Főmenü megnyitása

Az il Giornale (magyarul: Az Újság) egy olaszországi napilap, amit 1974-ben Milánóban alapított meg Indro Montanelli, aki 1994-ig vezette az újságot. Az újság tulajdonosa 1979-től a Berlusconi család (1992-től Paolo Berlusconi, Silvio Berlusconi öccse a tulajdonosa). Ez a tizedik legnagyobb olasz napilap.[3]

il Giornale
Il Giornale Logo.svg
Adatok
Típus országos napilap
Formátum tabloid

Ország Olaszország
Alapítva 1974. június 25.
Ár 1,50 €
Tulajdonos Paolo Berlusconi
Kiadó Società Europea di Edizioni S.p.A.
Főszerkesztő Alessandro Sallusti
Szerkesztő Nicola Porro, Giuseppe De Bellis, Salvatore Tramontano
Példányszám 77.372 (2016. június)[1]
Nyelv olasz
Politikai ideológia jobboldal[2]
konzervativizmus
Székhely Via Gaetano Negri 4, Milánó, Olaszország
ISSN 1124-8831
Az Il Giornale weboldala

TörténeteSzerkesztés

AlapításaSzerkesztés

Az újság alapítója Indro Montanelli a Corriere della Sera munkatársa otthagyta a lapot, miután szellemisége baloldalivá vált.

1972-ben Enzo Battiza újságíróval, egykori kollégájával felvetették egy új napilap megalapítását.[4] A javaslathoz csatlakozott Gianni Granzotto, aki a Rai vezérigazgatója és a FIEG (Olasz Lapkiadók Szövetsége) elnöke , Guido Piovenne író Montanelli egyik legjobb barátja volt.

Időközben toborozták a napilap munkatársait, amíg Battiza a Corriere della Seranal dolgozott, hogy jöjjenek az induló laphoz.[4]

Montanelli ideje (1974–1994)Szerkesztés

Az első szám 1974. június 25-én jelent meg, a szerkesztőségben 59 újságíró dolgozott.[5]

Az újság a többi olasz napilaptól eltért,egy oldalt szenteltek az olvasói levelek közzétételére és azoknak írt válaszoknak, amit mindennap Montanelli írt meg. Az újság rovatai közt szerepelt: a szatirikus hírekről szóló Contocorrente. Az újság 1974 augusztusára elérte a 242 ezres példányszámot.[6] Ez a szám 150 ezresre állandósult a kezdeti lelkesedést követően. Montanelli egyik célja volt, hogy a Corriere della Sera olvasóit csábítsa a laphoz. Ez nem jött be, mert a Corriere della Sera 180 ezres példányszámával továbbra is Lombardia első számú napilapja maradt.[7]

1975 januárjában létrejött a lap genovai kiadása. 1976-ban ez az újság lesz az egyetlen amely a kommunista és kereszténydemokrata politikusok által létrejött történelmi kiegyezés (compromesso storico) ellen foglal állást.[8]

1977-ben a Vörös Brigádok terrorszervezet tagjai megtámadják Indro Montanelli főszerkesztőt, amit lábsérüléssel megúszott. Ebben az évben Silvio Berlusconinak 12%-os részesedése lett. 1979-ben már 37,5%-kal többségi részvényessé vált. Berlusconi azzal, hogy az újság adóssága csökkenjen minimális hirdetési felületet biztosított saját cége számára.[9]

Az 1979-es előrehozott választásokon az újság kérte az olvasóit, hogy ne az Olasz Kommunista Pártra, hanem a pártokra, liberálisokra, szociáldemokratákra szavazzanak.[10]

1980–1994Szerkesztés

Az újság a Pentapartito (1981-1992) idején - amikor a kereszténydemokraták és szocialisták mellett a 3 laikus párt volt kormánykoalícióban - az újság úgy döntött nem támogatja a Ciriaco de Mita vezette kereszténydemokrata és a Bettino Craxi vezette szocialista párt tevékenységeit. Montanelli mindkettő politikust "keresztapának" nevezett.[11][12][13]

Az újság mindezek ellenére a kormánykoalíciót az 1988-as helyhatósági választásoktól való távolmaradásra buzdította olvasóit.

1990-ben a Mammí-törvény életbe lépésével Silvio Berlusconi eladta az újságban levő részesedését öccsének, Paolo Berlusconinak, mivel a törvény nem engedélyezte többé hogy egy televíziós csatorna vezetője egyszerre egy napilap vezetője is legyen.[14]

Az újság a Tangentopoli-ügy alatt a korrupciós vizsgálatokat végző ügyészséget próbálta lejáratni, ám ez a legtöbb olvasónak nem tetszett, főleg a lap legnagyobb olvasói lombardiai polgárságnak, akik közül sokan átálltak az Északi Liga L'Indipendente napilaphoz.[15] Montanelli kapcsolata időközben megromlott Berlusconival: 1993. július 12-én Berlusconi egy faxot küldött az újságnak: "Járassátok le teljesen az ügyészi bizottságot".[15]

Az 1994-es parlamenti választásokon Berlusconi a lapot az ő miniszterelnök-jelöltségét támogatta, cserébe hogy Berlusconi újabb pénzügyi befektetést ígért a lapnak. Montanelli 1994. január 11-én lemondott az újság vezetéséről.[16]

JegyzetekSzerkesztés

  1. http://www.primaonline.it/2016/08/05/242313/
  2. Ennyien érdeklődtek Soros beszéde iránt az olaszországi Trento főterén: senki. (Hozzáférés: 2018. augusztus 19.)
  3. http://www.primaonline.it/2016/02/08/227856/
  4. a b Sandro Gerbi e Raffaele Liucci, Indro Montanelli. Una biografia (1909-2001), Milano, Hoepli, 2014.
  5. il Giornale első száma
  6. Giampaolo Pansa, op.cit., p. 193
  7. http://www.corriere.it/spettacoli/16_luglio_20/montanelli-tv-vita-straordinaria-cronaca-finzione-dc920b30-4de3-11e6-adc7-2d4fdae5ffcd.shtml
  8. Giampaolo Pansa, op.cit., p. 306
  9. Mario Cervi e Luigi Mascheroni, Gli anni del piombo, Milano, Mursia, 2009.
  10. Pietro Radius, Eletti 98 dei 118 candidati della Dc segnalati nelle quartine del «Giornale», il Giornale nuovo, 6 giugno 1979.
  11. Indro Montanelli, Craxi contro Craxi, il Giornale, 3 luglio 1983.
  12. Indro Montanelli, Un Craxi da scoprire, il Giornale, 22 luglio 1983.
  13. Indro Montanelli, Il signor undici per cento, il Giornale, 5 agosto 1983.
  14. Mammí-törvény olasz wikipédiás cikke
  15. a b Marco Travaglio, Montanelli e il Cavaliere, Milano, Garzanti, 2004.
  16. https://web.archive.org/web/20130618185641/http://archiviostorico.corriere.it/2001/marzo/25/CAVALIERE_QUALCHE_ANNO_FA_co_0_01032511946.shtml

ForrásokSzerkesztés