Főmenü megnyitása

A metafora (ógörög: μεταφορά – átvitel) egyike a költői képeknek; összevont, egybecsúsztatott hasonlat, két fogalom, tulajdonság tartalmi-hangulati hasonlóságán alapuló szókép (ebben különbözik a metonímiától, amely inkább kapcsolódáson alapul). Két szerkezeti eleme van, az azonosító és az azonosítandó. A hasonlattól formailag annyiban tér el, hogy nincs benne valamilyen grammatikai jelzés.

…S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra?

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?

Igen fontos, a természetes nyelvekben meglévő felhasználási lehetősége, hogy pótoljon egy hiányzó elnevezést (üveg nyaka, szája stb.).

A köznapi beszédben és az irodalomban is azonosítandó tartalmak megragadhatóvá tétele („virágot virágnak”), néha pedig egyenesen különbözőségeik elsikkasztása érdekében metaforák százait, ezreit alkalmazzuk nyelvünkben, leginkább a retorikában, a politika nyelvezetében, ahol részben el akarják kerülni a dolgok nevén nevezését, és ahol részben nem létező dolgokról beszélnek „képes beszéd” formájában.

A kognitív nyelvészetben a metafora egyszerre nyelvi, fogalmi, társadalmi és kulturális, testi és idegi jelenség. A metafora két olyan fogalmi keret közötti megfelelések rendszere, ahol a két fogalmi keret a fogalmi rendszerünk két különböző („távoli”) területéről származik.[1]

A metafora fogalmaSzerkesztés

Az ókorban metaforának nevezték azt a jelenséget, amikor valaki egy hasonlatot használt egy általa meg nem nevezett dolog nevén nevezése helyett, azért, mert (1) az egyik dolog hasonlít a másikra, vagy (2) nem létezik megfelelő szó az említett dologra (nyelvi, szókincsbeli hiányosság esete).

„… [a metafora] helyénvalónak látszik, ha a szóban forgó dologra nincs külön kifejezés, így e szóképet a megvilágítás, nem üres szójáték céljára alkalmazzuk”[2]
„Névátvitelnek azt nevezem […] amikor a hasonlóság alapján átvisszük valamely szó jelentését egy másikra, vagy díszítő célzattal, vagy a nyelv fogyatékossága miatt.”[3]

Quintilianus a katachrésis/abusio elnevezéssel illeti a metaforának azt a használatát, amikor „névvel nem rendelkező […] dolgoknak olyan nevet adunk, amely közel esik hozzá”,[4] s csak akkor nevezi metaforának a szóképet, ha olyan dologra alkalmazzuk, amelynek van neve.[5] Ez a megkülönböztetés azonban nem általános az antik retorikában. Például Cornificius a téves szóhasználatot nevezi katachrésisnek/abusiónak (a szó szótári jelentése egyébként ’visszaélés’), a quintilianusi jelentés nem szerepel nála; a metaforának hat funkcióját sorolja fel (szemléletesség, tömörítés, az obszcenitás elkerülése, nagyítás, kicsinyítés, díszítés), s ezek között sem szerepel a nyelvi hiány (latinul inopia) kiküszöbölése.[6][forrás?]

Ugyanakkor a metaforák figyelmen kívül hagyása, használatának logikátlansága napjainkban nem is az irodalmi, hanem a szakszövegek fordítása területén okozhat nyelvi kimérákat. Például egy angol nyelven megírt szöveg fordítása során adódik, hogy a szöveg egy olyan szókincset használ, amelynek tagjai egymáshoz képest logikusan és képszerűen vannak kialakítva, egy „nagy metaforát”, metafora-hálót alkotnak. Ha a fordító ezt nem érzékeli, vagy érzékeli, de magyarul nem tudja visszaadni, az eredetileg összefüggő metaforák közötti kapcsolatok megszűnnek. Ezáltal a kapott fordítás képi megjeleníthetősége, fogalmi elképzelése, logikai megragadhatósága nagyban leromlik. (Részleges megoldás az lehet, hogy a szavak egy részét meghagyja eredeti nyelven.)

Hagyományos értelemben a metaforát mint irodalmi jelenséget tekintjük. George Lakoff kognitív nyelvész volt az első, aki a hatvanas években felvetette a metafora kognitív értelmezését. Több ponton szembehelyezkedett Chomsky transzformációs-generatív nyelvelméletével, s bevezette a fogalmi metafora kifejezést, amely túlmutat a hagyományos irodalmi értelmezésen. Lakoff arra a megállapításra jutott, hogy a hétköznapi nyelvünkben rengeteg metaforát használunk, s azok nem feltétlenül díszítő, gazdagító elemként szolgálnak csupán, hanem gondolatainkat szervesen a segítségükkel fejezzük ki, s ily módon a metafora használata a természetes nyelv funkcionálásának alapvető módja. A kognitivista kutatók Lakoff szemléletére épülve alakították ki elméleteiket, s feltételezésük szerint nem csupán mindennapi nyelvhasználatunk szerves részét képezik a metaforák, hanem nagyban befolyásolják világlátásunkat és a konceptualizációnkat is.[7]

A metafora egy olyan nyelvi eszköz, amelynek segítségével képesek vagyunk absztrakt cselekvések és tartalmak konkrét módon való kifejezésére. Két dolog azonosítása hangulati egyezés vagy tartalmi hasonlóság alapján.

JegyzetekSzerkesztés

  1. Kövecses 93
  2. Cicero 228
  3. Cicero 231
  4. Adamik 223
  5. Cornificius 318–319; 159. lábjegyzet
  6. Cornificius 252–253
  7. Bańczerowski Janusz: A kognitív nyelvészet alapelvei. Magyar Nyelvőr, CXXIII. évf. 1. sz. (1999. jan.) ISSN 1585-4515 Hozzáférés: 2018. jún. 17.

ForrásokSzerkesztés

  • Adamik: Adamik Tamás: Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig: Stílus, kritika, értelmezés. Budapest: Seneca. 1998. ISBN 963-916227-2  
  • Cicero: Cicero: A szónok. = Cicero válogatott művei. Válogatta Havas László. Európa, 1987.
  • Cornificius: Quintus Cornificius: A C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Ford., bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest: Akadémiai. 1987.  
  • Hans Blumenberg: Hajótörés nézővel. Metaforológiai tanulmányok (ford. Király Edit), Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2006, ISBN 9789639165816
  • Kövecses: Kövecses Zoltán, Benczes Réka: Kognitív nyelvészet. Budapest: Akadémiai Kiadó. 2010.  
  • Paul Ricœur: Az élő metafora. Budapest: Osiris. 2006. ISBN 963-389884-6  

Külső hivatkozásokSzerkesztés