Hitodama
A hitodamák (人魂 – ’emberi lélek’) tűzgömbök, amelyek főként az éjszaka közepén lebegnek.[1] A nevüket onnan kapták, hogy japán mondák szerint ezek „a halottak lelkei, melyek elváltak a testtől”.[1]
Összefoglalás szerkesztés
Régi irodalmi művekben található róluk említés, de a mai napig vannak, akik azt állítják, láttak hitodamát. Japánon kívül máshol is megjelentek, némelyikről fotó is készült.
A Manjósúban a következő vers található:[1]
„Amikor egyedül vagy egy esős éjszakán, és látod a hitodama kékségét értelemszerűen bánatra asszociálnál[megj 1] ()”
– Manjósú (Amaszaki könyv) 16. fejezet[2]
Sokszor összekeverik az onibivel és a kicunebivel, de mivel a hitodama az "azon lélek megtestesülése, amely elhagyta a testet és repül" ezek alapjában véve teljesen mások.
Az alakjukat, természetüket, és egyéb ismertetőjegyeiket tekintve nagyjából megegyeznek, de területtől függően lehetnek eltérések. A föld felett nem túl magasan repülnek. Színük lehet kék, narancssárga vagy piros, farkuk is van, ami lehet rövid vagy hosszú is. Néhányat nap közben is láttak.
Okinava prefektúrában a hitodamát "tamagi"-nak hívják, és Nakijinben (Okinava prefektúra) egy gyermek megszületése előtt is megjelennek,[3] néhány területen pedig rejtélyes lángoknak mondják, amik a halálba kergetik az embereket.[4]
Kavakamiban, Csiba prefektúrában, a hitodamát "tamasze"-nak hívják, és a mondák szerint 2-3 nappal az elhalálozás után hagyja el a testet, és templomok felé, vagy olyan emberek felé mennek, akikkel az elhunyt szoros kapcsolatokat ápolt. Emellett nagy zajokat csap a kertekben, de ezt csak azok hallják, akikkel az elhunytnak szoros kapcsolata volt. Azokat, akik nem láttak tamaszét mielőtt betöltötték a 28 éves életkort, meglátogatja egy tamasze, és azt mondogatja, hogy "találkozzunk, találkozzunk (aimasó aimasó)", ezért még ha nem is találkoztak tamaszéval, úgy tesznek, mintha már találkoztak volna vele.[5]
Elméletek szerkesztés
Egyik elmélet szerint a testből származó foszfor reakcióba lép az esővízzel esős éjszakákon, és így keletkezik a fény, a hitodama pedig az emberek tudományról való tudatlanságának eredménye.
Másik lehetőség, hogy szentjánosbogarak adják ki a fényt, amelyeknek 3 fajtája is előfordul Japánban: Luciola cruciata (源氏 ホタル, Gendzsi hotaru; jelentése "Gendzsi szentjánosbogara“), Luciola lateralis (平家 ホタル, Heike hotaru; jelentése "Heike-ből származó szentjánosbogár"), és Colophotia praeusta. A lárváik híresek arról, hogy képesek fényt kibocsátani a testükből (Biolumineszcencia). Minden évben Tokióban megünneplik a legendás lakomát Hotarugari (蛍狩り; jelentése "szentjánosbogár fogás"). "Mesterségesen előállított hitodamát" készített 1976-ban a Mejdzsi egyetem professzora, Maszao Jamana egy kísérlet keretében metángázt használva.
Van pár hitodama, ami nem magyarázható a fent említett elméletekkel, ezért úgy gondolják, hogy több jelenség is felelős értük.
Kapcsolódó szócikkek szerkesztés
Fordítás szerkesztés
Ez a szócikk részben vagy egészben az Hitodama című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ a b c 広辞苑 第五版 p.2255 「人魂」
- ↑ 写真で原典の該当ページを見ることが可能。京都大学附属図書館所蔵 重要文化財『万葉集(尼崎本)』pp.77-78 [1] Archiválva 2016. március 3-i dátummal a Wayback Machine-ben
- ↑ 民俗学研究所編著.szerk.: 柳田國男監修: 綜合日本民俗語彙, 894. o. (1955)
- ↑ 高橋恵子. 沖縄の御願ことば辞典. ボーダーインク, 61–63. o. (1998). ISBN 978-4-938923-58-7
- ↑ 斉藤源三郎 (1935. október 1.). „人魂に就いて”. 旅と伝説 8巻 (10号（通巻94号）), 46–47. o, Kiadó: 三元社.
Megjegyzések szerkesztés
- ↑ A 葉非左 jelentése és kiejtése ismeretlen, de a "hahisa" "bánatot" jelent a tamilban.
Források szerkesztés
- Karen Ann Smyers: The fox and the jewel: shared and private meanings in contemporary Japanese inari worship. University of Hawaii Press, Honolulu 1999, ISBN 0-8248-2102-5, page 117 & 118.
- Stephen Addiss, Helen Foresman: Japanese ghosts & demons: art of the supernatural. G. Braziller, Illinois 1985, ISBN 978-0-486-99052-1
- Lloyd Vernon Knutson, Jean-Claude Vala: Biology of Snail-Killing Sciomyzidae Flies. Cambridge University Press, Camebridge (UK) 2011, ISBN 0-521-86785-1, page 24.
- Chris Philo, Chris Wilbert: Animal spaces, beastly places: new geographies of human-animal relations (= Band 10 von Critical geographies). Routledge, London/New York 2000, ISBN 0-415-19847-X, page 172–173.