Majomábécé

A Majomábécé (Le propre de l’homme) Robert Merle Goncourt-díjas francia író 1989-ben írt regénye. Ez a tudományos tényeken alapuló fikció az ember és az állat, jelen esetben az ember és az egyik főemlős – egy csimpánz – kapcsolatát mutatja be.

Majomábécé
Szerző	Robert Merle
Eredeti cím	Le propre de l’homme
Ország	Franciaország
Nyelv	francia
Műfaj	szépirodalom
Kiadás
Kiadó	Éditions Gallimard
Kiadás dátuma	1990
Magyar kiadás dátuma	1992, 1998, 2005
Fordító	Dutkay Magyar Katalin
Média típusa	ff
Oldalak száma	461
ISBN	963-07-6364-8 (2. magyar kiadás)
Sablon • Wikidata • Segítség

„Merle nem kevés háttér-információn rágta át magát, hogy megalkossa a Majomábécét; René-Guy Busnel professzor, a témába vágó szakirodalom legnagyobb gyűjteményének birtokosa, az egész könyvtárát az író rendelkezésére bocsátotta. Ez az alaposság, amely egyéb műveinél is jellemző Merle-re, meg is látszik a regényen, rendkívül sok, a témába vágó háttéranyag birtokába jut maga az olvasó is.” Az állati intelligencia határait elemző kutatások, az 1967-ben publikált Állati elmék című utópisztikus regény megírása óta foglalkoztatták az írót; ám a kérdést most – szigorúan a tények talaján maradva – egy merőben más oldalról tárgyalja: a fajok közötti kommunikáció problémáján át azt vizsgálja: mi emberi sajátosság? (Ez a mű eredeti, francia címe.) A nevetés?; Az értelem? „Vagy netán a nyelv? De állíthatunk-e ilyet az után, hogy egy csimpánz éppúgy kifejezi magát mutogatással, akár egy süketnéma?”

A Majomábécé egy tudományos kísérlet leírása, amely bemutatja, meddig lehet egy csimpánzt emberként nevelni. Az író nagy időszeleteket átfogva, a kismajom fejlődésének és a kutatás folyamatának csak leglényegesebb állomásait megragadva meséli el a történetet; így végig megőrzi a cselekmény lendületét. A regény, a természettudományos megismerés folyamatának bemutatása mellett társadalomkritika is egyben; az írói üzenetben felsejlik az örök evolúciós kérdés: hogyan „emelkedtünk fel” a majomtól az emberig; vajon minden élethelyzetben megérdemeljük-e a kitüntető ember elnevezést, vagy helyesebb, ha „felkapaszkodott főemlősnek” tekintjük magunkat?

Cselekménye

Alább a cselekmény részletei következnek!

A történet Amerikában játszódik, ahol semmi sem minősül eleve tabunak, azaz bármit lehet kutatni. A könyv tudományos alapját egy program képezi, amelyben amerikai tudósok angol nyelvre próbáltak tanítani egy csimpánzt. Az első kísérlet sikertelen volt, ám a „kudarc után … eszébe jutott a tudósoknak, hogy nem csak beszélt nyelv van a világon; ha a majmok gégefője alkalmatlan a hangképzésre, miért ne taníthatnák meg őket arra a jelbeszédre, amit a süketnémák használnak? … És ekkor siker koronázta erőfeszítéseiket.” A regény ebből az alaphelyzetből kiindulva a kísérlet egy lehetséges változatát tárja elénk:

A középkorú antropológus professzor, Edmund Dale egy párizsi konferencián megismerkedik Suzy Lecorbellier tanárnővel. Kapcsolatuk, a fizikai vonzódáson túl szellemi harmóniájuk és hasonló világlátásuk révén szerelemmé és hamarosan házassággá alakul. Közös otthonukat Amerikában, a Yaraville határában fekvő Dale-birtokon rendezik be.

A szomszéd farmon élő állatorvos barátjuk, Donald Hunt, egy este azzal az ötlettel hozakodik elő, hogy fogadják örökbe a pacientúrájába tartozó állatkert hamarosan megszülető csimpánzbébijét, aki remek alanya lehetne a professzor rendhagyó tudományos kutatásainak.

Némi gondolkodás után Ed és Suzy döntenek: „Őrültség, de csináljuk meg.” Elfogadják a javaslatot; elhatározzák, hogy saját otthonuk egyik szobáját alakítják át a kis jövevénynek, így közvetlenül tanulmányozhatják az emberhez genetikailag oly közel álló főemlős fejlődését, sőt megtanítják a jelbeszédre, hogy közös kommunikációjuk révén közvetlenül behatolhassanak az „állatvilág homályába”. A házaspár és három gyermekük azonnal tanulni kezdik a jelbeszédet – tanítóul felvesznek egy néma, de nem siket nőt, Emma Mathers-t, aki tizenkét éven át barátjuk és segítőjük marad. Ebbe a családi körbe érkezik egy november végi napon Chloé, a csimpánzbébi.

A törődés és a szeretetteljes gondoskodás meghozza gyümölcsét; Chloé szépen fejlődik, beilleszkedik a családba és jól együttműködik a tanulásban. Ügyesen tanulja a jelbeszédet, sőt alkotó módon használja a nyelvet huncutságai és gyerekes csínyei leplezésére, sőt ösztönös agressziója elfojtására és levezetésére is. Chloé barátokra és ellenségekre talál a farmon élő emberek és állatok között, érzelmi és értelmi fejlődése csodálattal tölti el „szüleit”. A kutatás remekül halad.

Az első komoly nehézség a program ötödik évében jelentkezik, amikor Chloénak alkalma adódik, hogy összehasonlítsa egy vele közel azonos korú kislány és a saját tükörképét. Önbecsülése megrendül, mert rádöbben: ő csúnya, nem hasonlít a családjára, nincs emberi külseje. Ettől kezdve egy időre zárkózott, szeszélyes és figyelmetlen lett; bánata megakasztja a programot is, mert „csak addig lehetett kutatás tárgya, míg az embercsaládba való személyes beilleszkedési vágya arra serkentette, hogy tanulja a jelbeszédet.” Szerencsére a türelmes és szerető környezet átsegíti Chloét ezen a traumán.

A második, immár leküzdhetetlennek tűnő nehézséget a csimpánzlány serdülése, gyors reflexei és félelmetes izomereje jelenti a program nyolcadik évében. Az ún. „rózsaszín periódusok” (párzási periódusok) idején átélt folyamatos elutasítás felerősíti ösztönös agresszióját, amit mind nehezebben kezel a család, és végképp tarthatatlannak ítél a társadalmi környezet. Chloét vissza kellene adni az állatkertnek, ám a gondolat, hogy rács mögött lássák viszont „gyermeküket”, elfogadhatatlan Ed és Suzy számára. A regény főhősei mindvégig következetesen elutasítják, hogy okos csimpánzukat egyszerűen majomnak tekintse vagy nevezze bárki.

A program végét jelentő utolsó fordulatokat mégsem Chloé gerjeszti, hanem az emberi kapzsiság, becsvágy, a másság végletes elutasítása és az elmúlás, a halál elkerülhetetlenségének felismerése.

A könyv megválaszolja az eredeti, francia címben szereplő kérdést – mi emberi sajátosság? –, ezzel megvonja a teljes kutatási program filozófiai és morális tanúságát is: „Tulajdonképpen nem a beszéd, még csak nem is az értelem különbözteti meg az embert az emberszabású majomtól …, hanem az a biztos tudat, amely az embert az egész élete folyamán végigkíséri, hogy tudniillik a saját halála az egyedüli esemény, amelyet teljes bizonyossággal előre láthat.

Magyarul

• Majomábécé; ford. Dutkay Magyar Katalin; Európa, Budapest, 1992

Külső hivatkozások

• Az Európa Könyvkiadó ajánlása a 2005-ös új kiadáshoz
• Legeza Ilona könyvismertetője