Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2011-43-1

Giuseppe Domenico Scarlatti (Nápoly, 1685. október 26. – Madrid, 1757. július 23.) olasz barokk zeneszerző, a híres nápolyi operaszerző Alessandro Scarlatti fia, Bach és Händel mellett a barokk zene egyik legnagyobb alakja. A Scarlatti-család Itália egyik legrégibb és legnagyobb zenészcsaládja volt, több nemzedéken keresztül igen jelentős muzsikusokat adtak a világnak. Származásuk bizonytalan, a legtávolabbi ismert ős, Domenico nagyapja a szicíliai Trapaniban született, később Palermóba költözött, ott nősült meg 1688-ban. Hat életben maradt gyermeke közül legidősebb fia, Alessandro, Domenico apja emelkedett a legmagasabbra, de testvérei is elismert zenészek, énekesek voltak.

Apja tanításának köszönhetően korán, már tizenhat évesen nápolyi királyi orgonistává nevezték ki. Velencében tanult, majd Rómában apja helyébe lépett, mint Mária Kazimira lengyel királyné zenemestere, majd 1713-ban a Szent Péter-bazilika maestro di capellája lett. 1719-ben V. János portugál király meghívására a lisszaboni udvarba utazott, ahol a királyi kápolna kórusát és zenekarát vezette, és egyben a király gyermekeinek zenemestere is volt. Mária Borbála infánsnőt követve Madridban telepedett le, ahol zeneoktatással, illetve zeneszerzéssel foglalkozott. Hosszas betegség után 1757. július 23-án halt meg a spanyol fővárosban. Scarlatti számos művet írt, de híressé elsősorban csembalóra írt szonátái tették. Ezekben Scarlatti olyan technikai újításokat alakított ki, mint például a kézkeresztezés, a teljes klaviatúra kihasználása, az egy hangon repetálás, futamok és vakmerő ugrások. Scarlatti jelentős hatással volt a billentyűs zene fejlődésére, különösképpen Spanyolországban és Angliában.