Wikipédia

Royal Aircraft Factory F.E.2

A Royal Aircraft Factory F.E.2 brit gyártmányú, kétüléses, tolólégcsavaros többfunkciós harci repülőgép volt az első világháború idején. F.E.2 kóddal valójában három típust is illettek, a háborúban az 1914-től gyártott harmadik modell vett részt.

F.E.2b
Funkcióvadász/felderítő/bombázó
GyártóRoyal Aircraft Factory
Sorozatgyártás1914-1918
Gyártási darabszám1939
RendszeresítőkEgyesült Királyság
Első felszállás1914 február
Szolgálatba állítás1915 szeptember
Szolgálatból kivonva1918
A Wikimédia Commons tartalmaz Royal Aircraft Factory F.E.2 témájú médiaállományokat.

Fejlesztés szerkesztés

A Royal Aircraft Factory 1911-től gyártott F.E.2 (Farman Experimental 2) kódnevű, de külsőre meglehetősen eltérő repülőgépeket a francia Farman-testvérek tolólégcsavaros modellje alapján.

F.E.2 (1911) szerkesztés

Az első F.E.2-t Geoffrey de Havilland tervezte 1911-ben és azt állították róla, hogy a sajátos külsejű, elöl-hátul vezérsíkkal rendelkező F.E.1 továbbfejlesztett változata, bár valójában már ezelőtt elkezdték építeni, hogy a F.E.1 prototípusa augusztus 11-én lezuhant volna.[1] Az újabb típuson nem volt elülső vezérsík és egy 50 lóerős Gnome forgómotor hajtotta.[2]

A F.E.2 1911 augusztus 18-án szállt fel először, maga a tervező, de Havilland vezette.[1] 1912 áprilisában úszótalpakat szereltek rá és miután 70 lóerős motort kapott, a pilótán kívül egy utast is elbírt. Az év végén ismét kerekes futóművet kapott és kísérletképpen egy Maxim-géppuskát szereltek az orrába.[3]

F.E.2 (1913) szerkesztés

Az 1913-ban készült második F.E.2 teljesen új, modernebb tervek szerint épült. Nagyobb is volt elődjénél: szárnyfesztávolságát 10 méterről 12,8 méterre, felszállósúlyát 545 kg-ról 848 kg-ra növelték. Egy 70 lóerős Renault motor hajtotta és csűrőlapátok helyett a szárnyak elcsavarásával kormányozták. 1914. február 23-án egy tesztrepülés során 150 méteres magasságból a földre zuhant. A pilóta túlélte az esést, de utasa meghalt.[4][5]

F.E.2 (1914) szerkesztés

1914 közepén egy teljesen új terven kezdtek dolgozni, amely a Vickers F.B.5-höz hasonlóan képes volt egy géppuskát hordozni.[6] A tolólégcsavaros elrendezéstől eltekintve a F.E.2a-nak nevezett prototípus semmiben sem hasonlított elődjére. A motor előtt lévő kétszemélyes gondolában elöl a megfigyelő, fölötte és mögötte pedig a pilóta ülését helyezték el. A megfigyelő egy .303-as kaliberű Lewis-géppuskával volt felfegyverezve, amelyet forgatható állványra helyeztek el és nagy ívben lehetett vele pásztázni. Az első tesztrepülésre még nem került sor, amikor kitört az első világháború és a hadsereg azonnal, még a tesztek előtt 27 darabot rendelt a típusból.[7][8] Ekkor már világos volt, hogy a tolólégcsavaros megoldás aerodinamikai szempontból rosszabb, mint a gép elejére szerelt húzópropeller, azonban nem tudták megoldani a légcsavaron keresztüli tüzelést, így a nagyobb tűzerő kedvéért maradtak ennél a modellnél.

A futómű tervezésénél külön gondot fordítottak arra, hogy egyenetlen terepen is le tudjanak szállni vele. Az ütéscsillapító rendszert egy kis elülső kerék egészítette ki, amely megakadályozta az orrabukást a landoláskor. Néhány F.E.2-t a hagyományos V-tartós futóművel is elláttak (amely a bombázóként használt repülőknél végig meg is maradt), de a legnépszerűbb változatnak az ütéscsillapítós változat első kerék nélküli verziója bizonyult.[9]

Az első gyártási sorozatban 12 F.E.2a készült.[10] Az első sorozatgyártott repülő 1915. január 26-án emelkedett először levegőbe, de kissé lassúnak találták, ezért a Green E.6 motort lecserélték egy 120 lóerős vízhűtéses, soros motorra.[11] A korai tapasztalatok alapján elkészült a F.E.2b változat, amelyről leszerelték a hatástalannak bizonyult féklapot és idővel 160 lóerős motort kapott. Ebből a verzióból összesen 1939 készült a háború során, de többségüket nem a Royal Aircraft Factory, hanem magántulajdonban lévő üzemek (G&J Weir, Boulton&Paul Ltd, Ransomes, Sims&Jefferies) gyártották.

A repülő fegyverzetét hamarosan egy második géppuskával egészítették ki, amelyet elvben a pilóta kezelt volna és ezért egy magas, teleszkóposan kihúzható állványra szerelték, hogy átlőhessen vele a megfigyelő feje fölött. A gyakorlatban azonban inkább a megfigyelők használták, különösen, miután rájöttek, hogy az ülésük peremére állva hátrafelé át tudnak lőni vele a felső szárny fölött. A nem éppen veszélytelen manőverrel tüzelni tudtak a hátulról közelítő ellenségre; erre szükség is volt, mert a tolólégcsavaros modellek hátulról teljesen védtelenek voltak. Az F.E.2-k ezenkívül mintegy 235 kg bombát is vihettek magukkal a gondola külső oldalára akasztva és a légi felderítéshez fényképezőgéppel is felszerelhették őket. Történtek kísérletek generátorral táplált fényszórók magasba emelésére is, amellyel az éjszakai harcmezőt világították volna meg.[5]

 
Egy megfigyelő bemutatja a felső szárny fölötti hátrafelé tüzelés technikáját. A pilóta nem szokványos módon egy extra géppuskával is fel van szerelve

Az amerikai Frederick Libby tíz ellenséges repülőt lőtt le F.E.2b megfigyelőjeként és így írt a tapasztalatairól: 

Amikor felálltál tüzelni, térdtől felfelé teljesen ki voltál téve az elemeknek. Nem volt biztonsági öv. Csak a géppuska markolata és a gondola oldalai álltak közted meg az örökkévalóság között... A megfigyelő és a pilóta közé beállítottak egy második géppuskát, amivel a F.E.2b-k felső szárnya fölött lehetett tüzelni, hogy megvédjük a repülőt a hátulról jövő támadások ellen... Ahhoz, hogy ezzel a géppuskával célozz és lőj, fel kellett állnod a gondolában, a lábadat megvetve a gondola nyílásában. Nem volt ezzel semmi probléma, kivéve ha egy széllökés kifújt a repülőből, vagy ha a pilóta rossz mozdulata miatt kiestél. Nem volt sem ejtőernyő, sem biztonsági öv. Nem csoda, hogy sok megfigyelőre volt szükség.[12][13]

Az F.E.2c kísérleti éjszakai vadász és bombázóváltozat volt. Ennél a pilóta és a megfigyelő helyét felcserélték, hogy a pilóta jobban lássa a landolás helyét. Kettő készült belőle.[14]

A típus legutolsó verziója az F.E.2d volt, amelyből 386-ot készítettek. Ezt 250 lóerős Rolls-Royce Eagle motorral szerelték fel, ami a sebességet nem javította számottevően, viszont lehetővé tette nagyobb teher (például egy vagy két, a pilóta által működtetett géppuska) felszerelését.

Szolgálati tapasztalatok szerkesztés

 
F.E.2b V-tartós futóművel
 
Orrkerekes, Rolls-Royce-motoros F.E.2d

A F.E.2a 1915 májusában kezdte frontszolgálatát a 6. repülőszázadnál, amely emellett B.E.2-sekkel és egy Bristol Scouttal volt felszerelve.[15][16] A 20 Squadron (20. repülőszázad) volt az első (1916 januárjában), amelynek gépállománya kizárólag ebből a típusból állt.[10] Ebben az időszakban felderítőként és vadászkíséretként alkalmazták őket; később kétharmaduk (816) vadász-, egyharmaduk (395) bombázófeladatot kapott.[5] Az F.E.2b-t és F.E.2d-t nappali feladatokra 1917 közepéig használták; a b pedig majdnem a háború végéig szolgált éjszakai bombázóként. Népszerűsége csúcsán a típus 16 franciaországi és 6 angliai brit repülőszázad állományában szerepelt.

1916. június 18-án Max Immelmann, a híres német ászpilóta egy F.E.2b-kel vívott küzdelemben esett el. A britek szerint ők lőtték le, a németek viszont a német légvédelmi gránátoknak vagy a propellerről visszapattanó saját lövedéknek tulajdonították Immelmann halálát. Mindenesetre az F.E.2b-k nagy szerepet játszottak abban, hogy véget ért a német Fokker-vadászgépek 1915-től kezdődő nyomasztó fölénye a nyugati hadszíntéren.[17]

1916 őszén megérkeztek a frontra az új német modellek (Albatros D.I és Halberstadt D.II) és a F.E.2 hamarosan elavult. 1917 áprilisában végképp kivonták őket az ellenséges terület fölötti járőrözésből. Ennek ellenére még mindig tudtak kellemetlen meglepetést okozni az ellenfeleknek: a híres Manfred von Richthofen 1917 júniusában kapott súlyos fejsebet egy F.E.2d-vel vívott légiharc során.

A háború késői szakaszában a típust éjszakai könnyűbombázóként, illetve a hazai légtér védelmére, a Zeppelinek ellen vetették be. Bombázóként 1916 novemberében debütált és 1917 februárjában már teljes bombázószázadokat szereltek fel vele.[18] Összesen nyolc egység alkalmazta őket és egészen a háború végéig aktív szolgálatban maradtak a vadászból átalakított F.E.2-k.[18] Történtek kísérletek éjszakai vadászként való felhasználására, de ahhoz túlságosan lassan emelkedett.[19]

Általános elterjedtsége okán mintegy négy tucatnyi brit ászpilóta repült valamikor pályafutása során F.E.2-vel.

A háború után, 1919-ben Kína vásárolt 35 F.E.2-t pilótaképzési célokra.[20]

Az F.E.2 egy fennmaradt példánya a Királyi Légierő Londoni Múzeumában (Royal Air Force Museum London) tekinthető meg.

Rendszeresítő országok szerkesztés

Műszaki paraméterei szerkesztés

 
Az F.E.2 Új-Zélandon épített másolata
  • személyzet: 2 fő
  • szárnyfesztávolság: 14,55 m
  • törzshossz: 9,83 m
  • magasság: 3,85 m
  • üres súly: 937 kg
  • felszállósúly: 1380 kg
  • maximális sebesség: 147 km/h
  • maximális magasság: 3300 m
  • maximális bevetési idő: 3 óra
  • hajtómű: 1 db 160 lóerős, hathengeres, soros Beardmore-motor
  • fegyverzet: 1 vagy 2 db .303-es Lewis-géppuska a megfigyelőnek
    1 vagy 2 db Lewis-géppuska a pilótának (az F.E.2d változaton)
    235 kg-nyi bombateher

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ a b Hare 1990, p. 189.
  2. ↑ Jackson 1987, p. 35.
  3. ↑ Hare 1990, p. 200.
  4. ↑ Hare 1990, p.202.
  5. ↑ a b c Winchester 2004, p. 206.
  6. ↑ Hare 1990, p. 204.
  7. ↑ Bruce 1968, p. 36.
  8. ↑ Raleigh 1922, pp. 249–250.
  9. ↑ Hare 1990, pp. 208–209
  10. ↑ a b Bruce 1952, p. 724.
  11. ↑ Bruce 1968, p. 35.
  12. ↑ Guttman 2009, pp. 37–38.
  13. ↑ "F.E.2". theaerodrome.com. Retrieved: 30 August 2009.
  14. ↑ Bruce 1968, p. 46.
  15. ↑ Bruce 1982, p. 401.
  16. ↑ Mason 1992, p. 12.
  17. ↑ Guttman 2009, p. 28.
  18. ↑ a b Mason 1994, p. 73.
  19. ↑ Bruce 1968, pp. 42–43.
  20. ↑ Andrews and Morgan 1988, p. 477.

Irodalom szerkesztés

  • Andrews C.F. and E.B. Morgan. Vickers Aircraft since 1908. London: Putnam, 1988. ISBN 0-85177-815-1.
  • Bruce, J.M. "The F.E.2 Series: Historic Military Aircraft, No 3." Flight International|Flight, 12 December 1952, pp. 724–728.
  • Bruce, J.M. The Aeroplanes of the Royal Flying Corps (Military Wing). London: Putnam, 1982. ISBN 0-370-30084-X.
  • Bruce, J.M. Warplanes of the First World War: Fighters, Volume Two. London: Macdonald & Co., 1968. ISBN 0-356-01473-8.
  • Cheesman, E.F., ed. Fighter Aircraft of the 1914–1918 War. Letchworth, UK: Harleyford, 1960.
  • Cole, Christopher and E. F. Cheesman. The Air Defence of Britain 1914–1918. London: Putnam, 1984. ISBN 0-370-30538-8.
  • Guttman, Jon. Pusher Aces of World War 1 (Aircraft of the Aces). London: Osprey Publishing, 2009. ISBN 978-1-84603-417-6.
  • Hare, Paul R. The Royal Aircraft Factory. London: Putnam, 1990. ISBN 0-85177-843-7.
  • Jackson, A. J. De Havilland Aircraft since 1909. London: Putnam, 1987. ISBN 0-85177-802-X. .
  • Mason, Francis K. The British Bomber Since 1914. London: Putnam Aeronautical Books, 1994. ISBN 0-85177-861-5.
  • Mason, Francis K. The British Fighter Since 1912. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press, 1992. ISBN 1-55750-082-7.
  • Miller, James F.: "FE 2b/d vs Albatros Scouts - Western Front 1916-17 (Osprey Duel ; 55)". Oxford, UK: Osprey Publishing, 2014. ISBN 978-1-78096-325-9
  • Raleigh, Walter. The War In The Air: Being the Story of the Part played in the Great War by The Royal Air Force: Vol I. Oxford, UK: Clarendon Press, 1922.
  • Taylor, John W.R. "F.E.2b". Combat Aircraft of the World from 1909 to the Present. New York: G.P. Putnam's Sons, 1969. ISBN 0-425-03633-2.
  • Winchester, Jim. "Royal Aircraft Factory F.E.2." Biplanes, Triplanes and Seaplanes (Aviation Factfile). London: Grange Books plc, 2004. ISBN 1-84013-641-3.

Fordítás szerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Royal Aircraft Factory F.E.2 című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Royal_Aircraft_Factory_F.E.2&oldid=24741706”