Főmenü megnyitása
Fehér rózsa és vörös rózsa: a küzdő felek jelképei
Fehér rózsa és vörös rózsa:
a küzdő felek jelképei

Az 1455. május 22-én kezdődött és 1487. május 24-ig tartó rózsák háborúja a középkori Anglia dinasztikus felhangú összecsapás-sorozata volt, amelyben két nagy főúri párt, a Lancastereké és a Yorkoké vetélkedett a kormányzatért. Mindkét tábor vezetői a Plantagenêt-dinasztia leszármazottai voltak, így több-kevesebb jogot formálhattak a koronára. A feudális Anglia utolsó évszázadát meghatározó hadakozás a résztvevők jelképei közé tartozó fehér, illetve vörös rózsáról kapta nevét.

Az ellenségeskedést több, egyenként egy-két éves szakaszra bonthatjuk; ezek főleg politikai, diplomáciai lépésekből álltak csak néhány csatával. Kevés volt az ütközet – a nagyobbak: Towton, Barnet, Bosworth, kisebb például Hexham – viszont gyakoriak az egyéb összetűzések: birtokok pusztítása, kastélyok lerohanása. Az összecsapások időszakai rövidek voltak: 1459 őszétől és 1461 tavaszáig, 1469 nyara és 1471 tavasza között, 1483 ősze, 1485 és 1487 nyara. 1455 és 1471 között 26 főrendet megöltek, 13-at kivégeztek. III. Eduárd angol király fiúági leszármazottai közül hatan haltak erőszakos halált. 1459 és 1487 között 42 nemest öltek meg csatában vagy végeztek ki utána — volt köztük egy király, egy walesi herceg, Somerset három hercege, Northumberland és Devon két-két grófja.

A koronáért vívott összecsapások nem fajultak igazi polgárháborúvá, a hadakozásban csak kevesen vettek részt: a nemesek, vazallusaik, katonáik és az a néhány jobbágyuk, akiket katonai szolgálatra köteleztek. A mindennapok jogrendje érintetlen maradt, az intézményeket a kormányhivatalok és a helyi urak folyamatosan működtették; a csaták között rendezett maradt az élet. A harc nem zavarta meg az ország gazdaságát, nem okozott hosszú válságot, a William Shakespeare királydrámáiban festett képpel szemben nem járt hatalmas pusztítással, a csaták kevés áldozatot követeltek. A harcoló felek kifejezetten kímélték a közembereket. A nemesek a közkeletű képpel szemben nem azért indultak háborúba, mert vérszomjas őrültek voltak — a VI. Henrikben Warwick így kiált fel: „Részegedjen hát vérünktől a föld!” – hanem azért, mert nem találtak más megoldást a politikai állapotok megváltoztatására.

A katonai konfliktus kirobbanásának számos oka volt. A 15. század közepére Anglia franciaországi hódításainak jelentős részét elveszítette a rossz kormányzás miatt. A központi hatalom gyenge volt, ugyanis a nemesek az uralkodó kárára erősödtek, és a főurak bérlői inkább voltak hűek hozzájuk, mint a királyhoz. Ráadásul a trónon hosszú ideig kiskorú király ült, akiről 1453-ra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy gyengeelméjű. Komoly befolyással volt az ügyek intézésére a király ambiciózus francia felesége, Anjou Margit angol királyné is. Mindehhez ráadásul kiújultak és erőszakosabbá váltak Észak-Anglia két legerősebb családja, a Percyk és a Neville-ek ellentétei. Mivel mindkét oldal erős támogatókat keresett, viszályuk országos szintre emelkedett.

A Yorkok egy időre megszerezték a trónt, és adtak két királyt – IV. Eduárdot és III. Richárdot. A küzdelem III. Richárd halálával ért véget; őt a Lancaster-házból származó Tudor Henrik követte a trónon, megalapítva ezzel a Tudor-házat, amely 116 évig uralkodott Anglián és Walesen.