Rókadobálás
A rókadobálás (németül: Fuchsprellen) a 17-18. századi nyugat-európai arisztokrácia kedvelt állatkínzó szórakozása volt, melynek során rókákat és egyéb kisebb állatokat dobáltak fel a levegőbe. Egy páros megfogta egy földre fektetett hosszú heveder két végét. és amikor egy szabadon engedett állat föléért, a heveder felrántásával megpróbálták minél magasabbra feldobni. Az állat többnyire elpusztult vagy csontját törte, de az is gyakran előfordult, hogy a ketrecből kiengedve a játékosokra támadt.
A szabályok
szerkesztésA játéktér általában egy palota udvara volt, esetleg a parkban vagy egy réten kerítettek körbe egy területet paravánokkal. A párok tagjai – többnyire egy-egy nő és férfi – felálltak 6-7 méternyire egymástól, és megfogták egy hosszú hálóheveder végeit, a közepét pedig elfektették a földön. Ekkor ketrecből kiengedték a korábban foglyul ejtett vadállatot, amely rohanva menekülni próbált. Amikor átfutott a heveder fölött, a páros megrántotta annak két végét, magasan a levegőbe lendítve az állatot. Az nyert, aki a legmagasabbra lendítette áldozatát, a gyakorlott játékosok akár 7 méter magasra is feldobták a rókát. A lezuhanó állat általában elpusztult vagy súlyosan megsérült: ezeket a vadászok agyonütötték.[1]
Története
szerkesztés
Erős Ágost szász választófejedelem és lengyel király lelkes hódolója volt ennek a sportnak, egy drezdai mulatságának 647 róka, 533 nyúl, 34 borz és 21 vadmacska esett áldozatául.[2] Ágost szívesen fitogtatta hatalmas erejét, mindössze egy ujját akasztotta a hevederbe, aminek másik végét udvarának két legerősebb embere fogta. Másutt is népszerű volt a rókák dobálása. A bécsi svéd követ, Esaias Pufendorf is tanúja volt a szórakozásnak 1672 márciusában, és meglepetten tapasztalta, hogy I. Lipót császár az udvar törpéivel és a kisfiúkkal együtt lelkesen csapkodta agyon a sérült állatokat. Naplójában úgy írt, hogy meglehetősen figyelemre méltó volt látni a császárt „kisfiúk és bolondok társaságában; az én szememben ez kissé távol áll az uralkodói megfontoltságtól.”[3][4]
Gyakran játszották úgy, hogy a párosokat házaspárok és jegyesek alkották. Egy 1648-as főúri versenyen 34 vaddisznót hajtottak az arénába „az úriemberek nagy gyönyörűségére, de a nemes hölgyek rémületére, akiknek abroncsszoknyái között a disznók nagy felfordulást keltettek, mely az összegyűlt illusztris társaságban vég nélküli vidámságot okozott.” Ugyanekkor három farkast is eleresztettek, de az erre való reakciók nem ismertek.
A vadállatok szabadon engedése nem volt kockázat nélküli, gyakori volt, hogy a rémült állatok emberre támadtak. Különösen sok bajjal járt a vadmacskák szerepeltetése, az egyik résztvevő szerint „nem nyújtanak éppen kellemes szórakozást; ha éppen nem tudják a dobálók arcába vagy lábába mélyeszteni karmaikat vagy fogaikat, akkor életüket féltve a dobószalagba kapaszkodnak és szinte a lehetetlenséggel határos ügyesen felhajítani őket”.[5]
Álarcosbál
szerkesztésAz állatdobálást időnként álarcosbálokon is megrendezték, ilyenkor mind a játékosok, mind az állatok jelmezt és maszkot viseltek. Az urak a görög mitológia hőseinek, római harcosoknak, faunoknak, kentauroknak öltöztek, a hölgyek nimfáknak, múzsáknak, istennőknek. Az állatokat kártyalapoknak öltöztették, vagy ismert személyek karikatúráit erősítették rájuk.
Fordítás
szerkesztés
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Fox-tossing című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Sacheverell Sitwell. The Hunters and the Hunted, p. 60. Macmillan, 1947.
- ↑ Howard L. Blackmore. Hunting Weapons: From the Middle Ages to the Twentieth Century, p. xxiii. Courier Dover Publications, 2000. ISBN 0-486-40961-9
- ↑ Jeroen Frans Jozef Duindam. Vienna and Versailles: the courts of Europe’s dynastic rivals, 1550-1780, p. 147. Cambridge University Press, 2003. ISBN 0-521-82262-9
- ↑ Tim Blanning. The Pursuit of Glory: Europe 1648-1815, p. 403. Allen Lane, 2007. ISBN 0-7139-9087-2
- ↑ William Adolph Baillie-Grohman. Sport in Art: An Iconography of Sport Illustrating the Field Sports of Europe and America from the Fifteenth to the End of the Eighteenth Century, p. 241. Simpkin, Marshall, Hamilton, Kent, 1919.