Glomar Explorer
Az USNS Hughes Glomar Explorer a K–129, 1968-ban elsüllyedt szovjet atom-tengeralattjáró kiemelésére kifejlesztett mélytengeri kutatóhajó. A nyilvánosság számára tengermélyi mangángumótelepek kitermelése céljából építették.
| USNS Hughes Glomar Explorer (T-AG-193) | |
.jpg) | |
| USNS Hughes Glomar Explorer (T-AG-193) | |
| Hajótípus | mélytengeri kutatóhajó / olajkutatóhajó |
| Névadó | Howard Hughes |
| Tulajdonos | Transocean |
| Üzemeltető | Transocean |
| Illetőségi kikötő | Vanuatu, Port Vila |
| Pályafutása | |
| Építő | Sun Shipbuilding & Drydock Co. Chester, Pennsylvania |
| Ára | több, mint 350 millió dollár (1974-ben) |
| Építés kezdete | 1971 |
| Vízre bocsátás | 1972. november 4 |
| Szolgálatba állítás | 1973 |
| Szolgálat vége | 2015 |
| Sorsa | elbontás |
| Általános jellemzők | |
| Konstrukció | hajó fúrótoronnyal |
| Hossz | 189 m |
| Szélesség | 35 m |
| Merülés | 12 m |
| Összsúly | 51.310 t t |
| Hajtómű | 5 × Nordberg 16 hengeres dízelmotor |
| Teljesítmény | 1.6 MW |
| Sebesség | 10 csomó |
| Legénység | 160 |
 A Wikimédia Commons tartalmaz USNS Hughes Glomar Explorer (T-AG-193) témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
1973-ben Howard Hughes új vállalkozást alapított, mely a tengermélyi mangángumótelepek kitermelését tűzte ki célul. Helyenként, az óceán mélyén hatalmas telepekben fellelhető tenyérnyi-dinnyényi gumók koncentrikus vas és mangán-hidroxid rétegekből állnak.
Az abban az időszakban feltárt telepek hatalmas anyagi haszonnal kecsegtettek, melyből Hughes nem akart kimaradni, így egy speciális hajót építtetett, mely a nevét kapta.
A K–129 utolsó küldetése szerkesztés
A dízel-elektromos hajtású K–129-est az Amúr-menti Komszomolszkban bocsátották vízre 1959 decemberében, és 1967-ben alakították át Vlagyivosztokban egy Golf-II (Projekt 629A) besorolású tengeralattjáróvá. Egyik hajója lett a hattagú 629-es kódjelű ballisztikus rakétahordozó-flottának. 1968 februárjában a hajó 83 tengerésszel a fedélzetén harmadik 70 napos őrjáratába kezdett, melyet teljes rádiócsendben kellett végeznie.
A szovjet irányítás kamcsatkai központjában így csak március közepén kezdtek aggódni, amikor a hajó két, egymást követő rádiós bejelentkezését is elmulasztotta. Először a teljes flotta közvetítésével felszólították, hogy szakítsa meg a rádiócsendet, és jelentkezzen be. Miután ez a próbálkozás sikertelen maradt, nagyszabású keresési műveletet indítottak az eltűntnek nyilvánított hajó után.
Ez a szokatlan élénk aktivitás felkeltette az amerikai haditengerészet érdeklődését is. Felkérték a NAVFAC-okat (U.S. SOSUS Naval Facilities), hogy elemezzék visszamenőleg a tengermélyi hidrofonhálózatuk, a SOSUS jelzéseit. A hatóságok már korábban is nyomon követték a tengeralattjárók tevékenységét, így beazonosították, hogy 1968. március 8-án a hajó fedélzetén nagy erejű robbanás történt. Háromszögeléssel viszonylag pontosan behatároltak egy nagyjából ezer négyzetkilométeres területet, mint a tengeralattjáró utolsó tartózkodási helyét. A szovjetek pár hónap elteltével eredménytelensége okán lefújták a keresési akciót, „eltűnt”-ként könyvelték el a K–129-est.
A lepényhal küldetése szerkesztés
A tengeralattjáró nukleáris robbanófejjel ellátott ballisztikus rakétái és torpedói, kódkönyvei és egyéb, szovjet haditechnikai fejlesztések is a tengersírba merültek a hajóval együtt, és ez komoly zsákmánynak ígérkezett a hidegháború közepén, ami minden pénzt megért az amerikai kormányzatnak. A tengerészet először az USS Halibut tengeralattjárót és az USNS Mizar kutatóhajót bízta meg a roncs felkutatásával.
A Halibut (magyarul lepényhal) egy speciálisan átalakított, furcsa kinézetű tengeralattjáró volt, melyet mélytengeri kamerákkal és keszonnal is felszereltek; alapvetően a szovjet tenger alatti kábelek „megcsapolása” volt a feladata, de mentési és feltárási műveletekhez is tökéletesen megfelelt.
A kereső expedíciót 1968. június 15-én siker koronázta; Oahutól nem messze megtalálták a hajó roncsait 3900 méter mélységben, a Hawaii szigetcsoporttól nem messze. 1969 januárjában az új amerikai elnököt, Richard Nixont a nemzetbiztonsági tanácsadó Herry Kissinger tájékoztatja a kialakult helyzetről.
Nixon az ügyet a tengerészeti hírszerzéstől a CIA hatáskörébe helyezi át és megoldási javaslatokat várt a kémszervezettől. Az egész ügy nagyon kényes volt az amerikai kormányzat számára, mivel a hajó nemzetközi vizeken süllyedt el. Először is vártak hat évet, hogy a kedélyek lenyugodjanak.
Azorian projekt szerkesztés
Nyilván nem lett volna túl jó ötlet, hogy a hidegháború kellős közepén a CIA vagy bármely más amerikai hárombetűs kormányügynökség saját néven futtatott volna „mentőprogramot” a tengeralattjáró kiemelésére, így erre a célra egy civil szervezetet, illetve hát a kor „vasemberét” és szupersztárját, Howard Hughest bízták meg az igencsak kényes feladattal. A felvételek egyértelműen arról árulkodtak, hogy a K–129 fedélzetén voltak nukleáris torpedók, sőt, egyes feltételezések szerint az egyik ilyen kilövése idézhette elő a balesetet.
A rendkívül különc Hughes meglehetősen szoros kapcsolatokat ápolt a kormányzattal; komoly adományokkal járult hozzá Nixon megválasztásához, és a világszerte jelen levő reklámcége, a Mullen & Co. gyakorlatilag a CIA fedőcége volt.
A projekt élére John Parangosky ügynököt jelölték ki, aki korábban az U–2 fejlesztésében és üzemeltetésében vett részt (majd később a Corona-projektben folytatta munkásságát). Először egy távirányítású speciális tengeralattjáróban gondolkodtak, de a kor technikai színvonala ezt a megoldást nem tette lehetővé, így egy kiemelőhajó mellett döntöttek.
USNS Hughes Glomar Explorer szerkesztés
Az USNS Hughes Glomar Explorer egyébként valóban mélytengeri kutatóhajó volt, mint ahogy azt állították róla, de nem mangán, hanem a K–129 feltárására lett tervezve. A mai árakra átszámítva 1,7 milliárd dollárból fejlesztett hajó egy speciálisan, a kiemelés céljára kifejlesztett szerkezet köré épült, ami egy megfogókarokkal egybeépített keret volt. Ezt a tengeralattjáróra kellett ereszteni, majd a megfogókarokkal rögzített roncsot a hajó belső dokkjába beemelni.
.jpg)
A kiemelési kísérletet 1974. június 7-én kezdték meg a baleset helyszínen. Magáról a műveletről, és annak sikerességéről nem túl sok forrás maradt fent, de szinte biztos, hogy a kiemelési művelet nem volt igazán sikeres; a kiemelt roncs ugyanis valószínűleg nehezebb volt, mint az gondolták (vagy az emelőszerkezetet méretezték alul), így az emelés harmadánál, augusztus 12-én a megfogókarok egy része eltörött és a tengeralattjáró mintegy kétharmad része visszahullott a tengerfenékre.
A maradék (elülső) harmadot sikerült kiemelniük, és ott találtak torpedókat és kódkönyveket is – állítólag. A projektről egy CIA jelentés maradt fenn, de ebben a kisatírozott részek száma majdnem meghaladja a bennhagyottakét, és magáról a kiemelésről, illetve annak az eredményeiről túl sok információt nem tartalmaz. Ellenben beszámol arról, hogy a szovjetek igen gyorsan megneszelték a misszió valódi célját, és jelenlétükkel folyamatosan demonstráltak is – de érdekes módon a kiemelésbe nem avatkoztak be.
Nyilván egy ekkora projektet otthon sem tudott a CIA a szőnyeg alá söpörni, így először 1974-ben a The New York Times fogott szagot,[1] de őket a kormány még elhallgattatja. Nem így járt a Los Angeles Times, mely 1975. február 7-én lehozta a sztorit, illetve annak egy részét, és ráadásul egy félreértést követően az Azorian projektet sikerül nekik Jennifer projektként tálalni az olvasók felé. A CIA a megjelenést követően sem megerősíteni sem cáfolni nem volt hajlandó a kiemelés tényét.
A Glomar Explorer napjainkban szerkesztés
A Glomar Explorert az akciót követően egy ideig parkoltatták, majd olajkutató hajónak építették át. 2015-ig így olajat kutattak vele, GSF Explorer néven, majd a kínai Zhoushan hajóbontó telepén érte utol a végzete 2015. június 5-én – úgy, hogy eredeti (fedő)céljának megfelelően mangánt soha nem is kutatott.
A mélytengeri bányászat az erre alkalmazható technológia felfutásával párhuzamosan napjainkban is nagyon gyorsan fejlődik. Nem kizárt, hogy a Glomar Explorer fejlesztései is hozzásegítettek ehhez a napjainkban zajló technológiai forradalomhoz.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ „New Clues Hint Hughes,Not US., Owns Glomar Explorer”, The New York Times, 1975. május 5. (Hozzáférés: 2019. augusztus 15.) (amerikai angol nyelvű)
Források szerkesztés
Weblapok és cikkek szerkesztés
- ↑ passport.blog.hu: Vámos Sándor: A Jennifer projekt (magyar nyelven), 2018. június 28.
- ↑ reddit.com: Submarine Mysteries series, this time we are looking at the unusual loss of Soviet Sub K-129 in 1968 (angol nyelven), 2017. május 19.
- ↑ thevintagenews.com: Nikola Budanovic: Project Azorian: Howard Hughes’ secret mission, which involved the CIA and a missing Soviet submarine off the coast of Hawaii (angol nyelven), 2018. május 25.
- ↑ lemil.blog: Papírzsepi: Vendégposzt - A "Jennifer" művelet (magyar nyelven), 2011. március 21.
- ↑ beszelo.c3: István Gordon: AZ ELFELEJTETT JENNIFER-AKCIÓ (magyar nyelven), 2006. április 21.
- '↑ thecommunityforum.life: beebee: The History of the 'Glomar Explorer (angol nyelven), 2018. február 16. [2019. augusztus 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. augusztus 13.)
- ↑ cia.gov: David Robarge: The Glomar Explorer in Film and Print (angol nyelven) (PDF), 2012. március 16. [2019. augusztus 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. augusztus 15.)