Főmenü megnyitása

A Hét krajcár 1908-ban jelent meg a Nyugat 20. számában.[1] Móricz Zsigmond ezzel a művel vált ismertté, és többek között Ady Endre barátságát is elnyerte. A történet műfaja lélektani novella, mely rövid terjedelmű, cselekménye egyszerű. A műben kevés a szereplő. Az író a saját gyermekkorát idézi fel, amikor nagyon szegények voltak.

Hét krajcár
Az első kiadás
Az első kiadás
Szerző Móricz Zsigmond
Ország  Magyarország
Nyelv magyar
Téma Magyar irodalom, társadalom, lélektan
Műfaj novella
Kiadás
Kiadás dátuma 1908

TörténetSzerkesztés

Az „én-novellában” egy rendkívül szegény család mindennapjaiba pillanthatunk be, egy kisfiú és az édesanyja vidámnak megélt hétköznapját ismerhetjük meg.

A mű két nézőpontból íródott. A bevezetést és a befejezést felnőtt szemszögből nézi, míg személyes emlékét (tárgyalás) gyermekként írja.

Bevezetés, kibontakozásSzerkesztés

  Alább a cselekmény részletei következnek!

A bevezetést a szegénység bemutatásával kezdi. Azután az első három krajcár megtalálásával kezd foglalkozni. Ezeket a krajcárokat a gépfiókban találta az édesanya. Azt hitte, többet is talál, de csalódnia kellett, csak gyűszűt, tűt, és szövetdarabkákat talált. Ő azonban nem esett kétségbe, inkább nevet nyomorúságukon. Megpróbál vidám, játékos lenni. Szórakozva keresgélnek tovább az elbújt pénzek után, még csalogató verset is énekelnek hozzá. Az anya sopánkodik, hogy nincs asztaluk; ha lett volna, talán pénzük is lett volna. Ekkor a kisfiúnak eszébe jutott, hogy az "üveges" almáriumban látott a minap egy krajcárt. Már napokkal ezelőtt észrevette, de nem merte kicsenni, mert kis szívében becsület honolt. Tudta, hogy a szüleinek szüksége lehet még a megtakarított pénzre. Minden fiókot átkutattak, de pénzre nem bukkantak. Ó, az anya annyira igyekezett pedig vigadni, nagyokat kacagni! Az édesapa ruhájában egy fényes krajcárt találtak, ám a többi zsebben még ennyit sem. Közben az édesanya arcát rózsás pirosság öntötte el a munkától, mert nem lett volna szabad dolgoznia, de hát kinek van szíve e "munkától" eltiltania egy szegény embert? Időközben a maga zsebében is talált egyet. De ez még nem volt elég neki .

FordulópontSzerkesztés

És akkor betoppant egy koldus és könyörgő hangon koldult egy kevés pénzt. Az anya és gyermeke azt a feleletet adta, hogy nekik sajnos pont egy krajcár hiányzik a hétből. Ugyanis egy szappan legkevesebb 7 krajcárba kerül, neki pedig másnapra ki kéne mosni az ura ingeit. A koldus érezte, hogy magamfajtájú emberrel áll szemben, akik ugyancsak belekóstoltak a szegénység poharába. Az öregember tapintatosságból a kisfiú kezébe csúsztatta azt az egy krajcárt.

A történet végén a rossz nemhogy jóra fordulna, hanem még rosszabb lesz. Igaz ugyan, hogy a szappanra való pénz összegyűlt, de így sem tudja kimosni férje ingeit, mert nincs lámpaolajuk, és közben besötétedett. Az édesanya fuldokolt a kacagástól, és vér ömlött ki a száján (tuberkulózis). A befejezést ismét felnőtt szemmel írja. A történetben az édesanya nem hal meg, ezzel ellentétben az író édesanyja a mű írásakor már nem él. Az édesanya vidámsággal akarja leplezni szegénységüket, a kisfiú pedig úgy csinál, mint aki nem tud róla (közben tisztában van szegénységükkel). Az öröm bánatra fordul, mikor kiderül, hogy az édesanya súlyos betegségben szenved. A mű végén a népmesékre jellemző "happy end"-et várjuk, ám ehelyett fokozódik a drámaiság.

A cselekmény egésze azt meséli el, miként próbált az anya és a gyermeke hét krajcárt megkeresni egy délután. Maga a pénz kutatása vidáman történik, de érzelmi mondanivalója több ennél. Az anya – aki halálos betegségét leplezi gyermeke elől – próbálja tréfásan, játékosan elleplezni a szegénységüket. Hat krajcárt sikerült találniuk, azonban a hetedik krajcárt egy koldustól kapják. A mű végére, mikorra már sikerült „összekaparni” a hét krajcárt, a bolt, ahol a szappant megvehették volna, már bezárt. A vidám párbeszéd tragikusra vált, amikor az édesanya nevetése fuldokló köhögésbe torkollik.

  Itt a vége a cselekmény részletezésének!

JegyzetekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés