Főmenü megnyitása

Orgona (hangszer)

aerofon billentyűs hangszer, melyben a hangot csőben áramló, nyomás alatti levegő hozza létre

Az orgona összetett aerofon hangszer, hangját ajaksípok és nyelvsípok adják. A sípok egy vagy több, kézzel működtethető billentyűzettel – azaz manuállal – és legtöbbször egyetlen pedálsorral szólaltathatók meg. A sípok levegőellátásáról mechanikus szerkezet gondoskodik.

Orgona
Arp-Schnitger-Orgel St.-Jacobi-Kirche HH.jpg

Besorolás
aerofon
billentyűs
Rokon hangszerek zongora
csembaló
harmónium
harmonika
Hangszerjátékos Orgonista
A Wikimédia Commons tartalmaz Orgona témájú médiaállományokat.

Tartalomjegyzék

Az orgona szerkezeteSzerkesztés

Minden orgona önálló egyéniség, méreteiben, felépítésében, hangzásában egyedi. Léteznek hordozható, felállítható, portatív orgonák, ezek nagyjából bútor méretű hangszerek, de a hangversenytermi és templomi orgonák akár épületnyi monstrumok is lehetnek. Közös bennük az, hogy különböző nagyságú és hangolású sípok sorozatait tartalmazzák, melyek megszólaltatásához a levegőt az emberi tüdő helyett lábfújtató vagy elektromos ventilátor szolgáltatja, nyomását a tartályfúvó állandósítja. Az orgonában áramló, vagy a fújtató nyomása alatt álló levegőt szélnek nevezik. A sípok közvetlenül szélládákon állnak, ezek biztosítják a levegőellátásukat. A sípok megszólaltatása billentyűsorok – manuálok, pedál – illetve regiszterkapcsolók segítségével vezérelhető.

OrgonaszekrénySzerkesztés

Ez az orgona feltűnő, jól látható felépítménye, ebben található a hangszer hangot adó része, vagyis az orgonasípok, valamint az ezeket működtető szélládák és szeleprendszerek. Általában jól elkülöníthető egységekre, művekre (Werke) tagolódik. Ezek tulajdonképpen önálló, egy-egy billentyűsorról külön működtethető kisebb orgonák. Ezek az akusztikai térben való elhelyezkedésükben, illetve a bennük szereplő sípsorok hangzásában különböznek egymástól.

A legtöbb orgonán előforduló művek:

  • Főmű (Hauptwerk, Grand Orgue, Great Organ): mint neve is mutatja, a legáltalánosabban használt mű, elsősorban a monumentális hangzást szolgálja. Francia orgonákon általában a legalsó billentyűsor, német orgonákon alulról a 2. segítségével szólaltatható meg.
  • Pozitívmű (Positiv, Positif): általában külön kis előretolt szekrényben helyezik el, főképp szólisztikus szerepet kap.
  • Mellmű (Brustwerk, Pectoral): a hangszer centrumában található, a finomabb, intimebb hangzás jellemző rá.
  • Felsőmű (Oberwerk, Récit): az orgona legmagasabb pontján elhelyezett mű.
  • Redőnymű (Schwellwerk, Expressif): nyitható-zárható redőnyszerű szerkezettel ellátott szekrénybe helyezett mű, melynek így dinamikája folyamatosan változtatható. Az orgonista ezt külön pedállal szabályozza.
  • Pedálmű (Pedalwerk, Pédale): a lábbal megszólaltatott, többnyire nagy méretű, mély hangolású sípsorokat tartalmazza, melyeket legtöbbször kétfelé osztva az orgona két szélén, úgynevezett basszustornyokban helyeznek el.

JátszóasztalSzerkesztés

 
A Redcliffe-i (Bristol) Mária-plébániatemplom orgonájának játszóasztala. Négy manuál, pedál, 64 regiszter, 23 kopula. Épült: 1912-ben.

A játszóasztalnál foglal helyet a zenész, az orgonista, innen kezeli a billentyűzeteket. Minden billentyűzet egy-egy művet szólaltat meg. A kézzel játszható billentyűsorokat manuáloknak nevezzük, ezek egymás fölött lépcsőzetesen helyezkednek el, a lábbal működtetettet pedálnak, ez nagyobb méretű, hézagosan elhelyezett rudak sorozata. A manuálok száma egytől akár kilencig terjedhet, de a legjellemzőbb a négy. A manuálokat – az épületek emeleteihez hasonlóan – alulról felfelé számozzák. Egy manuálnak általában 56-61 billentyűje van, a pedálnak 30-32.

Itt találhatóak még az egyes billentyűsorokhoz tartozó regiszterkapcsolók, melyek segítségével az orgonista kiválasztja, mely sípsorokat, ezek milyen kombinációit akarja megszólaltatni. A kopulák fizikai kapcsolatot létesítenek a különböző manuálok, illetve a manuál és a pedál megfelelő hangjai között: a kiválasztott mű sípsorai ezáltal egy másik művön is megszólalnak.

TraktúraSzerkesztés

Ez a játszóasztalt és az orgonaszekrényt összekötő szerkezet, mely továbbítja az információkat az egyiktől a másikig. A legrégebben alkalmazott traktúra a mechanikus, itt a billentyűk közvetlenül szabályozzák a sípokat megszólaltató szelepeket. Az orgonisták ma is ezt kedvelik legjobban, mert közvetlen kontaktust tesz lehetővé ember és hangszere között. A 19. század folyamán az orgonakészítők többféle, a pusztán mechanikus traktúrától eltérő megoldással próbálkoztak, hogy az orgonajátékot könnyebbé, vagy a hangszert olcsóbbá tegyék (Barker-emelő, pneumatikus kúpláda stb.), de ezek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Alternatív megoldásként napjainkban az elektromos traktúra terjedt el, melynek legfontosabb előnye, hogy a játszóasztalt a hangszer többi részével csak egy kábelköteg köti össze, így az előbbi mozgathatóvá, áthelyezhetővé válik.

OrgonasípokSzerkesztés

 
Fém ajaksípok (principál regiszter) egy orgona homlokzatán

Az orgonában elsősorban ajaksípok, kisebb számban nyelvsípok vannak. Az ajaksípok működése, felépítése a furulyához hasonló, de méretük néhány cm-től akár 10 méteresig terjedhet. A nyelvsípokban a légnyomás által megrezegtetett fémnyelvecske van, mint például a szájharmonikában. Ehhez tölcsérszerű rezonátor csatlakozik. Az ajaksípok készülhetnek fémből, vagy fából. A fémsípok ón és ólom ötvözetéből, némelyek rézből készülnek. Olcsóbb megoldásként horgany lemezt is felhasználtak/felhasználnak a sípok gyártásához. Legtöbbször hengeres formájúak, de vannak ún. kónikus, felfelé szűkülő sípok is. Ezek hangja nazális jellegű. A fasípok lapokból vannak összeállítva, négyzetes hasáb formájúak. Az ajaksípok lehetnek nyitottak, vagy fedettek, az utóbbiak azonos geometriai méretek mellett egy oktávval mélyebb, és sötétebb tónusú hangot adnak. A fedett fém ajaksípok kupakja lehet zárt, vagy nyitott csőtoldalékkal ellátott, hangszínt módosító cilindrikus (hengeres) rátét, vagy felfelé csúcsosodó alakú, felül lyukas sapka. Ez utóbbiak a félfedett sípok. A kupak függőleges irányú mozdításával hangolható a síp a tervezett hangmagasságra. A fasípokat négyzetes, fel-le csúsztatható és rögzíthető fa hangolódugóval teszik fedetté.

A 8 lábas (8') síp az, amely a billentyűzeten a nagy C billentyű lenyomásakor nagy C hangot ad, és így tovább. A 4' egy oktávval, a 2 ²/3' egy oktávval és egy kvinttel, a 2' két oktávval magasabb stb. E sípok hangjai a természetes felhangsor alapján keverhetőek, új hangszínek hozhatók így létre.

A sípok menzúrája alatt hosszúságuk és átmérőjük viszonyát értjük. Léteznek bővebb menzúrájú sípok, ezek hangja teltebb, öblösebb, fuvolaszerű; a szűk menzúrájú, hosszúkás formájú sípok hangja élesebb, színesebb, a vonósokhoz hasonlítható.

Az egyforma jellegű, formájú, de különböző méretű, azonos hangszínű sípokból álló sípsort regiszternek nevezzük.

TörténeteSzerkesztés

 
Hordozható, portatív orgona a Szent Bartholomeusz-oltárkép jobb oldalán (1500 körül, Müncheni Régi Képtár)

Az orgona előfutárai a pánsípok és a tömlővel ellátott dudák. Kínában és a Távol-Keleten létezik a fúvós hangszereknek egy sajátos fajtája, melyet szájorgonának neveznek. Lényegük, hogy a sípoknak közös légkamrájuk van, melybe a játékos a levegőt fújja, és a sípokon lévő nyílás befogásakor megszólal az adott síp, akár több is egy időben, polifon játékot is lehetővé téve.

A legrégibb, valóban orgonának nevezhető hangszer az ókori víziorgona, a hidraulisz. A 4. századtól a víziorgona hidraulikus nyomáskiegyenlítő szerkezete helyett egyre inkább a tisztán pneumatikus rendszer került előtérbe. A 9. században kezdték az orgonát az egyházi zene céljaira használni, a 10. században készültek az első nagyobb, szekrény alakú orgonák. Az orgona méreteinek növekedésével a játék egyre nagyobb fizikai erőkifejtést igényelt, a billentyűzet sok esetben vaskos, nehezen mozdítható emeltyűk sora volt.

A pedálsort a 14. században alkalmazták először. A szélláda, a fújtató és a traktúra tökéletesítésével vált az orgona a szó valódi értelmében hangszerré, első fénykorát a barokkban élte. Ebben nagy szerepe volt a páratlan orgonista, Johann Sebastian Bach és a kiváló orgonaépítő, Gottfried Silbermann (1683–1753) együttműködésének.

A pneumatikus traktúra a 19. század elején, az elektromos a század végén terjedt el. Ezek a technikai megoldások lehetővé tették hatalmas méretű orgonák építését, melyeket a zene romantikus korszaka igényelt.

Az orgona ma is jellemzően templomi hangszer, a kántorok fő munkaeszköze.

Templomi orgonákSzerkesztés

Az 1400-as évek elejére a templomi orgonáknak két típusa alakult ki. Az első a karzaton álló úgynevezett Blockwerk orgona volt, amely méreténél fogva helyhez kötött hangszerként állt a templomok kórusán. A templomi orgonák első típusa volt ebben az időben a kóruson álló, helyhez kötött Blockwerk orgona. Ez annyit jelentett, hogy az orgona sípsorait – regisztereit – nem lehetett regiszterhúzókkal regisztereire bontani. Ennek következménye az lett, hogy az orgona mindig ugyanakkora hangerővel és ugyanazzal a hangszínnel szólalt meg.

A második típus az ú.n. pozitívorgona, amely kis méretét tekintve oda lehetett állítani, ahol szükség volt rá. A római katolikus egyház a mai napig is alkalmaz ilyen típusú kis és középméretű orgonákat, melyeket „szentélyorgona” néven említ. E szentélyorgonák célja és rendeltetése volt a templomi fiú- és férfikórusokat kísérni; valamint a miséző pap egyszólamú gregorián dallama alá orgonapontokból álló kíséretet szolgáltatni. Ezen túlmenően egy-egy kolostorban a szerzetesek zsolozsmája alá is a szentélyorgona szolgáltatott kíséretet.

Szintén a 15. században, de annak az első fele táján az orgonaépítő szerzetesek felnyalábolták a szentélyorgonát, sípanyagát és orgonaszekrényét beépítették a kórus mellvédjébe, billentyűzetét a Blockwerk orgona klaviatúrája alá szerelték, s a mechanikát a padló alatt vezették el a klaviatúra alá. Tették mindezt annak érdekében, hogy az orgonistát megkíméljék a misék közbeni orgonától orgonáig tartó vándorlástól. Így tulajdonképpen megszületett a többmanuálos orgona, amely aztán a reneszánszon keresztül a barokk korig iránymutató lett az orgonaépítészetben.

 
A világon egyedülálló Fülöp-szigeteki bambusz orgona 1824-ből.

Az „Orgonaszekrény” című fejezetben elsősorban a német barokk orgona jellemzői vannak leírva. Az olasz barokk orgona némileg kisebb volt az észak-német orgonától, s nem alkalmazott többsoros mixtúrát. Viszont általában véve több volt a fuvola és a födött regiszter. Az olaszok a többsoros mixtúrákat és cimbeleket soronként szétbontották, s úgy építették orgonáikba. Éppen ezért nem ritkák az 1/2' - 1/3' - 1/4' magas regiszterek. Pedáljaik javarészt függesztettek voltak, vagy ha kaptak is regisztert, azok egy-két 16' vagy 8' magas regiszter volt; s maga a pedáljáték is csak orgonapontok tartására volt használatos.

A délnémet barokk orgonák valahol félúton vannak az észak-német és az olasz orgonák között. Sok közös vonásuk van; így a fuvolák és a födött regiszterek viszonylagosan nagyobb száma a principálokhoz képest, valamint a szétbontott mixtúrák.

A francia barokk orgona sokban hasonlított az észak-német orgonákhoz, csak sokkal több nyelvregiszterrel. A 15. és a 17. század között általában kétmanuálosak voltak a francia orgonák. Az I.manuálon teljesen kiépített principálkar volt elhelyezve, valamint a bőméretű fuvolakar is itt volt. A II.manuál karcsúbb hangzással rendelkezett, de itt is megtalálható hiánytalanul a principálkar. A pedál kevés 8' magas regiszterrel volt csak ellátva. Ezen felül minden műre erős, érces hangú nyelvregisztereket helyeztek. 1750 tájára kialakult a négymanuálos orgona is. A négymanuálos orgonák esetében a főmű és a pozitívmű a sok principállal, mixtúrával és nyelvregiszterrel egymás ellenpontjai voltak; valamint a Récit-hez tartozott egy trombita és egy kornett; az Echowerk-hez pedig olyan regiszterek tartoztak, melyek szólódallamok játszására tették alkalmassá.

A spanyol barokk orgonaépítészet hasonlít a franciához, ami a monumentalitást illeti. A spanyolok a 17. század második felétől kezdik alkalmazni a vízszintes trombitákat tekintettel arra, hogy azok a szűkös orgonaházakban már nem fértek el.

Híres orgonákSzerkesztés

Lásd még: Kategória: Magyarország orgonái

HangversenyterembenSzerkesztés

TemplombanSzerkesztés

MúzeumbanSzerkesztés

OrgonaművészekSzerkesztés

Híres orgonakészítőkSzerkesztés

 
A Pécsi Székesegyház orgonája (készült a pécsi Angster-gyárban)

IrodalomSzerkesztés

  • Hannes Böhringer: Az orgona intonációja
  • Solymosi Ferenc: Magyarország orgonái / Solymosi Ferenc, Czár Attila ; [közread. a] Magyarországi Orgonák Alapítvány. – Kiskunhalas : Mo. Orgonák Alapítvány, 2005. – 360 p. : ill., főként színes ; 30 cm. – Bibliogr.: p. 355. – ISBN 963-218-094-1
  • Szigeti Kilián munkássága
  • Régi magyar orgonák. Győr (Bp., 1977); Régi magyar orgonák. Szombathely (Bp., 1978); Régi magyar orgonák. Pécs (Bp., 1979); Régi magyar orgonák. Eger (Bp., 1980); Régi magyar orgonák. Szeged (Bp., 1982).
  • "A magyar orgonák története" címmel a Magyar Televízió indított sorozatot 2005-ben.

Lásd mégSzerkesztés

Külső hivatkozásokSzerkesztés