Főmenü megnyitása
Tengeralattjárót kutató szövetséges tengerészek egy romboló fedélzetén
Tengeralattjárót kutató szövetséges tengerészek egy romboló fedélzetén
Német tengeralattjárók a trondheimi bázison
Német tengeralattjárók
a trondheimi bázison

Az atlanti csata a második világháború nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1939. szeptember 3-án az Atlanti-óceánon kitört katonai konfliktusa volt, amely a világháború végéig, 1945. május 8-áig tartott. Habár a harcokban részt vettek repülőgépek és a német felszíni hajók is, az atlanti csatát döntően a Kriegsmarine tengeralattjárói, illetve a nyugati szövetségesek hadi és kereskedelmi flottája vívta meg. A csata elnevezése Winston Churchill brit kormányfőtől származik.

A német hadvezetés elsődleges célja az volt, hogy a tengeralattjárók elvágják a Nagy-Britanniát a világgal összekötő tengeri útvonalakat, és a kereskedelmi hajók folyamatos pusztításával megfojtsák a súlyosan importfüggő brit gazdaságot, és kiéheztessék a társadalmat. A szövetségesek válasza a Németország elleni tengeri blokád volt. A tengeri háború során a hadviselők két különböző stratégiát alkalmaztak: a szövetségesek a kereskedelmi hajókat hajókaravánként (angol nevén konvoj) indították el és védelmük érdekében rombolókat és korvetteket rendeltek melléjük, a németek pedig farkasfalkákat állítottak össze a tengeralattjárókból, amelyek együttműködve támadták a lassú felszíni hajókat. A szövetségesek nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a hajók optimális számát és a hajókonvojok védőkíséretét úgy határozzák meg, hogy minimalizálni lehessen a veszteséget. Ez az operációkutatás jelentős fejlődését hozta, amit aztán később – jelentős részben Neumann János munkásságának köszönhetően – a gazdasági életben is alkalmazhattak.

Az összecsapás első szakasza 1939. szeptember és 1940. június között zajlott. Ebben az időben az angol–francia koalíció kiszorította a német felszíni kereskedelmi teherhajókat a tengerekről, felállította a blokádot, és ezzel gyakorlatilag ellehetetlenítette Németország vízi utánpótlását. Eközben a német tengeralattjárók rendszeres támadásokat indítottak a Brit-szigetek ellátását biztosító kereskedelmi hajók ellen, amibe elenyésző mértékben a Kriegsmarine felszíni hadihajói is bekapcsolódtak. Az atlanti csata második felvonása 1940 nyarán kezdődött, amikor a németek – Dánia, Norvégia és a Benelux államok után – Franciaországot is megszállták. Mivel az északi kikötők után megszerezték a francia atlanti bázisokat is, kiterjesztették és minden korábbinál gyilkosabbá tették a tengeralattjáró-háborút. 1942 első felében, az Amerikai Egyesült Államok hadba lépését követően, Karl Dönitz tengeralattjárói megjelentek az amerikai keleti part előtt is, ahol az amerikaiak felkészületlenségét kihasználva hatalmas pusztítást végeztek. Az angolszász szövetségesek folyamatosan fejlesztették eszközeiket és taktikájukat, majd az amerikai gyárak ontani kezdték a teher- és hadihajókat. A németek hiába gyorsították fel a búvárhajó-kibocsátást, ezzel nem tudtak lépést tartani, így egyre nagyobb árat kellett fizetniük. 1943 májusában több mint negyven tengeralattjárójuk pusztult el, Karl Dönitz admirális pedig belátta, hogy az atlanti háborút elvesztették.