„Hermeneutika (Arisztotelész)” változatai közötti eltérés

A '''Hermeneutika''', régebbies, de a hagyomány alapján ma is használt írással '''Herméneutika''' [[Arisztotelész]] antik [[görögök|görög]] [[arisztoteliánusok|peripatetikus]] [[filozófia|filozófus]] fennmaradt [[logika]]i művei gyűjteményének, az [[Organon (Arisztotelész)|Organonnak]] egyik része.

A hermeneutika nevet viseli egy, a [[19. század]] végére a [[filozófia]] egy külön részterületévé fejlődött gondolkodói irányzat is (ld. még [[hermeneutika (filozófia)|hermeneutika]]), mely azonban más kiindulópontról, más problémákat, s más megközeítésselmegközelítéssel vizsgál, mint Arisztotelész Hermeneutikája.

== Tartalma ==

A ''Herméneutika'' három nagyobb részre osztható. Az [[Herméneutika#Alapvető, nyelvtani észrevételek|első rész]] ''(1.-6. fejezet)'' a nevek kijelentésekké való összekapcsolásával foglalkozik, eleinte inkább a nevek szempontjából, de végül a ''6. fejezet''ben eljut a kijelentés fogalmának felépítéséhez, definiálásához. E részek amolyan nyelvtani alapozásként szolgálnak, céljuk röviden áttekinteni, hogyan jönnek létre a kijelentések felépítő alapelemeikből, a szavakból, („[[atom]]ok”) az első három fejezet inkább szótan, mely megkülönbözteti például a [[névszó]]kat és [[ige (szófaj)|igéket]]; míg a következő három inkább mondattan, melyekben a mondatok kijelentés voltának és egyszerűségének, elemiségének kritériumai találhatóak, továbbá az állítás és a tagadás. E részek még a ''[[Katégoriák|Kategóriák]]'' egyenes folytatásának tekinthetőek.

A [[Herméneutika#Modalitások|13. fejezet]] a kijelentések [[modalitás]]ait vizsgálja, az előző fejezetek szellemében és szempontjai szerint (tehát például hogy hogyan kell tagadni ezeket). Négy modalitást és ezek tagadásait különbözteti meg: ezek a '''lehetségesség''', az '''esetlegesség''', a '''lehetetlenség''', és a '''szükségszerűség'''.

==== A megértés alapfeltétele: azonos jelentést hordozó, közmegállapodászerűközmegállapodásszerű jelek ====

Arisztotelész kiindulópontként a nevek három fajtáját különbözteti meg: [[mentális nyelv|mentális]], beszélt és írott nevek (Herm. 16a 1-8.). Az utóbbi kettőt olyan konvencionális, azaz pusztán megállapodáson alapuló jeleknek tartja, melyek a mentális tartalmakat jelzik. Maguk a mentális, vagy lelki tartalmak is jelek, olyan jelek azonban, melyek közvetlen és természetes módon jelölik a dolgokat. Egyszerűbben megfogalmazva azt mondhatjuk, lehetséges, hogy ugyanazt a gondolatot más emberek másképp mondják el (akár írásban, akár szóban); a megformálás függhet az egyéniségtől vagy az adott értelmezői közösség megállapodásaitól, ám az írott vagy beszélt terminusok kimondása előtti lelki tartalmak mindenkinél ugyanazok ^{[[Herméneutika#Arisztotelész „kommunikációmodellje”|1. idézet]]}.

Továbbá, a lelki tartalmak, akárcsak kimondott vagy leírt formájuk, csak akkor igazak vagy hamisak, ha megfelelően össze vannak kapcsolva. Puszta, kapcsolat nélküli szavak egymásutánjának (συνέχεια = szavak egymásutánja) közlése nem bír igazságértékkel, bár értelemmel igen (hiszen az a szó, hogy ''kecskeőz,'' kifejez ugyan valamit egy mesebeli keverékállatról, de se nem igaz, se nem hamis, amíg azt nem mondjuk, hogy ''kecskeőz van,'' vagy ''kecskeőz nincs)'' ^{[[Herméneutika#Az összekapcsolás|(2. idézet)]]}.

* Az '''összekapcsolással '''(συμπλοκή)''' jön létre a mondat''' (λόγος): „olyan beszéd, amely kifejez valamit, és amelynek különválasztott részei [ti. a névszók] is jelentenek valamit, de nem mint állítás [hanem mint kifejezés].” ^{[[Herméneutika#Mondat|(5. idézet…)]]} A mondat jelentéssel bíró elemei, a névszók és/vagy igék '''[[atom]]'''szerűen viselkednek a jelentésre nézve, azaz ők maguknak van jelentésük, de ha tovább osztjuk őket részekre, a részeknek általában már nincs jelentésük <sup>[[Herméneutika#A név mint atomi jelentésű jel: A terminus|(magyarázat…)]].

A '''mondat''' (λόγος) – „olyan beszéd, amely kifejez valamit, és amelynek egy különválasztott része is kifejez valamit mint kifejezés, de nem mint állítás” – tehát a nyelvnek, beszédnek az „atomi” jelentésű névszók/igék kopulatív szavak általi összekapcsolásával létrejött, megítélhető, azaz egyértelműen igaz vagy hamis része ^{[[Herméneutika#Mondat|(5. idézet)]]}. Eme definícióval van egy-két probléma, melyet Arisztotelész csak futólag érint, és a „megoldás” – ha nevezhetjük így egyáltalán – értelmezése elég vitatott, erről bővebb található [[Herméneutika#A név mint atomi jelentésű jel: A terminus|(itt)]].

A '''kijelentés''' ( ⁺¸</sup></sup>απόφανσις / λόγος ⁺¸</sup></sup>αποφαντικός) olyan mondat, „amelyre vonatkozik az, hogy vagy ''igaz,'' vagy ''téves'' – márpedig ez nem mindre vonatkozik, például a kérések mondatok, de se nem igazak, se nem tévesek” ^{[[Herméneutika#Kijelentés|(6. idézet)]]}.

Ezen belül „az '''állítás''' (κατάφασις) olyan kijelentés, ami valamit valaminek tulajdonít, a '''tagadás''' (⁺¸</sup></sup>απόφασις) pedig olyan, ami valamit valamitől elvesz” ^{[[Herméneutika#Állítás és tagadás|(7. idézet)]]} (tehát azt állítja, hogy valaminek valami nem tulajdonítható). Az állításnak, és ugyanezen állítás tagadásának [[Katégoriák#Szembenállás|szembenállás]]át, azt a viszonyt, melyben egy állítás és ennek tagadása vannak, Arisztotelész itt '''ellentmondás'''nak ( ⁺ ¸</sup></sup>αντίφασις) kereszteli. Az ellentmondó mondatok olyanok, hogy bármikor, bármilyen tekintetben, ha egyáltalán az igazságértékük eldönthető (mert például a [[Herméneutika#Jövő idejű kijelentések|jövő idejű kijelentések]] csak a jövőben eldönthetőek), akkor az egyik és csak az egyik teljesül; vagyis egyszerre nem lehet mindkettő sem igaz (azaz kizárják egymást), sem hamis (azaz tagadásaik is kizárják egymást). Ennél általánosabb viszony, ha két tulajdonság ([[Katégoriák#A szubsztancia és az akcidens|akcidens]]) vagy kijelentés kizárják egymást, azaz egyszerre nem lehetnek igazak (de nem feltétlenül kell valamelyiknek is igaznak lennie). Ez utóbbi viszonyban álló mondatokat '''[[Katégoriák#Szembenállás|ellentét]]'''eseknek nevezi.

Definiálja – meglehetősen nehézkesen, de ontológiailag helyesen az '''egyszerű mondat''' fogalmát (amit a jelenlegi nyelvészet formálisan tesz) ^{[[Herméneutika#Egyszerű mondatok, kijelentések|(idézet)]]} . Egyszerű egy állítás akkor, ha egy dolgot fejez ki egy dologról, azaz ha alanya is és álltmányaállítmánya is, mint szavak vagy nevek, „egy”. Bár igazából ennél többet és pontosabbat Arisztotelész nemigen mond (más műveiben, például a ''Metafiziká''ban azonban bővebben ír erről), csak néhány más fejezetben elejtett megjegyzésből derül ki, hogy mire gondolhat.

* Viszont ''a kétlábú állatok nem fehér madarak'' mondat a modern nyelvtan szabályaival ellentétben arisztotelészi értelemben nem összetett. Ugyanis a a fehérség a madarak szubsztanciájának egy nem-lényegi (szűkebb értelemben akcidentális) jegye, mivel nem fajnév, nemnév vagy fajalkotó különbség. És valóban, a fenti mondatot mondhatjuk úgy is, hogy ''a kétlábú állatok nem fehérek; és a kétlábú állatok nem madarak.'' Ha az alanyként vagy állítmányként álló szót olyan járulékos szavakkal bővítjük, melyek az eredeti szó lényeges, meghatározó (szubsztanciális) jegyei, akkor ezzel nem bomlik meg a bővített kifejezés „egy”-sége, atomisága, viszont nem-lényegi jegyekkel bővítve már kaphatunk összetett kifejezést, illetve mondatot. Megjegyezzük, hogy arisztotelésznekArisztotelésznek ez az összetettség-kritériuma már hozzá közel álló skolasztikus logikában sem bizonyult tarthatónak (nem mindig lehet ugyanis egyértelműen eldönteni, egy szubsztanciának vagy akcidensnek mik a lényegi és a nem-lényegi, meghatározó jegyei). Már arisztotelészArisztotelész is mindenféle pót-szabályt vezet be a ''Herméneutiká''ban az esetleges kivételek magyarázatára.

A nevek lehetnek '''egyetemes'''ek (melyeket több mindenről állíthatunk), azaz mai szóval általános fogalmak, például „ember”, „élőlény”, vagy pedig '''egyedi'''ek, például „Szókratész”, „Abraham Lincoln”.

Ha egy egyetemes alanyról valamit állítunk (szintén egyetemes állítmányt, hiszen egyetemes alanyról egyedi állítmányt nem lehet állítani, például nem mondható, hogy ''a ló Szókratész),'' akkor állíthatjuk, hogy az alany minden egyede az állítmánynak is egyede, például

Igazából az ilyen kijelentéseket deklaráltan csak az ''Első Analitiká''ban vezeti be, addig csak „egyetemes” meg „nem egyetemes” kijelentésekről beszél, néha külön példákat hozva részleges kijelentésekre, de általában a határozatlan kijelentéseket is ide értve ^{[[Herméneutika#Részleges és határozatlan|(megjegyzés)]]}.

Világos, hogy ezek kizárják egymást (még üres alany esetében is, mert a második kijelentés mindig hamis ilyenekre), és valójában az is belátható, hogy tagadásai egymásnak. Ugyanis az egy ember sem fehér állítás tényleg azt mondja, hogy nincs olyan ember, aki fehér, vagyis hogy nem igaz az, hogy némely ember fehér, tehát hogy nem igaz az, hogy némely ember fehér. De ha ez nem elég, ellenőrizhető az is, hogy a két kijelentés egyszerre hamis sem lehet. Ha hamis, hogy egy ember sem fehér, akkor "valaki fehér", és ha hamis, hogy némely ember fehér, akkor meg "senki sem fehér", és a két idézőjeles állítás tényleg kizárja egymást. Mint Arisztotelész összefoglalja: az egyetemes állítás tagadása nem az egyetemes tagadás (mert ezek csak ellentétesek), hanem a részleges tagadás, és ugyanúgy a részleges állítás tagadása sem a részleges tagadás (ezek még csak nem is ellentétesek), hanem az egyetemes tagadás; „ellentmondóan tehát az az állítás áll szemben a tagadással, amely ugyanarról jelent ki valamit egyetemesen, amiről a tagadás azt jelenti ki, hogy az nem egyetemes […]. S ''ellentétben'' áll az egyetemes állítás és az egyetemes tagadás […]; ezért ezek ''nem lehetnek egyszerre'' igazak, a ''velük szembenállók viszont igazak lehetnek egyszerre ugyanarra a dologra nézve'' […]” (az utolsó tagmondat világosan mutatja, hogy Arisztotelész tényleg úgy ellenőrizte, hogy tagadása-e két állítás egymásnak, hogy megnézte, kizárják-e egymást, és hogy tagadásaik is kizárják-e egymást, s ha nem így volt, és lehettek egyszerre igazak, akkor legfeljebb ellentétről lehetett szó).

párosa: ''Egyetlen ember sem fehér'' – ''Némely ember nem fehér;''

A 9. fejezet egy igen fontos problémát tárgyal: azon dolgok esetében, melyek vannak vagy voltak, érvényesek az előbbiek, azonban a jövő idejű esetleges kijelentések (elsősorban az egyedi kijelentések) esetében nem. Ugyanis ha minden állítás és tagadás közül az egyik mindig igaz, a másik mindig téves, akkor például az állítás szükségszerűen igaz, és akkor az állításnak megfelelő esemény is szükségszerűen következik be. Ekkor így van a valóságban is: például bármilyen dolog vagy fehér, vagy nem fehér, és ha például fehér, akkor szükségszerűen fehér, ha meg nem fehér, szükségszerűen nem fehér. Fordítva, ha a valóságban így van, akkor az egyik és csakis az egyik kijelentés lehet igaz.

Azonban a jövő időben nem ez a helyzet. Mert ha valami vagy fehér lesz, vagy nem lesz fehér, abból még nem következik, hogy szükségszerűen lesz akár fehér, akár nem fehér. Mert ha már fehér, akkor szükségszerűen fehér, ha viszont még nem fehér, de az lesz, akkor nem biztos, hogy szükségszerűen lesz fehér. „Mert nem ugyanaz, hogy minden ami van, az szükségszerűen van, ''amikor van,'' meg hogy ''egyszerűen'' szükségszerűen van.” Arisztotelész a tapasztalatra hivatkozva állítja, a való életben nem igaz, hogy minden szükségszerűen van (lesz), vagy szükségszerűen nincs (nem lesz): ekkor ugyanis nem lehetnének olyan események, melyek esetlegesen vagy véletlenül következnek be. Például egy tengeri csata bekövetkezhet, vagy nem következhet be, de nem szükségszerű sem az, hogy bekövetkezik, sem az, hogy nem következik be, noha szükségszerű, hogy a két lehetőség közül az egyik bekövetkezzen.

Arisztotelész ezt a következtetést paradoxnak tartja. Szerinte az események sokszor azért következnek vagy nem következnek be, mert mérlegelünk és többé-kevésbé szabadon döntünk.

A Hermeneutika ezen szakaszának legkorábbi interpretációitól kezdve eltérő értelmezései születtek. A kutatók ma is megosztottak a tekintetben, hogy vajon Arisztotelész e fentebbi megoldásával kivonta-e a futurum kontingenseket a kétértékűség illetve a kizárt harmadik elve alól. Wiliam és Martha Kneale például amellett érvelnek, hogy Arisztotelész a jövőidejű kontingens dolgokra referáló kijelentések esetében fenntartja a kizárt harmadik, de elveti a kétértékűség elvét (Vö. WILLIAM és MARTHA KNEALE: A logika fejlődése, Gondolat, Budapest,1987. 58-61.). Ezzel szemben Jan Łukasiewitz úgy véli Arisztotelész a futurum kontingenseket kivonja mind a kétértékűség, mind a kizárt harmadik elve alól (Vö.JAN JAN ŁUKASIEWICZ: Aristotle's Syllogistic from the Standpoint of Modern Formal Logic, Clarendon Press, Oxford, 1957.).A harmadik megközelítés szerint Arisztotelész nem adja fel sem a kétértékűség, sem a kizárt harmadik elvét, hanem a temporális és egyszerű szükségszerűség megkülönböztetésével érvel amellett, hogy a kizárt harmadik és a kétértékűség elve nem implikál szükségszerűséget a jövőbeli esetleges dolgokat illetően. (Egy ilyen alapokon való érveléshez lásd pl.: JAMES E. TOMBERLIN: The Sea Battle Tomorrow and Fatalism, Philosophy and Phenomenological Research, Vol.31, No.3 (Mar., 1970), 352-357.)

A 12. fejezettől kezdve Arisztotelész [[modális logika|modális logikával]] foglalkozik; és nem a levegőbe beszél, amikor a terület nehézségeit említi. Talán elég ezzel kapcsolatban megemlítenünk, hogy még ma, több ezer év elteltével sem tudtunk minden szempontból elfogadható modális logikai rendszert alkotni.

: Viszont azoknak az egyedi dolgoknak az esetében, melyek a jövőben lesznek, nem ugyanúgy van. Mert ha minden állítás vagy tagadás vagy igaz, vagy téves, akkor minden szükségszerűen van, vagy szükségszerűen nincs. Mert ha az egyik azt mondja, hogy lesz valami, a másik pedig azt, hogy nem lesz az a valami, akkor világos, hogy e kijelentések egyike feltétlenül igaz (ha ti. minden állítás vagy igaz vagy téves). Mert mindkét eset nem állhat fönnt egyszerre ilyen kijelentéseknél. Ugyanis ha igaz az a kijerlentés, hogy valami fehér, vagy az, hogy nem fehér, akkor az szükségszerűáenszükségszerűen fehér vagy nem fehér, ha pedig az fehér vagy nem fehér, akkor igaz volt vagy az állítás, vagy a tagadás. Ha pedig nem úgy van a valóságban, akkor téves a kijelentés, és ha téves a kijelentés, akkor nem úgy van. Tehát vagy az állítás, vagy a tagadás szükségszerűen igaz. Tehát semmi nincs és nem is lesz véletlenül, meg esetlegesen, és semmi sem olyan, hogy vagy lesz, vagy nem léeszlesz, hanem minden szükségszerűen, nem pedig esetleg van (mert annak van igaza, aki állít, vagy annak, aki tagad). Hiszen máskülönben éppúgy lehetett volna, hogy létrejön, meg az is, hogy nem jön létre; hiszen ami esetleges, az semmivel sem inkább van vagy lesz így, mint úgy. Aztán meg: ha fehér valami, akkor helyesen mondottuk az előbb, hogy fehér lesz; tehát mindig helyesen mondottuk akármiről, ami létre fog jönni, hogy lesz. Ha pedig mindig helyesen mondottuk, hogy van, vagy hogy lesz, akkor az nem képes nem lenni vagy nem létrejönni. Ami pedig nem képes nem létrejönni, az lehetetlen, hogy ne jöjjön létre. Ami pedig lehetetlen nem létrejönni, az szükségképpen létrejön. Tehát minden, ami lesz, szükségképpen jön létre. Tehát semmi sem lesz esetleg vagy véletlenül…”

:„Miként a lélekben van olykor olyan gondolat, amely se nem igaz, se nem téves, máskor pedig e kettő közül valamelyik feltétlenül vonatkozik rá, úgy van a beszédben is. '''Hiszen az igazság és a tévedés a kapcsoláson és a szétválasztáson múlik. Nos, a névszók és igék önmagukban véve kapcsolás és szétválasztás nélküli gondolatokhoz hasonlóak'''; például ''ember, fehér'' – '''amikor semmit sem teszünk hozzá – egyáltalán nem téves és nem igaz'''. Ennek bizonyítéka: ''kecskeőz'' is kifejez valamit, de se nem igaz, se nem téves, ha nem tesszük hozzá azt, hogy ''van,'' vagy ''nincs,'' akár általában, akár időben [ti. múltban v. jelenben] értve.” (1. fej.)

:„ […] Mert a ''van'' és a ''nincs'' nem a dolgot fejezi ki, akkor sem, ha csupán annyit mondunk, hogy <small>>></small>van<small><<</small>; ez ugyanis nem valami, hanem csak egy kapcsolatot fejez ki, amelyet elképzelni sem lehet a kapcsolatban lévők nélkül.” (3. fej.)

:„ […] Hiszen az ''ember'' szó jelentése, ha nem tesszük hozzá azt, hogy ''van,'' vagy ''volt,'' vagy ''lesz,'' vagy valami ilyesmit, egyáltalán nem '''kijelentés''' […]. A névszó és ige legyen csupán '''kifejezés''', mert azt nem mondhatjuk, hogy ha valaki így fejez ki valamit hanggal [értsd: pusztán összekapcsolás és állítmány nélküli szavakat kimondva], már ki is jelent valamit, akár kérdezi őt valaki, akár pedig magától kezd el beszélni. ” ''(5. fej.)''

:„Maguk az igék önmagukban kimondva névszók, és kifejeznek valamit – hiszen aki kimondja őket, az rögzíti a gondolatot, s aki hallja, az megnyugszik ennél – de még nem fejezik ki azt, hogy van-e a dolog, vagy nincs … ” nincs…” (3. fej.)

: Az a kijelentés egy, amely vagy egy dolgot, vagy egy tényt fejez ki, vagy kapcsolás révén egy; több a kijelentés akkor, ha több, nem pedig egy dolgot fejez ki, vagy pedig ha nincs összekapcsolva. […] '''A kijelentések részben egyszerűek, mint például a valamit valamiről állító, vagy a valamit valamiről tagadó mondat, részben összetettek, mint például egy bizonyos összetett mondat. Az egyszerű kijelentés olyan mondat, amely valamiről azt fejezi ki, hogy különböző időkben vonatkozik vagy nem vonatkozik rá valami. ''' ” ''(5. fej.).''

:„Az állítás pedig olyan kijelentés, amelyvalamitamely valamit valaminek tulajdonít […]”. ''(6. fej.)''

: „Mivel azonban a dolgok részben egyetemesek, részben meg egyediek – egyetemesnek azt nevezem, aminek az a természete, hogy többről állítjuk, egyedinek pedig azt, amelyiknek nem ilyen a természete; például ''ember'' egyetemes, ''Kallias'' pedig egyedi – ezért azt, hogy valami vonatkozik vagy nem vonatkozik valamire, szükségképpen egyszer egyetemes, máskor viszont egyedi alany esetében jelentjük ki. Nos, ha egyetemesen jelentjük ki egy egyetemes alany esetében, hogy valami vonatkozik, illetve nem vonatkozik rá, skkorakkor ellentétesek a kijelentések. Hogy egyetemes alanyra vonatkozóan egyetemesen jelentünk ki valamit, ezt úgy értem, hogy például ''Minden ember fehér'' – ''Egy ember sem fehér.'' Amikor azonban egyetemes alanyra vonatkozóan, de nem egyetemesen jelentünk ki valamit, akkor nem ellentétesek a kijelentések, noha azok a dolgok, amikről a mondatok szólnak, lehetnek ellentétesek. Nem egyetemesen kijelenteni valamit egyetemes alanyra vonatkozóan cndash; ezt úgy értem, hogy például ''Az ember fehér'' – ''Az ember nem fehér.'' Mert noha az ''ember'' egyetemes dolog, a kijelentést nem vettük egyetemesnek. Hiszen a ''minden'' nem egyetemes dolgot jelöl, hanem azt, hogy egyetemesen jelentünk ki valamit. Viszont azt, hogy az állítmány egyetemesen jelent ki, nem helyes egyetemesen kijelenteni, hiszen nem is állítéásállítás az, melyben egyetemesen jelentjük ki, hogy az állítmány egyetemesen jelenti ki, például ''minden ember minden élőlény.''

:Ellentmondóan tehát az az állítás áll szemben a tagadással, amely ugyanarról jelent ki valamit egyetemesen, amiről a tagadás azt jelenti ki, hogy az nem egyetemes; például ''Minden ember fehér'' – ''Egy ember sem fehér'' – Némely ember fehér. S ellentétesen áll szemben az egyetemes állítás és az egyetemes tagadás; például ''Minden ember igazságos'' – ''Egy ember sem igazságos.'' Ezért ezek nem lehetnek egyszereegyszerre igazak, a velük szembenállók viszont igazak lehetnek egyzserreegyszerre ugyanarra a dologra vonatkozóan; például ''Nem minden ember fehér'' – ''Némely ember fehér.” (7. fej.)''

Az a feltevés, hogy a szavak által kifejezett lelki tartalmak mindenkinél bizonyos értelemben ugyanazok (modern szóhasználattal ''objektív''ek vagy ''interszubjektívek);'' elég logikus, hiszen ha semmilyen azonosság vagy legalábbis hasonlóság nem lenne, akkor képtelenek lennénk megérteni egymást. De hogy milyen értelemben és mennyire ugyanazok a lelki tartalmak, az már nemcsak a görögöknek okozott problémát, hozzájárulva a [[szofizmus|szofisták]] és a szókratikus filozófusok ([[Szókratész]], [[Platón]], [[Arisztotelész]]) közti, több filozófiai áramlat kialakulásához vezető vita megindulásához, hanem a középkorban a korai [[skolasztikus filozófia]] központi problémája is volt (nominalizmus-realizmus vita: léteznek-e az általános fogalmak, objektívek-e, vagy csak azért léteznek, mert úgy állapodtunk meg, azaz pusztán csak interszubjektívek); de ugyanígy a a XIX. szd.század végén kialakult modern [[analitikus filozófia|analitikus filozófiában]] is újra felbukkant, mint az egyik legfontosabb alapprobléma.

Arisztotelésznél a(z egyszerű) névszó (⁺¸</sup></sup>ονόματα) olyan, közmegegyezés szerinti jelentésű szavakat jelent, melyek önmagukban kifejeznek valamit, azaz van jelentésük (bár nem megítélhetőek, azaz igazágértékükigazságértékük nincs); továbbá bármely részük vagy jelentés nélküli, vagy ha van jelentése, akkor az „véletlenszerű”, vagyis [[homonim]], és a rész és egész jelentésének semmi köze egymáshoz ^{[[Herméneutika#Névszók|(Idézet…)]]} (illetve ha van, akkor összetett a névszó, de ezekkel Arisztotelész külön nem foglalkozik, hisz egyszerű névszókból állnak elő) ^{([[Herméneutika#A név mint atomi jelentésű jel: A terminus|ld. még itt]])}.

Tágabb értelemben véve az igék (ρ⁺˛</sup></sup>ήματα) is névszók tehát, ezek a "valódi", szűkebb értelemben vett névszóktól abban különböznek, hogy az időt is kifejezik. Szűkebb értelemben (és Arisztotelész névszódefiníciójanévszó definíciója szerint) a névszók olyan közmegegyezés szerinti jelentésű nevek, melyek egy része sem jelent már önállóan semmit, és az időt sem fejezi ki ^{[[Herméneutika#Igék|(Idézet…)]]}.

:''„ Ezt úgy értem, hogy például az ''ember'' is kifejez valamit, de nem fejezi ki azt, hogy ''van,'' sem azt, hogy ''nincs'' […]. Az ''ember'' egy szótagja sem fejez ki azonban már semmit, meg az ''egér''ben a >>''gé''<< nem fejez ki semmit, hanem csupán hang. Az összetett szavak esetében viszont a rész is kifejez valamit, csak persze – mint már mondottuk – nem önmagában.”''

A megoldást mindezek alapján a filológia abban találta meg, hogy Arisztotelész korában a ξέλης nem jelentett hajót (hanem paripát vagy női nemi szevetszervet). Így aztán Arisztotelész megjegyzése úgy magyarázható (még ha kicsit erőltetetten is), hogy a kalózhajóban a hajó tényleg nem jelent semmit abban az értelemben, hogy jelentésének semmi köze az összetett szó jelentéséhez. Az ilyen összetett névszók tehát jelentés szempontjából nem is igazán összetettek, mert a tagok atomi jelentésének nem összege az összetett szó jelentése. Hasonló példák a magyar nyelvben is akadnak: például a derelyére alkalmazott ''„barátfüle”'' összetett szó valójában nem jelentés-szerint-összetett, hiszen a ''barát'' és a ''füle'' tagok jelentenek valamit, de egyik jelentésének sincs semmi köze a derelye jelentéséhez, hisz ez utóbbi se nem barát (pap), se nem fül. <!--Vasmacska, -->

Még egy más problémát is említ: amellett, hogy a kijelentés olyan, ami ''egy''séget jelent, ti. hogy bármely része már nem kijelentés, még az olyan több szóból álló, de egy valamire utaló meghatározások, [[deskripció]]k is, mint például ''kétlábú szárazföldi élőlény,'' habár nem kijelentések, szintén bizonyos értelemben „egyek” ''(5. fej.).'' De ezek más értelemben egyek, mint a kijelentések. Nemcsak a ''8. fejezet''ben ír még olyasmiről, aminek ehhez a problémához köze van, hanem mint mondja, „hogy miért egy és nem több […] – ezt egy másik tanulmány mondja el” – itt a ''Metafizika'' egyes részeire ^{(Z, 12 és H, 6)} céloz.

Arisztotelész művei, ha a kezdeti nehézségeken túljutunk, tudománytörténeti szempontból azért is nagyon „izgalmasak”, mert a modern logikában is használatos fogalmak sokszor a szemünk előtt, fejezetről fejezetre születnek meg. Ennek egyik példája a '''határozatlan (kvantitású) kijelentés''' fogalma, ami a Herméneutikában még csak mint „nem egyetemes” van elnevezve, és sokszor gondot okoz Arisztotelésznek, hogy a nem egyetemes kijelentéssekkijelentések nem feltétlenül részlegesek, hanem néha több minden is érthetőek rajtuk. a 7. fejezet elején definiálja az egyetemes kijelentés fogalmát, de már a fejezet közepén ezt a megkülönböztetést teszi:

:„Hirtelenjében helytelennek tűnhetne ez [hogy az egyetemes dolgokról szóló nem egyetemes kijelentések közül ugyanannak az alanynak az állítása és tagadása nem feltétlenül ellentmondóak], mivel úgy látszik, hogy az a kijelentés, hogy ''Az ember nem fehér,'' ugyanakkor azt is jelenti, hogy ''Egyetlen ember sem fehér.'' Pedig nem is jelenti ugyanazt, meg nem is feltétlenül egyszerre igazak vagy tévesek.” Ebből világos, hogy nem tekinti úgy, hogy ''Az ember nem fehér'' határozatlan tagadás egyben egyetemes tagadás is lenne. Az ''Első Analitiká''ban már világosan megkülönbözteti mind a három fajta kvantitást.