. Soproni András; Rózsavölgyi, Bp., 1999
  • Frölich Tamás: Hard rock & heavy metal enciklopédia, 1-2.; Ex Design, Budapest, 2001–2004
  • David Cavanagh: Rockbotrányok; ford. Szilágyi Diána; Ventus Libro, Bp., 2003 (Minden idők legnagyobb...)
  • Göbölyös N. László: A 60-as évek 45-ös fordulaton. Slágerek és történelem; Szabad Föld, Bp., 2003
  • Szakács Gábor: Nagy rock 'n' roll könyv; Holoprint, Bp., 2004
  • Göbölyös N. László: Lemezlényeg portalanul. Szubjektív LP-történet, 1965–1975; Pallas Könyvek, Bp., 2008
  • Horváth Zsolt: Rocklexikon. A Metallicától a Kraftwerkig; Vagabund, Kecskemét, 2008
  • Klucsik Péterné: Dicsőítés vagy önmegvalósítás, avagy Lehet-e két Úrnak szolgálni?; szerzői, Székesfehérvár, 2008
  • Sebők János: Woodstock népe. Nem képzelt riport egy amerikai popfesztiválról legenda és a tények; Népszabadság, Bp., 2009
  • Sebők János: Az utolsó dalt a halál játssza. A rocktörténet legbizarabb bűnesetei, rejtélyei; Népszabadság Könyvek, Bp., 2009
  • San Franciscótól Woodstockig. Az amerikai rockplakát aranykora, 1965–1971. Kogart Ház, 2011. szeptember 24–december 31.; szerk. Danyi Orsolya, Fertőszögi Péter; Kovács Gábor Művészeti Alapítvány, Bp., 2011
  • A magyar rock bölcsője. Budapesti tánczenekarok és beatzenekarok almanachja, 1960–1970; szerk. Kelemen András, Oláh Árpád; MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület, Bp., 2013
  • Michele Primi: Rocktragédiák. Titokzatos zenészhalálok; ford. Varga Attila; Cser, Bp., 2015
  • Miklós Attila: Progresszív zenei lexikon; Kornétás, Bp., 2015
  • Utazás a magyar rock történelemkönyvében Papp Gyulával; riporter Máthé József "Fiery"; magánkiadás, Pécs, 2016 + CD
  • Fábián Anita–Pritz Péter: Gastrock. Akkordokra írt szakácskönyv; Boook, Bp., 2016
  • Dudich Ákos–Pritz Péter: ABC 0–24. Nonstop rock 'n' roll interjúk; Konkrét Könyvek, Bp., 2017
  • Marton László Távolodó: Alulnézet; Rézbong, Göd, 2019
  • Rock 'n' roll legendák a 60-as, 70-es, 80-as évektől; portrékarikatúrák Szénási Ferenc, szöveg B. Tóth László; Palatia, Győr, 2019
  • Vass Norbert: Mindenki! Koncertek, történetek a beat és a rock aranykorából; Cser, Bp., 2022
  • Zilahi Csaba: Erdélyi magyarock 1970–2010. Újságcikkek, interjúk, tények és vélemények az erdélyi magyar rockzenekarokról; Exit, Kolozsvár, 2022