Főmenü megnyitása
P-15 lokátor a Magyar Néphadseregben
Első világháborús betonlokátor Angliában, a közeledő léghajók hangjának észlelésére
Halkereső szonár képernyője
Optikai lokátor, ún. lidár

A lokátor (angol locator) tárgyak, terepvonulatok helyét, kiterjedését, esetleges mozgását és egyéb jellemzőit elektromágneses vagy hanghullámok segítségével meghatározó, esetenként képernyőn három dimenzióban is leképező térinformatikai eszköz.

Kezdetlegesebbek a passzív lokáció elvén működő, tölcsér- vagy kagylószerű eszközök, amelyek csupán érzékelik a külvilág által kibocsátott hanghullámokat, s azok intenzitása alapján határozzák meg a bemérendő tereptárgyak irányát (több eszköz együttes alkalmazásával annak távolságát, pontos helyzetét is). A 20. századtól jelentek meg azok az aktív lokációs berendezések, amelyek az általuk generált hullámok visszaverődése alapján térképezik fel a környezetet. Az egyes lokátortípusokat rendszerint a hadviselésben vetették be először, majd innen kerültek át polgári alkalmazásba is. Működési elvük és felhasználási területük szerint a lokátorok alábbi főbb típusait különböztethetjük meg:

A lokátorok működési elveire a természet is mutat példákat: az állatok és az ember füle a környezet hangjainak felerősítésére szolgáló passzív lokációs eszköz, míg a denevérek, cickányok, delfinek és más cetfélék által kibocsátott, majd visszaverődött hanghullámokat felfogó és kiértékelő, ezzel tájékozódásukat segítő ún. bioszonár az aktív lokáció egy természetes válfaja.

ForrásokSzerkesztés