Az HMS Royal Oak elsüllyesztése

Az HMS Royal Oak brit csatahajót a német U–47 tengeralattjáró süllyesztette el 1939. október 14-én a Brit Királyi Haditengerészet Scapa Flow-i bázisán.

Az HMS Royal Oak elsüllyesztése
Az HMS Royal Oak 1937-ben
Az HMS Royal Oak 1937-ben

Konfliktus második világháború
Időpont 1939. október 14.
Helyszín Scapa Flow
Eredmény német győzelem
Szemben álló felek
Naval Ensign of the United Kingdom.svg Royal NavyA Kriegsmarine zászlaja Kriegsmarine
Parancsnokok
Henry BlagroveGünther Prien
Veszteségek
834 halott
29 150 tonnányi veszteség a flottában
Nem volt veszteség

ElőzményekSzerkesztés

Az HMS Royal Oak korszerűtlen, lassú hajónak számított 1939-ben, olyannak, amely nem vehette fel a versenyt a Kriegsmarine csatahajóival. Mindazonáltal, a skagerraki csata egyik résztvevőjeként, megtestesítette a legyőzhetetlen brit haditengerészetbe vetett hitet. 1939 nyarán a hajó harminc hónapos földközi-tengeri útra készült, amelyet azonban a háborús helyzet miatt elhalasztottak, és az Admiralitás Scapa Flow-ba rendelte a csatahajót.[1]

Scapa Flow a brit flotta védettnek hitt horgonyzóhelye volt, amely az Orkney-szigetek közepén helyezkedett el. 1938-ban azonban egy brit vizsgálat megállapította, hogy Scapa Flow a védelmi intézkedések ellenére is megközelíthető a 100-130 méter széles szorosokon át. A következő év március 15-én a britek elsüllyesztettek egy öreg teherhajót (Seriano), hogy blokkolja a bejutást, de az ezt követő felmérés is azt mutatta, hogy az út nyitva maradt az öbölbe. Ennek ellenére az Admiralitás arra az álláspontra jutott, hogy túl kockázatos vállalkozás lenne egy felszíni hajónak a betörés. Sir William French admirális, az Orkney- és a Shetland-szigetek parancsnoka nem osztotta ezt a véleményt. Egy kis torpedónaszád fedélzetén bejárta a Kirk- és a Skerry-szorost, és arra jutott, hogy egy tengeralattjáró vagy egy romboló bejuthat, amikor nyugodt a víz. Ezért egy újabb hajót (Cape Ortegal) süllyesztettek el a területen. A Kirk-szorosba szánt Lake Neuchatel azonban még a felszínen volt 1939 októberében.[2]

Karl Dönitz admirális személyesen választotta ki az U–47-et és parancsnokát, Günther Prient a Scapa Flow-i akcióra, mivel úgy gondolta, hogy egy sikeres támadás óriási pszichológiai eredménnyel járna, ráadásul hatalmas muníciót szolgáltatna a náci propagandagépezetnek.[1]

Az akcióSzerkesztés

 
A kék nyíl az U–47 behatolását, a lila célra állását, a piros távozását mutatja. A szaggatott vonalak a torpedók útvonalát jelzik

Prien az október 13-áról 14-ére virradó éjszakát választotta ki a támadásra. Pontos, naprakész felderítési adatokból tudta, hol fekszenek az elsüllyesztett hajók a szorosokban. Az U–47 a Kirk-szoroson át, dagályban jutott be Scapa Flow-ba, kevéssel éjfél után. Ötvenegy vízi jármű horgonyzott az öbölben, közöttük 18 hadihajó. A tengeralattjáró először Lyness felé úszott, de ott nem talált megfelelő célpontot, ezért észak felé hajózott tovább, ahol rábukkant az HMS Royal Oakra, az HMS Pegasusra és az HMS Iron Duke-ra.[2]

A búvárhajó első torpedója hajnali 12.58-kor találta el a csatahajót. Két másik mellé ment, egy pedig csütörtököt mondott. A tompa robbanás megzavarta a brit legénységet, nem tudták, hogy mi okozta, tengeralattjáróra azonban nem gyanakodtak. Sokan azt hitték, hogy kisebb robbanás történt a hajón, amellyel a tűzoltóbridádok majd megbirkóznak. A túlélők közül többen azt mondták, hogy a zajra felriadó tengerészek többsége visszafeküdt aludni.[1]

Mintegy 20 perc múlva a németek ismét tüzelő pozícióba manőverezték magukat. Az U–47 három torpedója a csatahajó középső részét találta el. A robbanás nyomán a hajó megdőlt, kialudtak a lámpák, és a jobb oldali, nyitva hagyott nyílásokon és ablakokon beömlött a víz. A második támadás után 13 perccel az HMS Royal Oak az oldalára fordult, és elsüllyedt, az 1219 fős legénységből 834 embert rántva magával. A túlélők a jéghideg vízbe vetették magukat, sokukat az HMS Daisy 2 kiszolgálóhajó mentette ki.[2][1]

„Scapa Flow-ban, az angol tengeri haderő kikötőjében halálos nyugalom volt. Az egész öböl ragyogott az északi fényben. Nagyjából másfél órán át cirkáltunk az öbölben, kiválasztottuk a célpontokat, és kilőttük a torpedókat. A következő pillanatban nagy csattanás hallatszott, és a Royal Oak felrobbant. A látvány leírhatatlan volt. Aztán kilopakodtunk, úgy, ahogy bejutottunk, közel az ellenséges őrökhöz, és ők nem láttak minket. Elképzelhető, micsoda izgalmat és örömöt éreztünk amiatt, hogy sikerült teljesítenünk a feladatot, és ilyen hatalmas győzelmet értünk el Németországnak.” – mondta később a filmfelvevőgép előtt Günther Prien.[2]

KövetkezményekSzerkesztés

A német támadás a brit haditengerészet „szívében”, óriási megdöbbenést keltett a szigetországban, a német propaganda pedig alaposan kihasználta a sikert. A britek azonnali vizsgálatot indítottak, amely 11 lehetséges behatolási útvonalat tárt fel. Kiderült az is, hogy a Scapa Flow-ban állomásozó fiatalabb tisztek többször is jelezték aggodalmukat az elégtelen védelem miatt, de a magasabb beosztásúak ezeket félresöpörték. A felelősséget végül French admirális vállalta, akit nyugdíjaztak. Az HMS Royal Oak elsüllyesztése után újabb hajókatt süllyesztettek a kis szigetek közé, és 1940-re kiépült a szorosokat lezáró „Churchill-gát”.[2][1]

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b c d e History
  2. a b c d e SFW

ForrásokSzerkesztés