Olasz Kereszténydemokrata Párt (történelmi)

Az Olasz Kereszténydemokrata Párt (olaszul: Democrazia Cristiana, rövidítése: DC, melléknév: democristiana) egy jobboldali, kereszténydemokrata olaszországi politikai párt volt.

Olasz Kereszténydemokrata Párt

DC Party Logo (1968-1992).svg
Adatok
Elnök Alcide De Gasperi (1946-1954), Adone Zoli (1954-1960), Attilio Piccioni (1960-1966), Mario Scelba (1966-1969), Benigno Zaccagnini (1969-1975), Amintore Fanfani (1976), Aldo Moro (1976-1978), Flaminio Piccoli (1978-1980), Arnaldo Forlani (1980-1989), Ciriaco De Mita (1989-1992), Rosa Russo Iervolino (1992-1994)

Eredeti név Kereszténydemokrácia Párt
Székház Piazza del Gesù, Róma, Olaszország
Ifjúsági tagozat Movimento Giovanile della Democrazia Cristiana (A Kereszténydemokrácia Ifjúsági Mozgalma)
Pártújság Il Popolo (A Nép), La Discussione (Vita)
Tagok száma 2.109.670 (1990)

Ideológia kereszténydemokrácia
[1] keresztényszocializmus
populizmus
[2] európaiság[3]
Politikai elhelyezkedés Középpártiság jobbközép és balközép szárnyakkal
Parlamenti jelenlét Képviselőház, (1948):
305 / 574
Olasz szenátus, (1948):
148 / 315
Európai párt Európai Néppárt
EP-frakció Európai Néppárt (Kereszténydemokraták)
Hivatalos színei fehér

Olaszország politikai élete
A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz Kereszténydemokrata Párt témájú médiaállományokat.

A pártnak nagy szerepe volt a II. világháború utáni Olaszország demokratikus újjáépítésében és az európai integrációs folyamat elmélyítésében. A párt 1944 és 1994 között minden kormánynak tagja volt, ebben az időszakban ők adták a miniszterelnököket.

TörténeteSzerkesztés

1940-es évekSzerkesztés

  • 1942. december 15.: Megalakul a párt ami még illegalitásban volt. Tagja lesz a mozgalomnak a Gerardo Bruni vezette szocialista és antikapitalisa szellemiségű Keresztény Szociális Mozgalom.
  • 1943. júliusa: Camaldoli kolostorában fiatal keresztény diákok párbeszédet folytatnak három neves közgazdásszal: Sergio Paronetto, Pasquale Saraceno és Ezio Vanoni. Ekkor dolgozták ki azt a 76 pontból álló programot, amely Codice di Camaldoli néven a kereszténydemokraták gazdasági programja lesz a jövőben.
  • 1943. szeptember 10.: A kereszténydemokraták csatlakoztak az Olasz Felszabadítási Bizottsághoz, amelyben egyre inkább vezető szerepre próbált szert tenni szemben a kommunistákkal és szocialistákkal.
  • 1944. júniusa: Róma felszabadítása után megalakul a második Bonomi kormány melynek vezetői lesznek a kereszténydemokraták. Ekkor kötik meg a Római paktumot, amellyel megalakul a legnagyobb munkavállalói szakszervezet a CGIL.
  • 1944 decembere: Alcide De Gasperi lesz a párt főtitkára, aki a 3. Bonomi-kormány külügyminisztere lesz.
  • 1945. decembere: A második világháború utáni első miniszterelnök Alcide de Gasperi lesz, amivel megalakul első kormánya.
  • 1946. június 2.: Népszavazást tartanak Olaszország államformájáról, ahol a köztársaságpártiak győznek és ezzel 1948-tól az ország államformája köztársaság lesz. A választás után II. Umbertó olasz király lemondott a trónjáról.
  • 1948. január 1.: Olaszország államformája köztársaság lesz és ezen a napon lép életbe az új alkotmány.

1950-es évekSzerkesztés

  • 1952: Alcide De Gasperi miniszterelnök, mint egyik legfőbb kezdeményezője aláírja az Európai Szén- és Acélközösség megalapításáról szóló szerződést.
  • 1958: A választásokon a párt 42,35%-os eredményével, történetének legjobb eredményét éri el. Fanfani második kormánya alakul meg, melynek miniszterelnöke és külügyminisztere lesz illetve a párt elnöke. Ebbe a kormányba bekerül a balközép Olasz Szociáldemokrata Párt (Partito Socialista Democratico Italiano, PSDI), így egy centrista vezetés alakul ki.

1960-as évekSzerkesztés

A kereszténydemorkatáknál egyre progresszívabb vezetés lett, olyan emberekkel, mint Amintore Fanfani, Aldo Moro és Benigno Zaccagnini, akiket még a párt baloldali szárnya is támogatott. 1961. június 13.: Fanfani megbeszélésen vett részt az Egyesült Államok akkori új elnökével John Fitzgerald Kennedyvel, aki megerősítette Fanfaninak, hogy nem ellenzi a balközéppel való kormányzást. 1963-ban Aldo Moro miniszterelnöksége alatt a szocialistákkal alakult koalíció. Ezzel a "szerves baloldal" is megalakult, amiből később a balközép koalíció jött létre.

Történelmi kiegyezésSzerkesztés

1976 és 1979 között a párt a kommunisták külső támogatásával kormányzott, Aldo Moro vezetésével. Őt a Vörös Brigádok és elrabolta, túszként tartotta fogva és meggyilkolta.

A történtek sokként hatottak a pártra. Amikor Moro fogságba került, akkor Giulio Andreotti egy keményvonalas álláspontot vett fel és kijelentette, hogy terroristákkal nem tárgyal a kormány.

PentapartitoSzerkesztés

Az 1980-as évek elején a DC támogatottsága csökkeni kezdett.

1981-ben a republikánus Giovanni Spadolini lett 1944 óta az első nem kereszténydemokrata kormányfő, egy ötpárti koalíció részeként: kereszténydemokrata, szocialista, szociáldemokrata, liberális és republikánus. Ennek olasz neve a Pentapartito, ami néven emlegették a koalíciót.

A kereszténydemokraták az 1983-as választáson történelmük addigi legrosszabb eredményét érték el, 32.5%-ot, ami az előző választáshoz képest 5,8 százalékpontos csökkenést jelentett. Ezt köveőten a szocialista Bettino Craxi lett a kormányfő. 1987-ben 34.2%-ot ért el a párt. Giovanni Goria alakított kormányt, amely 1988-ig maradt fenn. Eközben Venetóban megjelent az Északi Liga. Habár az évtizedet az országban a gazdasági növekedés jellemezte, de az olasz líra folyamatos leértékelése a magaskamatú állampapírok kibocsátása miatt a gazdaság is stagnálni kezdett.

1988-ban Ciriaco De Mita lett az új kormányfő, melynek kormánya 1989. május 19.-ig volt hivatalban. 1989-ban a párt 18. kongresszusán Arnaldo Forlanit választották titkárnak meg. Forlani megválasztásával a párt jobbközép szárnya került előtérbe. Ennek lett következménye hogy, a párton belül Ciriaco de Mita vezette baloldali szárny meggyengült és a Bettino Craxi vezette szocialistákkal megerősödött az együttműködés. A sajtóban ekkor terjedt el a CAF megnevezés: Bettino Craxi, Giulio Andreotti és Arnaldo Forlani fémjelezte politikai szövetség, melynek célja a pentapartito többségének biztosítása a szocalisták és kereszténydemokraták támogatásával.

1989. július 23.-án hivatalba lépett a Hatodik Andreotti-kormány, ami 1991. március 29.-ig volt hivatalban. Ezen időszak alatt radikális és történelmi változások álltak be az olasz és nemzetközi politikában: leomlott a berlini fal, a kelet-európai országok rendszerváltása, hidegháború vége és a vasfüggöny megszűnése.

Ennek következtében jelentéktelenné vált a kereszténydemokrata párt antikommunista hangja, ami hosszú ideig érv volt az olasz belpolitikában a pártra való szavazás mellett.

MegszűnésSzerkesztés

1992-ben, a kirobbant Tangentopoli-ügyek botránysorozat miatt a párt hitelessége jelentősen megtépázódott, valamint a hidegháború megszűnése miatti új politikai helyzet is közrejátszott. Ebben az évben a párt titkára Mino Martinazzoli lett. 1993-ban a párt országos tanácsa elfogadta Martinazzoli által kidolgozott az új etikai kódexet. Ezt követően kilépett a pártból Mariotto Segni, aki szkeptikus volt hogy az új kódex valóban rendbe fogja hozni a pártot. A pártot nem sokkal később újabb csapaás sújtotta: Giulio Andreottit maffiával való szövetkezéssel vádolták meg. Hamarosan megbukott a Giuliano Amato vezette kormány, Scalfaro köztársasági elnök pedig Carlo Azeglio Ciampit nevezte ki miniszterelnöknek. Ciampi volt a második világháború utáni első pártokon kívüli kormányfője.

1993. június 23.-án Martinazzoli felvetette az ötletét, egy új párt megalapítására. A kereszténydemokraták országos vezetősége rosszul reagált a javaslatra, többen a párt felbomlását látták a javaslatban. Ezt Martinazzoli később tagadta és benyújtotta a titkári posztról való lemondását. Ezt az országos vezetés egyhangúan visszautasította és újra felkérték, hogy vigye véghez a párt megújítását. [4]

IdeológiájaSzerkesztés

A párt szellemisége a keresztény szociális tanokon alapozódott meg, aminek alapjait a 19. században Romolo Murri és Luigi Sturzo határozták meg.

Politikai irányzataiSzerkesztés

A párt a nevével ellentétben nem tisztán kereszténydemokrata szellemiségű volt, hanem főleg mérsékelt, középpárti és főleg liberális szárnyai voltak. Ez főleg Alcide De Gasperi irányítása alatt volt jellemző, Amintore Fanfani idején a progresszív irányzat vált erőssé. Aldo Moro, Mariano Rumor idején határozottan a centrista néppárti irányzat vált meghatározóvá, míg Giulio Andreotti jobbközép irányzatú volt. Az 1980-as években a pártnak egyaránt volt balközép és jobbközép szárnya is. A balközépet Ciriaco De Mita, a jobbközépet Arnaldo Forlani vezette.

GazdaságpolitikaSzerkesztés

Gazdaságpolitikájukat alapvetően meghatározta Codice di Camaldoli (Camaldoli-kódex) nevű gazdasági program. A program tartalmazta a jóléti javakhoz való hozzájutás állami segítségét, az állampolgárok szellemi fejlődését és a vallásosság megtartását.

Paolo Emilio Taviani közgazdász szerint ennek a kódexnek a hatására született meg a dél-olasz tartományok felzárkózását segítő A Dél Háza (Casa di Mezzogiorno) nevű hivatal, megalapozta a mezőgazdaság fejlődését, az alkotmánymódosítást és elősegítette az állam intézményrendszerének a gazdasági fejlődéshez való hozzájáruláshoz.[5]

Ezt követően a párt a szociális piacgazdaság elkötelezettjévé vált.

KülpolitikájaSzerkesztés

A párta a kezdeti időkben, Alcide De Gasperi vezetése alatt egyértelműen NATO-párti volt, emellett elkötelezett hívei voltak az európai integrációnak. Emiatt ők tekinthetők az Európai Unió megalkotóinak.

Amintore Fanfani külügyminiszter irányítása alatt folytatódott a NATO-párti, európai integráció párti és a gyarmatosítást ellenző, antikolonalista politika. Olaszországnak együtt kellett működnie az Egyesült Államokkal, a Kelet-Európa felől érkező kommunista fenyegetés miatt. Emellett feladata volt a Közel-Kelet és a Harmadik Világ országaival való párbeszéd elősegítése. Enrico Mattei az ENI vezetőjeként az olajban gazdag Iránnal olyan megállapodásokat kötött ,amik miatt az olajárak viszonylag alacsonyak lettek Olaszországban. Azonban ez a fajta külpolitika problémákat is okozott: Olaszországnak a nemzetközi politikában való felértékelődése, a baloldal felé való nem megfelelő nyitás és mindehhez a pénzügyi források megteremtésének a nehézsége miatt Fanfani politikáját gyakran vádolták dilettánsnak és megbízhatatlan NATO-pártinak.[6]

A párt vezetőségeSzerkesztés

FőtitkáraiSzerkesztés

  • Alcide De Gasperi (1944-1946)
  • Attilio Piccioni (1946 -1949)
  • Giuseppe Cappi (1949. január- 1949. július)
  • Paolo Emilio Taviani (1949 aprile 1950)
  • Guido Gonella (1950-1953)
  • Alcide De Gasperi (1953-1954)
  • Amintore Fanfani (1954-1959)
  • Aldo Moro (1959-1964)
  • Mariano Rumor (1964 -1969)
  • Flaminio Piccoli (1969 január.-november)
  • Arnaldo Forlani (1969-1973)
  • Amintore Fanfani (1973-1975)
  • Benigno Zaccagnini (1975-1980)
  • Flaminio Piccoli (1980-1982)
  • Ciriaco De Mita (1982-1989)
  • Arnaldo Forlani (1989 -1992)
  • Mino Martinazzoli (1992-1994)

A Nemzeti Tanács elnökeSzerkesztés

Választói bázisaSzerkesztés

Eleinte a párt Észak-Olaszországban volt erős, Veneto és Lombardia régiókban, ezen régiók erős katolikus gyökerei miatt. Délen a régiók liberális gyökere miatt - akik Mussolini előtt népszerűek voltak délen - a Monarchista Nemzeti Párt és a Közember Pártja volt erősebb. Emilia-Romagnaban és közép-olasz régiókban a Kommunista Párt erős beágyazódása miatt a párt nem volt népszerű.

Az 1950-es évektől az 1980-as évekig a párt legtöbb szavazója inkább délről volt valósi, mint valamelyik észak-olasz régióból. Ebből egyedül Veneto régió volt kivétel, ami mindvégig a párt egyik fellegvára maradt.

1983-as választáson a párt 40% feletti eredményt egyedül Puglia régióban ért el, mindenhol ennél rosszabb eredményt ért el, ami részben a párt hierarchikus struktúrájának volt köszönhető.

Választási eredményekSzerkesztés

Képviselőház
Választási évek # a
helyezés a szavazatok alapján
% a
szavazatok arányában
Az
elnyert mandátumok száma
+/– Vezető neve
1946 8,101,004 (#1) 35.2
207 / 556
-
Alcide De Gasperi
1948 12,740,042 (#1) 48.5
305 / 574
  98
Alcide De Gasperi
1953 10,862,073 (#1 40.1
263 / 590
  42
Alcide De Gasperi
1958 12,520,207 (#1) 42.4
273 / 596
  10
Amintore Fanfani
1963 11,773,182 (#1) 38.3
260 / 630
  13
Aldo Moro
1968 12,441,553 (#1) 39.1
266 / 630
  6
Mariano Rumor
1972 12,919,270 (#1) 38.7
266 / 630
-
Arnaldo Forlani
1976 14,218,298 (#1) 38.7
263 / 630
  3
Benigno Zaccagnini
1979 14,046,290 (#1) 38.3
262 / 630
  1
Benigno Zaccagnini
1983 12,153,081 (#1) 32.9
225 / 630
  37
Ciriaco De Mita
1987 13,241,188 (#1) 34.3
234 / 630
  9
Ciraco De Mita
1992 11,637,569 (#1) 29.7
206 / 630
  28
Arnaldo Forlani

JegyzetekSzerkesztés

  1. Maurizio Cotta e Luca Verzichelli, Political Institutions of Italy, Oxford University Press.
  2. David Hanley, Christian Democracy in Europe, Continuum International Publishing Group.
  3. Archivált másolat. [2013. szeptember 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. október 19.)
  4. MARTINAZZOLI: ORA LE NUOVE REGOLE. (Hozzáférés: 2021. október 3.)
  5. Paolo Emilio Taviani, La svolta di Camaldoli, in Stato ed economia, poi ripreso con medesimo intendimento in Paolo Emilio Taviani, Perché il Codice di Camaldoli fu una svolta, in Civitas, XXXV, luglio-agosto 1984
  6. Giovanni Prezioni - La Civiltà Cattolica, Quaderno N. 3859 del 02/04/2011, recensione del libro Amintore Fanfani e la politica estera italiana di Agostino Giovagnoli e Luciano Tosi. [2015. február 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. október 9.)

FordításSzerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Democrazia Cristiana című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.