Rigómezei csata (1448)

oszmán-havasalföldi csata (1448)
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. február 27.
A törökök ellen vívott előző, 1389. évi csatát lásd a Rigómezei csata (1389) c. szócikkben!

A második rigómezei csata 1448. október 1720-án a II. Murád szultán vezette oszmán és a Hunyadi János magyar kormányzó által vezérelt keresztény hadak között zajlott, s magyar vereséggel zárult. Vereségével Hunyadi az Oszmán Birodalom ellen vívott háborúinak egyik legnagyobb kudarcát szenvedte el. (Az „első” rigómezei csatát 1389-ben vívták.)

Rigómezei csata (1448)
Egy akindzsi pányván vonszol egy harcképtelenné vált magyar lovagot
Egy akindzsi pányván vonszol egy harcképtelenné vált magyar lovagot

KonfliktusMagyar–török háború (1444–48)
Időpont1448. október 18.19.
HelyszínA Szerb Fejedelemség déli részén, Lab folyó melletti Rigómezőn (Rigóföld), Pristina mellett (ma Koszovó Polje)
EredményOszmán-török győzelem
Szemben álló felek
 Magyar Királyság
 Havasalföld
 Oszmán Birodalom
Parancsnokok
 Hunyadi János magyar kormányzóII. Murád oszmán szultán
Szemben álló erők
Kb. 15 000 nehéz- és könnyűlovas
Kb. 8000 havasalföldi lovas
Kb. 6000 gyalogos
Kb. 7000 janicsár
Kb. 10-10 000 ruméliai és anatólai szpáhi
Kb. 10 000 akindzsi
Kb. 10 000 aszab
Veszteségek
Kb. 15 000 főismeretlen
Térkép
Rigómezei csata (1448) (Dinári-hegység)
Rigómezei csata (1448)
Rigómezei csata (1448)
Pozíció a Dinári-hegység térképén
é. sz. 42° 37′ 48″, k. h. 21° 07′ 12″42.630000°N 21.120000°EKoordináták: é. sz. 42° 37′ 48″, k. h. 21° 07′ 12″42.630000°N 21.120000°E
A Wikimédia Commons tartalmaz Rigómezei csata (1448) témájú médiaállományokat.

Előzménye

szerkesztés

Hunyadi János 1448-ban látta elérkezettnek a pillanatot, hogy visszavágjon az 1444-es várnai vereségért. Hunyadi stratégiája a meglepetésen, valamint a Balkán népeinek felkelésén alapult, valamint azon, hogy a török fősereget egyetlen döntő ütközetben képes lesz felmorzsolni. Hunyadi elbizakodott volt, s seregeit úgy vezényelte egyre mélyebbre az ellenséges területekre, hogy nem biztosította a kellő védelmet egy esetleges visszavonuláshoz. Még a támadást megelőzően Hunyadi megállapodott Szkander béggel (azaz Kasztrióta Györggyel), hogy egyesítik seregeiket, s együtt fogják kiűzni a törököt a Balkánról. Ezen egyezség értelmében Kasztrióta György Hunyadi közeledésének hírére megindította csapatait, hogy egyesüljenek, de ebben a szándékában megakadályozta Brankovics György szerb despota, aki csapataival útját állta, valamint tájékoztatta a szultánt a magyar seregek helyéről, hadmozdulatairól, s így a törökök a magyar sereget – még az albánokkal való egyesülés előtt – döntő csatára kényszerítették.

Lefolyása

szerkesztés

Az első hadmozdulatok 1448. október 16-án mentek végbe, ekkor sorakoztak fel a szemben álló felek, a török sereg körülbelül 60 000, míg a Hunyadi vezette keresztes hadak 24 000 főt számláltak. Október 16-án az akindzsik és a ruméliai szpáhik vették fel a harcot Hunyadival, de nem jártak sikerrel. Másnap az anatóliai szpáhik támadtak, de rohamukat visszaverték a magyar lovasok, azonban ellentámadásba nem tudtak átmenni, a török centrumban álló gyalogság helytállása miatt. A lovasságban pánik tört ki a török centrum áthatolhatatlanságát látva, ami a szárnyak megfutamodásához vezetett. Ekkor Hunyadi parancsot adott a centrum rohamára, a lovagok megrohamozták a janicsárokat, de még a török tábor előtt megállították és megfutamították őket. A keresztes lovasság visszavonult saját táborába, sorsára hagyva a gyalogságot, melyet így a törökök könnyűszerrel bekeríthettek és felőrölhettek.

A több napos csata végül meggyőző török győzelemmel zárult. A csatában elesett Székely János horvát–szlavón bán, a balszárny parancsnoka, számos nemes, több báró, köztük Tallóci Frank, Bebek Imre, Marcali Imre, Szécsi Tamás és alsólendvai Bánffy István. A keresztes hadak veszteségeit tovább tetézte, hogy mélyen ellenséges területen voltak, ahol mind a szerb, mind a török csapatok vadásztak rájuk, így sokan menekülés közben lelték halálukat, vagy estek fogságba. Például a Szerbián át menekülő Hunyadit Brankovics elfogatta, s csak a magyar országnagyok erélyes fellépése miatt nem adta ki Murád szultánnak.

Ezután Rigómező oly mértékben meg volt pestissel fertőzve, hogy évekig nem lehetett élni az amúgy igen termékeny területen. A későbbiekben Koszovó területét szerb lakossága elhagyta, helyükre rengeteg albán települt be (ezzel egyidejűleg Makedónia északi felébe is), akik ma is ott élnek.

Bár a második rigómezei csatában a szerbek nem vettek részt, valószínűleg ez a csata szintén hozzájárult a Rigómezővel kapcsolatos szerb nemzeti legenda kialakulásához.

  • Stephen R. Turnbull, The Ottoman Empire 1326–1699, Osprey Publishing, 2003
  • Jean W. Sedlar, East Central Europe in the Middle Ages, 1000–1500, University of Washington Press, 1994
  • Matthew Bennett, The Hutchinson Dictionary of Ancient & Medieval Warfare, Taylor & Francis, 1998