„II. Ottó német-római császár” változatai közötti eltérés

'''II. Ottó''' vagy '''Vörös Ottó''' ({{ny-de|Otto II. der Zweite}}), ([[955]].<ref name=csaszarok>{{Weiszhár}} 36. oldal</ref><ref name=pallas>{{pnl|szócikk=Ottó (15)|url=http://mek.niif.hu/00000/00060/html/078/pc007817.html#1|accessdate=2009-10-04}}</ref> – [[Róma]], [[983]]. [[december 7.]]<ref name=csaszarok/><ref name=pallas/>), német társkirály [[961]]-től, egyeduralkodó [[973]]-tól, a [[Német-római Birodalom]] második [[Német-római uralkodók listája|császára]] [[967]]-től haláláig.

 

[[I. Ottó német-római császár|I. (Nagy) Ottó császár]] (912–973) harmadik fiaként született édesapjának második házasságából, Adelheid von felső-burgundiai hercegnőtől. [[961]]-ben hat évesen koronázták német királlyá. [[973]]-ban édesapja halála után a birodalom nemessége felől érkező mindennemű ellenállás nélkül követte apját a császári trónon. A súrlódás nélküli hatalmi folytonosság apjának sikeres politikájának következménye volt, aki már [[967]]-ben társcsászárrá emeltette fiát. (A ceremóniát [[XIII. János pápa]] végezte.)

 

Ottó udvarában – javarészt felesége, a művelt Theophanu hatására – virágzó szellemi életet alakított ki, melynek során itáliai gondolkodókat is udvarába hivatott. Ottó elképzelései az [[itália]]i politika kérdésében részben ennek eredményeképpen formálódtak ki.

 

Ottó uralmának első hét évét hatalmának megszilárdításával töltötte. Lotharingiával szembe kellett néznie francia támogatással a [[939]]-es felkelés során elesett Giselbert unokaöccsei kezdtek mozgolódni, a titokban a trónra igyekvő Civakodó Henrik bajor herceg pedig [[II. Boleszláv cseh fejedelem]]mel lépett szövetségre ellene.<ref name=csaszarok/> Ottó Henriket fogságba vetette, majd Boleszláv ellen fordult volna<ref name=csaszarok/>, de ekkor [[I. Harald dán király]] tört be az [[Északi-Mark]]ba.<ref name=pallas/> Miután visszaszorította őket, hadserege élén benyomult [[Jütland]]ba, és Harald kénytelen volt elismerni hűbérurának.<ref name=csaszarok/> Ottó így a [[Schlei folyó]]ig biztosította birodalmának határát ([[974]]).

 

Miután Giselbert unokaöccsei megkapták örökségüket, Lothár franciai király fivére, Károly pedig megkapta Alsó-Lotharingia hercegségét, Lotharingia is elcsendesedett.<ref name=csaszarok37>''Weiszhár'', 37. oldal</ref> [[977]]-ben sikerrel hódoltatta meg Boleszlávot is, úgy tűnt, vége szakad a belháborúnak.<ref name=csaszarok37/> Ám ekkor három Henrik: az elűzött bajor herceg, az újonnan kinevezett karintiai, valamint a passaui püspök szított ellene felkelést.<ref name=csaszarok37/> Ezt I. Ottó sváb herceg segítségével hamarosan leverte, Karintiát pedig [[978]]-ban a néhai Vörös Konrád fiának, Ottónak adományozta.<ref name=csaszarok37/>

 

Ottó lotharingia adományozásával kiváltotta Károly bátyja, Lothár király haragját, aki hadba vonult ellene. Az akció olyan hirtelen váratlanul érte az [[Aachen]]ben időző császárt, hogy várandós feleségével együtt kis híján foglyul ejtették.<ref name=csaszarok37/> Ez [[978]] júniusában történt. A megtorló hadjáratban Ottó egészen [[Párizs]]ig jutott, [[Montmartre]] magaslatán ütött tábort onnan fenyegetvén a franciákat<ref name=pallas/>. Lothár kísérlete Lotharingia visszaszerzésére ezzel kudarcot vallott, [[980]]-ban [[Chiers]]ben aztán végleg le is mondott a tartományra támasztott igényéről.<ref name=csaszarok37/>

 

[[Fájl:Die deutschen Kaiser Otto II.jpg|bélyegkép|jobbra|200px| II. Ottó romantikus ábrázolása]]

 

Ottó fő külpolitikai céljai között szerepelt Dél-Itália meghódítása. [[980]]-ban tehát Itáliára tört, és visszahelyezte Rómába az elűzött [[VII. Benedek pápa|VII. Benedek pápát]], majd az arab és bizánci befolyás visszaszorítására délnek indult.<ref name=csaszarok37/> A bizánciaktól sikerült ugyan elvennie [[Bari]] és [[Tarentum]] városát, de [[Squillace]] mellett [[982]]-ben vereséget szenvedett – az előzetes, contronei ütközetben elesett – Abul-Hasem palermói emír csapataitól.<ref name=csaszarok37/> Az ütközetet követően maga a császár is csak a csodával határos módon menekült meg a fogságtól.<ref name=csaszarok37/>

 

Ottó hatalma megszilárdítása után sikeres belpolitikát folytatott. A [[983]]. [[május]]i [[verona]]i birodalmi gyűlésen a német nemesség biztosította támogatásáról a dél-német hercegségek megszállása során. Ottó fiának, [[III. Ottó német-római császár|III. Ottónak]] utódlását is el tudta fogadtatni, akit 3 évesen már királlyá választottak. Ezután Rómába ment az új pápa, [[XIV. János pápa]] beiktatásának ürügyén.<ref name=csaszarok37/> Itt is lelte halálát, melyet [[malária]] (más források szerint egyfajta lázas bélelégtelenség) okozott.

 

Földi maradványai a római [[Szent Péter Bazilika|Szent Péter Bazilikában]] előcsarnokában nyugszanak.<ref name=pallas/> Ő az egyetlen itt eltemetett német császár.

 

Ottót a kortársak önfejű, kiegyensúlyozatlan uralkodónak ítélték meg, azonban az utókor eltérő véleménnyel van róla. Minden kritika ellenére fontos megemlíteni a legnagyobb eredmények között, hogy II. Ottó az apja által összekovácsolt birodalmat képes volt összetartani.

 

{{Források}}

 

* [[Német királyok listája]]

* [[Német királyok családfája]]

|következő=[[III. Ottó német-római császár|III. Ottó]]|

|évek1=[[961]] – [[983]]<br /><small>''[[973]]-ig társkirály''</small>|

{{Itáliai király

|előző=[[I. Ottó német-római császár|I. Ottó]]

[[fi:Otto II]]

[[fr:Otton II du Saint-Empire]]

[[gl:Otón II]]

[[he:אוטו השני, קיסר האימפריה הרומית הקדושה]]