Wikipédia

Csanádi György (közlekedéspolitikus)

(1905–1974) vasútépítő mérnök, közgazdász, egyetemi tanár, politikus, miniszter
Disambig.svgEz a szócikk a közlekedéspolitikusról szól. Hasonló címmel lásd még: Csanádi György (egyértelműsítő lap).

Csanádi György (Laibach, 1905. július 28. – Budapest, 1974. április 27.) Kossuth- és állami díjas közlekedéspolitikus, vasútépítő mérnök, közlekedésmérnök, közgazdász, egyetemi tanár, a műszaki tudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1956-ban, majd 1963-tól 1974-ig Magyarország közlekedésügyi minisztere volt.

Csanádi György
Jánoshegy, a Libegő végállomása, átadási ünnepség. A Libegő ülésén Dr. Csanádi György közlekedési és postaügyi miniszter. Fortepan 97926.jpg
Született Czipszer György
1905. július 28.
Laibach
Elhunyt 1974. április 27. (68 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Nemzetisége magyar
Foglalkozása közlekedéspolitikus, vasútépítő mérnök, egyetemi tanár, akadémikus
Tisztsége
  • közlekedés- és postaügyi miniszter (1956. október 29. – 1956. október 31.)
  • közlekedés- és postaügyi miniszter (1956. november 12. – 1957. május 9.)
  • közlekedés- és postaügyi miniszter (1963. december 7. – 1974. április 27.)
Kitüntetései Kossuth-díj (1956),
Állami Díj (1973)
A Wikimédia Commons tartalmaz Csanádi György témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

ÉletútjaSzerkesztés

A budapesti József Műegyetemet 1927-ben végezte el gépészmérnöki képesítéssel. 1927 után a műegyetemen oktatott tanársegédként, majd 1929-ben közgazdászi oklevelet is szerzett. 1929-ben a Magyar Királyi Államvasutak (MÁV) kaposvári igazgatóságánál helyezkedett el, ahol 1944-ig pályafenntartási és pályaépítési mérnökként tevékenykedett. 1941 után hadapród-őrmesteri rangban a dombóvári vasúti felépítményi századnál teljesített katonai szolgálatot.

1945-ben rövid ideig a MÁV központi üzemi bizottságának elnöke lett, csakhamar azonban a MÁV pécsi üzletigazgatójává nevezték ki. 1947-ben megbízták a közlekedésügyi minisztérium vasúti műszaki főosztályának vezetésével. Két év elteltével, 1949-ben elfogadta a felkérést a MÁV vezérigazgatói székére. Az 1956-os forradalomig vezette az állami vasúti vállalatot, akkor csatlakozott a Nagy Imre-kormányhoz, és október 29–31-én a közlekedési és postaügyi miniszteri tárcát vezette. A forradalom leverését követően is a helyén maradhatott, és 1956. november 12-étől 1957. május 17-éig a Kádár-kormány közlekedés- és postaügyi kormánybiztosaként (1957 márciusa után megbízott miniszterként) tevékenykedett. Ezt követően 1963-ig a közlekedés- és postaügyi miniszter első helyettese volt, időközben 1962–1963-ban ismét a MÁV vezérigazgatói posztján irányította az állami vasúttársaság munkáját. 1963. december 7-én közlekedés- és postaügyi miniszterré nevezték ki, s haláláig, 1974-ig látta el ezt a közfeladatot.

Szakpolitikusi pályafutásával párhuzamosan tudományos-egyetemi karrierjét is építette. 1951-től 1963-ig volt a Budapesti Műszaki Egyetem – 1955 után Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem – vasútépítési és vasútüzemtani tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára. 1952-ben a műszaki tudományok kandidátusa, 1955-ben doktora lett.

MunkásságaSzerkesztés

Vasútépítő mérnöki munkássága homlokterében a vasúti üzemtan közgazdasági és műszaki problémái álltak. Közlekedésmérnöki és közlekedéspolitikusi pályája során jelentősen hozzájárult a nagy teljesítőképességű magyarországi vasúti hálózat 1945 utáni újjáépítéséhez és fejlesztéséhez, a vasúti pályafenntartás korszerűsítéséhez, a villamos- és dízelüzemű mozdony- és vasútikocsi-park megteremtéséhez. Közlekedési miniszterként 1968-ban terjesztette be átfogó közlekedéspolitikai koncepcióját, amely a fennálló tervgazdasági kereteken belül a teljes közlekedési vertikum átszervezését, a vasúti és közúti teher- és személyforgalom közötti munkamegosztását gazdasági racionalizálását célozta meg.

Nevéhez fűződik a vasútiüzemtan-oktatás bevezetése a mérnökképzésbe, az okleveles közlekedési mérnökök képzésének elindítása, valamint a MÁV-on belüli Vasúti Tudományos Intézet (Vatuki, ma MÁV Fejlesztési és Kísérleti Intézet) 1951-es megalapítása.

Társasági tagságai és elismeréseiSzerkesztés

Tudományos eredményei elismeréseként 1958-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1970-ben pedig rendes tagjává választották. 1958-tól látta el az Akadémia közlekedéstudományi főbizottságának elnöki tisztét. 1951-től a Közlekedéstudományi Egyesület elnöke volt, valamint elnökként irányította a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének (MTESZ) munkáját is. 1970-ben a drezdai Közlekedéstudományi Főiskola, 1974-ben a Moszkvai Állami Vasúti Mérnöki Egyetem díszdoktorává avatták.

Közlekedéstudomány munkásságáért 1956-ban megkapta a Kossuth-díj harmadik fokozatát. Ugyancsak a közlekedéstudomány elméletének fejlesztéséért 1973-ban az Állami Díj első fokozatát vehette át. 1969-ben a finn Oroszlán Érdemrend nagykeresztjét vehette át. Emellett díjazottja volt a Köztársasági Elnök Elismerésének Ezüst Koszorúja elismerésnek (1948), a Magyar Népköztársasági Érdemérem arany fokozatának (1950), a Magyar Népköztársasági Érdemrend ötödik fokozatának (1951), a Munka Vörös Zászló Érdemrendjének (1954), a Munka érdemrend arany fokozatának (1965, 1970), a Felszabadulási Jubileumi Emlékéremnek (1970).

Főbb műveiSzerkesztés

  • Vasúti üzem: Egyetemi tankönyv. Budapest: Tankönyvkiadó. 1954.  
  • Az arányos fejlődés törvényének érvényesítése közlekedésünkben. Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Tudományok Osztályának Közleményei, (1959) 327–363. o.
  • A közlekedéstudomány, a közlekedéspolitika és a gyakorlati közlekedés összefüggései a szocialista és a tőkés társadalmi-gazdasági rendszerben. Budapest: Akadémiai ny. 1960.  
  • Közlekedéspolitika. Budapest: Tankönyvkiadó. 1963.  
  • Vasúti üzem sajátos gazdasági kérdései. Budapest: Tankönyvkiadó. 1970.   (Kecskés Sándorral)

ForrásokSzerkesztés

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Csanádi_György_(közlekedéspolitikus)&oldid=24650545”