„II. Menelik etióp császár” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→Külső hivatkozások: +Sablon |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
18. sor:
| uralkodási_név2 =Szahle Mariam
| uralkodás_kezdete2=[[1855]]. november 9.
| uralkodás_vége2 =[[1889]]
| koronázás dátuma2 =2. [[1878]].
| koronázás helye2 =1. [[1865]]. augusztus 22., Gadillo
| örököse2 =
79. sor:
Az olaszok és Menelik kapcsolatai az 1870-es évekre nyúlnak vissza, amikor Orazio Antinori márki „földrajzi” expedíciója Soába érkezett. (Sőt, már ezt megelőzően is voltak Soának „olasz” kapcsolatai, Lorenzo Massaia kardinális, a dél-etiópiai Apostoli Vikariátus vezetőjének személyében.) A legelső szerződésben, amelyet Menelik és Antinori megkötött, még csupán az expedíció tagjairól volt szó, akiknek biztonsága fejében Menelik ígéretet kapott európai fegyverek vásárlására. 1882-ben már egy igazi olasz diplomata, Pietro Antonelli báró érkezett, hogy egy évvel később megkösse az első diplomáciai egyezményt Soa és az Olasz Királyság között. A szerződés biztosította a konzulok kölcsönös cseréjét, a két ország alattvalóinak szabad mozgását, a kereskedelmet és a misszionáriusok igehirdetését. Az olasz állampolgárok ezzel területen kívüliséget kaptak Soában (konzuli bíráskodás), továbbá Soa lehetőséget kapott arra, hogy külügyeit Olaszország közvetítésével intézze. A következő szerződés 1887-ben született, a szégyenteljes Dogali-i vereséget követően (ld. az előző fejezetet), amikor is az olaszok 5.000 Remington puskával próbálták megvásárolni Menelik semlegességét Olaszország és Johannész császár konfliktusában. A szerződés egyik pontja a későbbiek fényében különösen ironikus, ugyanis Etiópia ígéretet tett arra, hogy a kapott fegyvereket nem fordítják olaszok ellen, az olaszok pedig nem annektálnak további etióp területeket.
A sorsdöntő szerződés 1889 májusában köttetett meg a Volló tartománybeli Wuchalé-ban (olasz írásmódja: Ucciali). Menelik ekkor már egész Etiópia uralkodója volt: március 25-én, 16 nappal Johannész halála után császárrá nyilvánította magát. Az újabb egyezményben Menelik, mint császár elismerte az addig északon megszerzett olasz területeket. A szerződés végzetes pontja a 17. cikkely lett. Egy – feltehetően szándékos – fordítási pontatlanságból kifolyólag a szöveg olasz változata kimondta, hogy Menelik köteles olasz közvetítéssel intézni Etiópia külügyeit, más szóval minden diplomáciai lépéséhez Olaszország jóváhagyását kellett kérnie. Az eredeti amhara nyelvű szöveg ezzel szemben az olasz közvetítést, csak mint lehetőséget hagyta jóvá. Az olaszok kezdettől fogva saját értelmezésüket hangoztatták, vagyis, hogy Etiópia a szerződéssel olasz protektorátussá vált. Ezt a nagyobb európai hatalmak, Oroszország kivételével, el is ismerték.
== Addisz Ababa megalapítása ==
Menelik idejéig az etióp uralkodók amolyan „vándorló” udvartartást folytattak, ami az erősen feudális jellegű gazdaság következménye volt. Ez azt jelentette, hogy területeiken több megerősített központot létesítettek, amelyek között folyamatosan vándoroltak, bár e központok között általában mindig volt egy kitüntetett hely, mint például Johannész esetében Makallé, vagy a soai uralkodók esetében Ankobar.
Menelik, hódításai során több újabb központot erősített meg, amelyek egyike 1881-től az Entotto nevű hegyen volt. Az állandó jellegű épületek építése 1882-ben kezdődött, majd 1886–87-ben, miközben Menelik a harari hadjárattal volt elfoglalva, felesége, [[Taitu etióp császárné|Taitu]], a hegyekből az alant húzódó völgybe (Finfini) költöztette az udvart, ahová a számtalan melegvizű forrás csábította. A hely később az Addisz Ababa (Új Virág) nevet kapta.
== A Nagy Éhínség ==
98. sor:
Tulajdonképpen helytelen az eseményt egyetlen csata alapján jellemezni, ezért manapság már inkább második olasz–etióp háborúról érdemes beszélni. Korábban láttuk, miként értelmezték Olaszországban a [[Wuchalé-i Szerződés]]t. A protektorátus számukra legitimáló tényező volt ahhoz is, hogy igyekezzenek [[Eritrea]] déli határait minél délebbre tolni, annál is inkább, mert rasz Mangasa, [[Tigré]] uralkodója felesküdött nekik. Mangasa tettét, minden bizonnyal a Menelikkel szembeni bosszú motiválta, hiszen szeretett volna apja, [[IV. Johannész]] nyomdokaiba lépni. Hamarosan azonban ő is belátta, az olaszok tigréi terjeszkedését nem lesz képes egyedül megakadályozni, és a birodalom egysége fontosabb a regionális érdekeknél. Így közeledni kezdett Menelikhez, miközben napirendre kerültek az összecsapások a tigréi és az olasz csapatok között, utóbbiak elfoglalták Makallét, Tigré fővárosát is. Meg kell jegyezni, hogy Mangasa „megtérése” után is voltak Tigrében földesurak, akik az olaszokat támogatták, és sokan közülük csak az aduai csata küszöbén álltak a birodalmi érdekek szolgálatába.
1895 nyarára az olaszok belátták, hogy sem diplomáciai úton, sem hamis fondorlatokkal nem képesek további etióp területeket bekebelezni, miáltal csak a katonai „megoldás” maradt. A haditerv első részében a Marab folyó átlépése és Adigrat elfoglalása szerepelt. Menelik a veszély hírére [[1895]]. [[szeptember 17.|szeptember 17-én]] kelt hadiparancsa hamarosan 100.000 főnyi hadsereget szólított hadba, amelynek élén haladéktalanul Tigrébe sietett. Ez az etióp hadsereg már a nemzeti egység vitathatatlan jeleit mutatta: szinte nem volt a birodalomnak olyan szeglete, amelyből ne érkeztek volna egységek a hadseregbe, beleértve az alig pár évvel azelőtt meghódított részeket is. Az etióp hadsereg azonban igen rosszul állt fegyverzet terén. Modern lőfegyverei szinte csak Menelik és rasz Mangasa csapatainak voltak, ott is kis mennyiségben. Menelik a hadjárat előtt fegyvervásárlási tárgyalásokba kezdett az Osztrák–Magyar Monarchiával és Németországgal, de ezek később olasz nyomásra visszakoztak. A háború előtt így csak Franciaországból érkezett némi utánpótlás.
Az első összecsapás még [[1895]]. [[december 7.|december 7-én]] történt az Amba Alagi hegy lábánál: ez volt az olaszok által addigra elért legdélebbi pont. Toselli őrnagy
Az európai harcmodorhoz (és erkölcsökhöz) szokott olasz hadvezetést azonban nem hatotta meg a keresztényi jó cselekedet, és továbbra is elfogadhatatlan békefeltételekkel álltak elő. Meneliknek azonban nem volt ideje alkudozásra, mert hatalmas hadseregében időközben ellátási nehézségek merültek fel. Az olaszok főparancsnoka, Oreste Baratieri tábornok, hibásan értelmezve az aduai etióp táborban észlelhető nyugtalanságot, a támadás mellett döntött.
Az aduai csata [[1896]]. [[február 29.|február 29-én]] éjjel indult meg, amikor az olasz hadsereg három oszlopban vonult az etióp tábor ellen. Az éjszakai időpont ellenére sem sikerült meglepni az etiópokat, akik közül sokan nem értettek egyet Menelik makalléi nemeslelkűségével, és vérszomjasan várták az összecsapást. Az etióp hadsereg parancsnokai között ott találjuk [[Mikael vollói király|rasz Mikaélt]] (Volló), rasz Makonnent (Harar), rasz Mangasát (Tigré) és Takla-Hájmánót négust (Godzsam). Az olasz csapatokat Baratieri mellett Vittorio Dabormida, Giuseppe Arimondi és Matteo Albertone tábornokok vezették. Általános vélekedés, hogy hiba volt Baratieri részéről három részre osztani az olasz csapatokat, mert ezzel az egyes seregrészek elvesztették a modern fegyvereik által nyert előnyüket. A csata során az etiópok hamar bekerítették Albertonét, akinek felmentésére Dabormidának a jobb szárnyról a balra kellett átvonulnia. Az olasz [[csatarend|hadrend]] és haditerv ezzel teljesen felborult, következésképp az etiópok lassú, de biztos győzelmet arattak: az utolsó puskalövések március 1-jén délben dördültek el.
Az aduai csata jelentőségét nem szabad sem alá-, sem túlbecsülni. Kétségtelen, hogy feketék győzelme volt a fehérek felett, bár Európa éppen ennek kapcsán „fedezte fel”, hogy az etiópok nem is „négerek”: a fehér felsőbbrendűség képtelen lett volna szembesülni azzal, hogy vereséget szenved egy „fekete” hadseregtől. Mint a Vasárnapi Ujság már idézett cikke írja, „az az elterjedt vélemény, hogy az
Láttuk korábban, hogy IV. Johannész győzelmeit sokan nagyobb dicsőségnek tartják az aduai csatánál. Kétségtelen az is, hogy Olaszország gyarmatosító lendületét csak megfékezni sikerült, meggátolni nem. Ami mégis a csata jelentőségét illeti, az sokkal inkább kontinentális (afrikai) és faji (fekete) léptékben érvényesült. A korabeli világ távközlése már elég fejlett volt ahhoz, hogy az olasz vereség híre 24 órán belül bejárja a világot, az amerikai feketék nem kis örömére. Etiópiát az aduai csata tette az ő szemükben az ígéret földjévé, amelyet a „feketék istene” megoltalmaz a fehérek gyarmatosításától. Ide vezetnek vissza a jamaicai rasztafarianizmus és a dél-afrikai etiopianizmus gyökerei. A mindenkori etióp uralkodó ettől kezdve istennek kijáró tiszteletnek örvendett az egész fekete világban.
Aduának voltak ennél kézzelfoghatóbb politikai következményei is. A britek, akik olasz győzelmet vártak, most döbbenten látták, hogy a Nílus-kérdés továbbra is nyitott. Vagyis Európából nézve a független Etiópia továbbra is szabad prédának látszott. Az első pillanatban úgy tűnt, az etióp győzelemből a franciák húznak majd hasznot. Az angolok félelme, hogy Menelik most majd a franciák „karjaiba veti magát”, nem volt alaptalan. Franciaországnak régóta dédelgetett terve volt, hogy nyugat-afrikai és kelet-afrikai (Dzsibuti) gyarmatait összekösse. Szudánban még mindig tartotta magát a mahdista állam és Adua nyitva hagyta a kérdést, hogy melyik európai állam lesz képes azt bekebelezni. Nyugat és kelet felől egyszerre indult egy-egy francia expedíciós hadsereg a Nílus felé: Kongóból Marchand tábornok, Dzsibutiból Etiópián át (Menelik engedélyével) Bonchamps márki. Menelik mégsem volt egyértelműen a franciák kiszolgálója: egyrészt kihasználta az alkalmat, és a Bonchamps-expedícióba bekapcsolódva újabb területeket kapcsolt a birodalomhoz (Bela Sangul és Aszosza), másrészt egyezményt kötött Nagy-Britanniával, hogy a mahdisták részére nem enged át fegyverszállítmányt Etiópia területén.
Etiópia minden bizonnyal az aduai csatának köszönheti máig egyetlen vasútvonalát. Egy francia társaság még 1894-ben megkapta a vasútépítési koncessziót („Dzsibutiból Addisz Ababán át a Nílusig”), de a bizonytalan helyzet miatt az építkezések nem kezdődtek meg. Most, hogy ismét megnyílt a lehetőség a francia gyarmatok összekötésére, 1897-ben megkezdődött a sínek lefektetése.
A franciák azonban nem jártak sikerrel. Marchand 1898-ban ugyan teljesen elcsigázva elérte a Nílust, Bonchamps azonban nem érkezett meg.
Olaszországban a vereség belpolitikai válságot okozott, Crispi miniszterelnöknek le kellett mondania. Az olasz közvélemény egyébként sem támogatta a gyarmati háborút, és a csatát követően ‘Viva Menelik’ kiáltásokkal tömegek vonultak az utcákra. Menelik közel kétezer olasz hadifoglyot ejtett, de megtiltotta katonáinak a bosszút. XIII. Leó pápa levélben kérte az etióp uralkodót, hogy gyakoroljon kegyelmet, akinek ez nem volt ellenére, ám előbb békét akart kötni. Az addisz ababai békét végül 1896. október 26-án írták alá: semmisnek nyilvánították a Wuchaléi Szerződést, Olaszország elismerte Etiópia függetlenségét. A határok kérdését egy jövőbeni egyezményre hagyták, addig pedig a status quo ante (korábbi helyzet) érvényesült. A békekötés után Menelik valóban szabad eltávozást biztosított a hadifoglyoknak, akik közül azonban számosan Etiópiában telepedtek le.
161. sor:
|következő=[[V. Ijaszu etióp császár|V. Ijaszu]]
|évek=1889 – 1913
|dinasztia=Salamon-dinasztia
|dinasztialink=Salamon-dinasztia
}}
| |||