Rebek
A rebek húros, vonós hangszer kicsi, hosszúkás, körteformájú testtel, vele szervesen egybesimuló nyakkal, tipikusan sarló alakú, oldalsó állású hangolókulcsokkal ellátott hangolófejjel. Általában két–három kvintenként hangolt húrja, bundozatlan fogólapja van.
| Rebek | |
 | |
| Rebek Gerard David festményén, 1509. | |
| Más nyelveken | |
| angol: rebec francia: rebec német: Rebec olasz: ribeca spanyol: rabel | |
| Besorolás | |
| kordofon → lant vonós | |
| Sachs–Hornbostel-féle osztályozás | 321.321-71 |
| Hangolás | kvintekben, pl. c – g[1] |
| Rokon hangszerek | fidula, guiterne, rebáb |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Rebek témájú médiaállományokat. | |
Tágabb értelemben rebeknek nevezik az összes körte- és mandulaformájú, domború hátú vonós hangszert, vagy formájuktól függetlenül a kicsi, magas hangolású fidulákat. Európában a 11. század elejétől napjainkig sokféle ilyen típusú hangszer ismert, ezeket a műzenében elsősorban a középkorban, majd a reneszánsz korában használták.
Leírása
szerkesztésA rebek körteformájú, domború hátú vonós lantféleség. Nyaka a testétől nem különül el élesen, hanem a test elkeskenyedő körvonalával egybesimul. Az üreges hangszertestet, a nyakat, és néha a hangolófejet is egy darab fából faragják ki. Fogólapként vagy a nyakrész magasítása szolgál, vagy külön darabból van ráillesztve, ahogy a rezonánstető is.
A rebekszerű vonós hangszerek hangolófeje, kulcsai, húrtartója, hanglyukai és a vonó formája az idők során sokat változtak. A húrláb néha egyenes, hogy a húrokat együtt lehessen vonóval megszólaltatni, de lehet íves, hogy lehetővé tegye az egyes húrokon külön való játékot. A régi rebekben nincs beillesztett lélekfa, de a késői, reneszánsz utáni leszármazottjaiban általában igen. A húrok száma legtöbbször három, de egytől ötig változhat, általában kvint hangközökre hangolva.
A rebekhez hasonló vonós lantokat Észak-Afrikában és Dél-Európában is kezdetben függőleges helyzetben szólaltatták meg a vonót alulról fogva, de Európában már korán elterjedt, sőt északon általánossá vált a fordított helyzet, mikor a hangszert a mai hegedűjátékhoz hasonlóan vállhoz támasztva használták felső vonófogással.
Története
szerkesztésEurópában a vonós hangszerek a 10–11. század fordulóján tűntek fel, elsősorban Bizáncon és a Balkánon keresztül terjedtek el. E korai fidulák egyik formaváltozata a rebekhez hasonló: körte vagy mandula formájú, domború hátú. A későbbi rebektől eltérően lapos hangolófeje, elülső vagy hátulsó állású kulcsai vannak, ami közép-ázsiai eredetet sejtet. Legtöbbször három húrja van, a középső burdonhúr, a szélsők lefogható játszóhúrok. Népi hangszerként ez a típus ma Anatóliában kamándzsa rumi, Bulgáriában gadulka és Görögországban krétai líra néven található meg.[2] A rebek hangszernév az irodalomban kb. 1300 előtt nem fordul elő, e hangszerek neve Bizáncban lüra, nyugaton talán gigue.[3] A zenetudomány ennek ellenére a bizánci líra elnevezés mellett a rebek hangszernevet is használja e zeneszerszámokra.
A 13. század végétől kezdenek az európai irodalomban feltűnni az arab rebáb és hasonló hangszernevek származékai, mint a francia rebebe, reberbe, rebesbe, az angol rubube, rubebe, rybybe, ribible.[4] Az északnyugat-afrikai rebáb egy vonós lantféleség, teste keskeny hajó- vagy körteformájú, nyaka nem különül el, bundozatlan, hangolófeje hátratört, két húrja, oldalsó állású kulcsai vannak. A testet bőr rezonáns fedi, az üreges nyakat pedig rézlap.[2] Többek között a Cantigas de Santa Maria című, 1270 körül Kasztíliában keletkezett kézirat illusztrációi között is található ilyen hangszer ábrázolása.
A rebáb egy variánsa spanyol földön át juthatott el Európába, ahol a rebec, rabec, rebequin, rabecca, rebicchino, rebekke stb. neveket kapta.[4] Juan Ruiz de Híta a 14. századi El Libro de buen Amor című művében említ egy „rabé morisco” (’mór rebek’) nevű hangszert, ami talán a rebábbal azonos, ugyanakkor egy másik fajta „rabé” is szóba kerül, amelyet nem részletez: ez bizonyára nem más, mint az európai rebek. A korabeli rebek szintén elnyújtott körte formájú, de rezonánsa már nem bőr, hanem falemez egy vagy több hanglyukkal, rozettával, nyaka magasított, vagy külön fogólap van ráillesztve, hangolófeje ekkortól már a guiterne-éhez hasonlóan sarló alakú.[2]
A rebek 1480 körül volt népszerűsége csúcsán, de a 16. század első felében is kedvelt volt; Martin Agricola Musica instrumentalis deudsch című művében 1529-ben hangszercsaládként mutatja be.[5] A 17. század első harmadáig használták, késői leszármazottja a pochette vagy táncmesterhegedű, amely korai formájában még a rebek felépítését követte.[6]
Jegyzetek
szerkesztésForrások
szerkesztés- Van der Meer, John Henry. Hangszerek az ókortól napjainkig. Zeneműkiadó (1988). ISBN 963 330 670 1
- szerk.: Stanley Sadie: The New Grove Dictionary of Music and Musicians. London: Macmillan (2000)
- W. Duffin, Ross. A Performer's Guide to Medieval Music. Bloomington: Indiana University Press (2000). ISBN 0-253-21533-1
