Főmenü megnyitása

Földes László (irodalomkritikus)

magyar irodalomkritikus, szerkesztő

Földes László (Arad, 1922. június 26.Kolozsvár, 1973. január 10.) magyar irodalomkritikus, szerkesztő. Földes Mária férje.

Földes László
Született 1922. június 26.
Arad
Elhunyt 1973. január 10. (50 évesen)
Kolozsvár
Állampolgársága román
Nemzetisége magyar
Házastársa Földes Mária
Foglalkozása irodalomkritikus,
szerkesztő
Sírhely Házsongárdi temető

ÉletútjaSzerkesztés

A középiskolát Aradon és Budapesten végezte, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen lélektan-filozófia szakon 1947-ben szerzett tanári képesítést. 1947 és 1953 között az egyetem lélektani, majd filozófiai tanszékén tanársegéd, ill. lektor, 1953-tól pedig a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola és a Zenekonzervatórium esztétikatanára. Még egész fiatalon a romániai magyar irodalom fejlődése szempontjából fontos funkciókat töltött be: tanári állása mellett 1950 és 1956 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári fiókjának főszerkesztője, 1956-tól pedig az Utunk főszerkesztője; hosszú megszakítás után, 1970-től ismét alkatának, széles körű érdeklődésének megfelelő szerkesztői munkát végzett mint a bukaresti A Hét főszerkesztő-helyettese.

Első kritikai írását mestere, Gaál Gábor közölte az Utunkban 1947-ben. A forradalmi romantika s a vele hovatovább összeszövődő dogmatizmus természetesen rányomták bélyegüket kritikai indulására; korai cikkei nem annyira az elemzőkészséget, mint inkább az irodalompolitikusi rátermettséget bizonyították. Az 1950-es évek második felétől született kritikái, esszéi, irodalomtörténeti igényű pályaképei nemcsak szemléletileg haladták meg előző bírálatait, azok publicisztikai állásfoglalását, összefoglaló jellegű műfaji felméréseit, hanem – alapos filozófiai és irodalmi műveltségét, modern lélektani felkészültségét kamatoztatva – többnyire közvetlenül polemizáltak a proletkultos szemlélettel, az irodalmi vulgarizálással.

Létay Lajos költészetének beható elemzésében például az idillizmus művészeti kártékonyságára is figyelmeztet (1957). Papp Ferenc írói megújhodásából pedig a dogmatizmus tehetségsorvasztó hatásának tanulságát mutatja ki (1967). Dsida Jenő költészete c. terjedelmes tanulmányában (1957) az elsők között kísérelte meg a két háború közötti romániai magyar irodalom örökségének árnyaltabb átértékelését, bár a formaelemzés elnagyolása miatt az eredmény nem egyértelmű.

Kitűnő elemzőkészségét elsősorban Szabédi László és Horváth Imre költői életművének, Lászlóffy Aladár első versköteteinek értelmezésében, bírálatában érvényesítette, ahol a költészet logikailag megragadható, kategorizálható elemei meghatározó szerephez jutnak. Különösen Szabédi-tanulmányában (Az egészet akartam, 1956) sikerül "az értelem puritán szigorát" a formaelemek dialektikus rendjében kimutatnia. Lászlóffy-elemzésében már-már egy önálló József Attila-tanulmány körvonalai villannak fel, s a József Attila utáni modern magyar líráról fogalmaz meg benne ma is megszívlelendő igazságokat.

Mint kritikus a "szellemi reflexek"-ben éli ki magát. Eredeti gondolatai irodalomról, színházról, képzőművészetről nem rendeződnek szilárd rendszerbe, tanári előadásai, szerkesztői kezdeményezései (főként a könyvkiadói munkában és az Utunk-szerkesztés éveiben), írásban rögzített vagy szóbeli vitákban elhangzó érvei viszont közvéleményt formáló erejűek voltak, jelentős tényezők a fiatal művésznemzedék szemléletének alakulásában.

Kötetben kevés anyagot hagyott maga után. Tóth Sándorral sajtó alá rendezte Gaál Gábor filozófiai, társadalomtudományi egyetemi jegyzeteit (Kolozsvár, 1947); kritikusi életművének jelentős része ma is csak a korabeli lapokban szétszórva található, s önmagával szembeni szigorúságát tanúsítja, hogy a romániai magyar novella első évtizedének átfogó elemzését tartalmazó könyve kéziratát éppúgy félretette, mint ahogy egyetlen, életében megjelent tanulmánykötetéből (A lehetetlen ostroma, 1968) kizárta az 1950-es évek derekáig írott összes tanulmányait. Egy második tanulmánykötetének befejezésében halála akadályozta meg.

Nekrológjában így jellemzi Deák Tamás: „Szenvedélyes volt az elvontságban is. Szerette az elvontságot, a szellemi tornát, a filozófiai tréfát, a mutatványt, a bravúrt. Ha majd a bírálatairól írunk, nem szabad megfeledkeznünk Földesnek erről a mondhatni élveteg öröméről az absztrakcióban, mert talán ebben volt a »legmodernebb«, ő, a nagyon modern ember.”

Irodalom (válogatás)Szerkesztés

  • Méliusz József: A lehetséges meghódítása. Előre 1968. szept. 28.; újraközölve Az illúziók kávéháza, 1971, 110-16.
  • Kántor Lajos: Szellemi reflexek – és a szintézis. Korunk 1968/12.
  • Szőcs István: Vándorló szempontok. Igaz Szó 1969/2.
  • Láng Gusztáv: Az analízis győzelmei és határai. Utunk 1969/16.
  • Bajor Andor: A messzeség íve alatt. Korunk 1973/1.
  • Deák Tamás: A temetésen. Igaz Szó 1973/1.
  • Domokos Géza: Úszás közben. A Hét 1973/2.
  • Bodor Pál: Múlt időben minden igét. A Hét 1973/2.
  • Szász János: Földes László titoktalan rejtelmei. A Hét 1975/48.
  • Gálfalvi György: „A művészet kedélye” Igaz Szó, 1984.

Jegyzetek és forrásokSzerkesztés