Meisenheimer-komplex
A szerves kémiában a Meisenheimer-komplex vagy Jackson–Meisenheimer-komplex elektronszívó csoportot tartalmazó aromás szénhidrogén és nukleofil addíciós reakciója során keletkező adduktum. Az aromás nukleofil szubsztitúció reaktív köztitermékei, de stabil és izolálható Meisenheimer sók is ismertek.[1][2][3]
Felfedezése szerkesztés
Az ilyen típusú komplexek kezdeti megfigyelései a 19. század vége felé történtek. 1886-ban Janovski intenzív ibolyaszínt figyelt meg, amikor meta-dinitrobenzolt alkoholos lúgoldattal kevert össze. 1895-ben Lobry de Bruyn vizsgált egy vörös színű anyagot, amely trinitrobenzol és kálium-hidroxid metanolban végzett reakciójában keletkezett. 1900-ban Jackson és Gazzolo trinitroanizolt és nátrium-metoxidot reagáltatott, és a termékre kinoidális szerkezetet javasolt.
1902-ben Jakob Meisenheimer[4] megfigyelte, hogy a reakciótermék megsavanyításával visszanyerte a kiindulási anyagot.
A három elektronszívó csoport esetén a kinoidális modell szerint a komplex negatív töltése az egyik nitrocsoporton lokalizálódik. Kevésbé elektronszegény aromás rendszer esetén a töltés az egész gyűrűn oszlik el (az 1. ábrán a jobb oldali szerkezet).
Egy vizsgálatban[5] egy Meisenheimer-arént (4,6-dinitrobenzofuroxánt) reagáltattak egy erősen elektronküldő arénnel (1,3,5-trisz(N-pirrolidinil)benzol), melynek során ikerionos Meisenheimer–Wheland-komplex keletkezett. A σ-komplex (Wheland-komplex) ellentétes töltésű, az aromás elektrofil szubsztitúció reaktív köztiterméke.
A komplex szerkezetét NMR-spektroszkópiával igazolták.
Janovski-reakció szerkesztés
A Janovski-reakció 1,3-dinitrobenzol és enolizálható keton Meisenheimer-adduktumot eredményező reakciója. Felhasználható m-dinitrovegyületek kimutatására.[6]
Zimmermann-reakció szerkesztés
A Zimmermann-reakcióban a Janovski-adduktumot bázisfelesleggel erősen színes enoláttá oxidálják, majd ezt követően a dinitro vegyületet nitroaminná redukálják.[7] Ez a reakció az alapja a ketoszteroidok kimutatásának (Zimmermann-reakció).[8]
Hivatkozások szerkesztés
- ↑ G. A. Artamkina, M. P. Egorov, I. P. Beletskaya (1982). „Some aspects of anionic σ-complexes”. Chem. Rev. 82 (4), 427–459. o. DOI:10.1021/cr00050a004.
- ↑ Francois Terrier (1982). „Rate and equilibrium studies in Jackson-Meisenheimer complexes”. Chem. Rev. 82 (2), 77–152. o. DOI:10.1021/cr00048a001.
- ↑ Meisenheimer complex, A kémiai terminológia kompendiuma – Arany könyv (internetes kiadás). International Union of Pure and Applied Chemistry
- ↑ Jakob Meisenheimer (1902). „Ueber Reactionen aromatischer Nitrokörper”. Justus Liebigs Annalen der Chemie 323 (2), 205–246. o. DOI:10.1002/jlac.19023230205.
- ↑ Carla Boga, Erminia Del Vecchio, Luciano Forlani, Andrea Mazzanti, Paolo E. Todesco (2005). „Evidence for Carbon–Carbon Meisenheimer–Wheland Complexes between Superelectrophilic and Supernucleophilic Carbon Reagents”. Angewandte Chemie 117 (21), 3349–3353. o. DOI:10.1002/ange.200500238.
- ↑ Römpp vegyészeti lexikon: Második kötet F–K. Budapest: Műszaki Könyvkiadó, 650—651. o. (1982). ISBN 963 10 3813 0
- ↑ Rolf Gleiter, Karl Heinz Pfeifer, Guenter Szeimies, Johannes Belzner, and Klaus Lehne (1990). „Electronic structure of [n.1.1]propellanes. PE (photoelectron) spectroscopic investigations”. J. Org. Chem. 55 (2), 633–636. o. DOI:10.1021/jo00289a044.
- ↑ Römpp vegyészeti lexikon: Negyedik kötet Q–Zs. Budapest: Műszaki Könyvkiadó, 1028. o. (1984). ISBN 963 10 4749 0
Fordítás szerkesztés
Ez a szócikk részben vagy egészben a Meisenheimer complex című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.