„IV. Jenő pápa” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
15. sor:
}}
'''IV. Jenő''' ([[1383]] – [[1447]]. [[február 23.]]) uralkodói nevet választva ülhetett fel a [[katolikus egyház]] trónjára történetének 207. [[pápa (egyházfő)|pápája]] [[1431]]-től haláláig. Jenő pontifikátusát az egyházi híradások és emlékiratok is egyaránt úgy írják le, mint a [[konciliarizmus]] diadalmenetét. Kétségtelen történelmi tény, hogy a [[zsinat]]ok elsőbbrendűségét, a pápai hatalom primátusának megkérdőjelezését hirdető konciliaristák
== Élete és pályája a római trónig ==
Erediteleg ''Gabriele Condulmer'' néven látta meg a napvilágot [[1383]]-ban [[Velence (Olaszország)|Velencében]]. A gazdag [[Velencei Köztársaság|köztársaság]] egyik tehetős kereskedőcsaládjának gyermeke volt, aki anyai ágon a ''Correr'' család leszármazottja is volt. Ez később lesz fontos, ugyanis ebből a családból [[1406]]-ban a pápai trónra emelik [[XII. Gergely pápa|XII. Gergelyt]], Gabriele nagybátyját. A gazdag ifjúként nevelkedő Gabriele minden pompa ellenére rendkívül visszafogott természettel rendelkezett. Amikor először rendelkezhetett vagyona felett, a krónikák szerint a mintegy húszezer dukátra rúgó magánvagyonát szétosztotta a szegények között, és ezután hátat fordított az egész világnak, és belépett a szülővárosában működő ''Szent György-kolostor''ba, az [[Ágoston-rend]] kötelékébe.
[[Szerzetes]]ként sokat tanult, és leginkább a [[teológia]] illetve a [[Biblia]] kérdéseiben merült el. Mindössze huszonnégy éves volt, amikor nagybátyja jóvoltából [[Siena]] [[püspök]]i székére szentelték fel. A vallásos életű Gabriele addig szinte semmit sem tapasztalt az egyházi irányítás rendszeréből, de mégsem ez volt a legfontosabb ellenvetése a sienaiaknak. A városka lakói nem akartak idegent a város egyházának élére, és az sem tetszett nekik, hogy egy ifjú velencei foglalhatta el a püspöki széket. Az ellenkezésnek engedve, Gabriele lemondott a püspöki méltóságról, és cserébe Gergely a [[róma]]i pápai udvarba hívta, ahol először kincstárnok, majd jegyző lett. A lelkiismeretes munkáját ekkor ismerhette meg a kúria, amelynek a [[bíboros]]i kollégiumához is csatlakozhatott [[1408]]-ban. Gergely először a római Szent Márk-templom, majd a Szent Kelemen és végül a Santa Maria in Trastevere-bazilika kardinálisává nevezte ki rokonát. Az egyházszakadásban inkább a csöndes békéltető szerepét alakító Gabriele bíboros legközelebb a [[konstanzi zsinat]] után trónra lépő, egységesen elfogadott egyházfő, [[V. Márton pápa]] pontifikátusa alatt lépett újra az egyházi irányítás színpadára. Márton többször is legátusba küldte az értelmes, de gyakran hezitáló bíborost. Leginkább [[Ancona|Anconában]] és [[Bologna|Bolognában]] képviselte Márton akaratát, és kívánságait. Határozatlan karaktere ellenére mindig sikerrel járt küldetésein, így hamar a pápa legközvetlenebb tanácsadóinak körébe került. Amikor Márton [[1431]]-ben meghalt, a Rómában összeülő [[konklávé]] egyhangúlag őt választotta meg a pápai trónra. Az [[1431]]. [[március 3.|március 3-án]] lezajló választást azonban súlyos írásbeli kapitulációk előzték meg. Ezek a szerződések a bíborosok érdekeit igyekeztek védelmezni. Gabriele megígérte ezekben a szerződésekben, hogy a zsinati elvnek megfelelően irányítja majd az egyház ügyeit, és ennek szellemében trónra kerülése után azonnal meghirdeti a korábban már a konstanzi zsinaton előírt egyetemes zsinatot. A zsinatnak pedig már Márton idejében [[Bázel]] vált a fogadó városává. A zsinaton az egyházi reformokat, a zsinati elv megszilárdítását akarták elérni. Ezek után [[március 11.|március 11-én]] a [[Szent Péter-bazilika|Szent Péter-bazilikában]] IV. Jenő néven pápává koronázták.
25. sor:
Miután Jenő elfoglalta az egyházfői trónt, a Bázelben összehívandó zsinat tulajdonképpen már szinte nyitásra készen állt. Még V. Márton volt kénytelen engedni a zsinati elvet követő bíborosoknak, hogy ekkor egyetemes zsinaton tárgyalják meg a régóta húzódó, és szükséges egyházi reformot. Ezek a reformok leginkább a konciliarizmus eszméjének megszilárdítását tartalmazták, és elsősorban a megerősödött bíborosi kollégium szorgalmazta. A zsinat megszervezése ''Giuliano Cesarini'' bíboros nevéhez köthető, aki a konklávé előtt és után a bázeli gyűléshez igyekezett megnyerni minél több rangos részvevőt. Végül [[1431]]. [[július 23.|július 23-án]] Cesarini megnyitotta a [[Bázel–ferrara–firenzei zsinat|zsinatot]], amelyen kezdetben csak egy-két kardinális és [[püspök]] vett részt. Az alacsony látogatottságot a zsinat igyekezett erélyes nyitással kárpótolni, így a bázeli gyűlés már a kezdetek kezdetén is sokkalta pápaellenesebb hangulatban tárgyalt, mint a konstanzi. Az összeülő egyházatyák a zsinati elvet mindenek felé helyezték, és kijelentették, hogy a gyűlés hatalma a pápa fölött áll. Jenő egy kissé eltúlzottnak ítélte meg a zsinat kijelentéseit, és a Márton által oly sikeresen használt feloszlatási joggal akart élni alig pár hónappal a zsinat megnyitása után. A kissé elhamarkodottnak ítélt [[pápai bulla|bulla]], a ''Quoniam alto'' [[december 18.|december 18-án]] feloszlatta a zsinatot, és tizennyolc hónap múltán Bolognába hívta azt újra össze. Ezzel Jenő elegánsan semmisnek akarta nyilvánítani a bázeli döntéseket. De a konciliarista gyűlés nem fogadta el a pápa feloszlatását, és a zsinat kezdetekor megfogalmazottakra hivatkoztak, ami szerint a zsinat a pápa felett áll. A klérus igyekezett megnyerni a közvéleményt azzal, hogy a kúria ellenzi a reformok létrehozását. [[Zsigmond magyar király|Luxemburgi Zsigmond]] és a világi hatalom jelentősebb képviselői is a bázeli zsinat mellé álltak, és Jenő bullájának visszavonását követelték. A szakadás nyilvánvalóvá vált a pápa és a zsinat között. Az egyházszakadás rémképétől nemcsak az európai uralkodók, hanem a bíborosok is megrettentek, ezért mindenképpen a megegyezést keresték Jenővel.
A megegyezés bonyolultnak tűnt, ugyanis Jenővel szemben három különböző érdeket követő csoport is állt. Az egyik a bíborosok kollégiuma volt, amely mindenképpen el akarta kerülni a szakadást, és hűséges akart maradni a pápához. A másik leginkább Zsigmond királlyal azonosítható be, aki hatalmas erőfeszítések árán törte meg [[1418]]-ban a nyugati egyházszakadást, ezért nem akart egy újabb törést. A harmadik csoportot a bázeli zsinat képviselte, amely leginkább az egyház értelmiségi tagjaiból tevődött össze. A doktorok, egyetemi tanárok és teológusok csoportja a zsinati elv alapjaira
[[Fájl:Eugenius IV.PNG|right|250px|thumb|Jenő megkoronázza [[Zsigmond magyar király|Zsigmondot]]]]
A helyreállt rend szerint [[1434]]-ben tovább folytatódott a zsinat, amelyen Zsigmond is részt vett. Jenő feszengve hallgatta végig a zsinat egyre radikálisabbnak ható reformgondolatait. Ezek közül több végül a kánoni törvények közé emelkedett. A reformok eleinte leginkább a papság életvitelével foglalkoztak, eltörölték a [[szimónia|szimóniát]], elítélték a papi ágyasságot, meghatározták a mise és a zsolozsma pontos menetét stb. A bázeli újítások azonban egyre nehezebben mentek le a pápa torkán. Az évszázados papi fegyelmi reformok után ugyanis a zsinat a konklávé szabályait öntötte új formába. Ezek szerint a bíborosi kollégium maximum huszonnégy fős lehetett, amelynek mindössze fele származhatott egy nemzetből. A zsinat és a kúria között helyreállt béke addig tartott, amíg a bázeli reformerek nem nyúltak a pápai jövedelmekhez. A zsinat komolyan megnyirbálta a kúria bevételeit. Eltörölték az úgynevezett annátákat és taxákat, amelyeket a pápa egyrészt a hívektől, másrészt az egyháziaktól szedett be. Jenő nem volt hajlandó elismerni a zsinat döntéseit, és a közben Rómában támadt nehézségeit kihasználva elhúzta a választ. [[1437]]. [[december 9.|december 9-én]] végül Jenő jelentős előnyre tehetett szert, ugyanis ekkor meghalt a konciliarizmus legfőbb támogatója, Zsigmond. A jóformán világi támogató nélkül maradt bázeli zsinatra érkező Jenő kiadta a ''Doctoris gentium'' kezdetű bullát, amelyben a zsinatot [[Ferrara|Ferrarába]] helyezte át. A pápa közvetlen uralma alatt lévő város egyértelműen jelezte, hogy Jenő a bázeli döntéseket semmissé akarja nyilvánítani. A bázeli gyűlésről csak néhányan utaztak át [[Itália|Itáliába]], a többség makacsul tartotta magát a városban.
A Ferraraban összeült zsinat csekély jelentőségűnek bizonyult, mindenesetre Bázelben is egyre nagyobb változások történtek. A zsinat reformjainak kezdeményezései szinte teljes mértékben kicsúsztak a főpapság kezéből, és a radikális elveket valló egyetemiek kompetenciájába kerültek át. A pápai abszolutizmus ellen a végletekig felkorbácsolt érzelmek már sértették a bíborosok érdekeit is. [[1438]]-ra a zsinat odáig jutott, hogy nem ismerték el Jenőt egyházfőnek. Ekkor betelt a pohár a bíborosoknál, és Cesarini vezetésével a kollégium átvonult a ferrarai zsinatra.
=== Jenő és a Colonnák ===
A pápa pontifikátusának a bázeli események mellett más komoly problémái is támadtak. Amikor Jenő trónra lépett, még korántsem lehetett gyakorlott politikusnak nevezni. Ezért már koronázása után nem sokkal olyan vitába futott bele, amely végigkísérte egész uralkodását. A tiszta erkölcsi életet folytató Jenő a [[nepotizmus]] megszállott ellensége volt. Elítélte V. Mártont, amiért családjának, a Colonnáknak kiterjedt birtokokat és jövedelmező hivatalokat ajándékozott, nemcsak Rómában, hanem az egész [[Vatikán|Pápai Államban]]. Ezért hatalomrakerülése után kegyetlenül és meggondolatlanul elűzte a Colonnákat birtokaikból, és méltatlanul szerzett hivatalaikból. A befolyásos család a történelem folyamán gyakran sorsdöntő szerepet töltött be a pápaság életében, és ezúttal sem
A nehéz kezdet után Jenőre még nehezebb folytatás várt. A bázeli zsinat egyre ellenőrizhetetlenebb irányba haladt, és a gondok csak sokasodtak a pápai kúriában, amikor a Colonnák újra visszavágtak a pápának. [[1434]] [[május]]ában Rómában kitört a Colonnák által gerjesztett lázadás. Jenő kénytelen volt az [[Angyalvár]]ba zárkózni, és amikor a helyzet egyre reménytelenebbé vált, a firenzeiek hajót küldtek [[Ostia|Ostiába]] a bajba került egyházfő kimenekítésére. A krónikák szerint Jenő szerzetesi csuhába öltözött, hogy álcázza magát, és egy bárkán titokban kihajózott az örök városból a [[Tevere|Tiberisen]] keresztül. A rómaiak későn fedezték fel a szökést, de kövekkel megdobálták a pápa hajóját. A firenzei hajó gyorsan [[Toszkána]] fővárosába repítette, ahol a pápa közel tíz éven keresztül a [[domonkosok|domonkos]] ''Santa Maria Novella-kolostor''ba rendezte be udvarát. Eközben a Colonnák a Pápai Állam egyes részeit uralmuk alá vonták, és hamarosan kikiáltották Rómában a [[köztársaság]]ot. A firenzei tartózkodás Jenő és a pápaság történetében is jelentős fordulatot hozott. A korabeli gazdag köztársaság fővárosa az új művészeti és filozófiai ág, a [[reneszánsz]] központja is volt. A pápa udvara csak úgy hemzsegett a [[humanizmus|humanista]] szellemiségű tudósoktól és művészektől. Ettől kezdve a következő évszázad pápái is rajongtak a reneszánsz alkotásokért.
<br />A kitört háborúban Jenő [[Recanati]] [[püspök]]ére, a katonai szolgálatot is ellátó ''Giovanni Vitelleschi''re bízta a pápai sereget. A püspök hamarosan rendet teremtett az örök városban, és később [[Francesco Sforza]] támogatásával az egész Pápai Államot újrahódították a pápa számára. A harcok szinte egész Itáliára kiterjedtek, és csak [[1436]] [[augusztus]]ára csillapodtak le. A Colonnák ekkor vesztették el [[Palestrina|Palestrinánál]] utolsó jelentős erődjüket. A háború azonban nem ért véget a ferrarai békével,
=== A ferrarai unió ===
43. sor:
[[1438]] végén egy váratlan fordulat rázta fel mindkét zsinat résztvevőit. [[Konstantinápoly]] két oldalról is szorongatott helyzetbe került. A [[szeldzsuk törökök]] elfoglalták Kis-Ázsia legnagyobb részét és a [[Görögország|görög]] területeket is megszerezték. [[Bizánc]] az életben maradásáért küzdött, így a császár és a keleti egyház is végső elhatározásában a nyugati egyházhoz való csatlakozással próbált kiutat találni az [[iszlám]] hódítása elől. A bázeli zsinat azonnal saját hatáskörébe akarta vonni a keresztény egyházak újraegyesülését. De a földrajzi adottságok nem kedveztek Bázelnek. A görögök úgy döntöttek, hogy a törvényesen megválasztott pápa által meghirdetett zsinatra érkeznek meg, amely ráadásul jóval közelebb van az egykori pompás városhoz.
Ferrarába érkezett [[VIII. Jóannész bizánci császár|VIII. János bizánci császár]] és József [[pátriárka]] is a keleti egyház tekintélyes méltóságaival együtt. A két egyház újraegyesülését újra csak politikai indokok élesztették lángra, amely a római pápának volt csak diadalmenet. János ettől a nyugati keresztény államok katonai segítségét várta, és a keleti klérus is belátta, hogy elvész szabadságuk, ha nem vállalják Jenő feltételeit. A pápa a tárgyalások során tökéletesen tisztában volt azzal, hogy igazán jó tárgyalási pozícióban van, és ráadásul a kereszténység újraegyesítésével megerősítheti hivatalát a bázeli zsinattal szemben. A vita ettől függetlenül hosszúra nyúlt. A pátriárka csak nehezen fogadta el végül a [[Filioque|Filioquét]], a görög egyház elfogadta a római pápa elsőbbségét, de kiharcolták, hogy saját rítusuk szerint misézhessenek tovább. A tárgyalások alatt nyílt kérdésként jelent meg Konstantinápoly felszabadítása is, amelyre Jenő ígéretet tett. Végül [[1439]]. [[július 6.|július 6-án]] a ''Laetantur coeli'' kezdetű uniós dekrétumban a pápai tetszésnek megfelelően újra kihirdették a keresztény egyházak egyesülését. A zsinat idő közben a ferrarai [[pestis]] miatt Firenzébe költözött át, és Jenő már itt írta alá [[november 22.|november 22-én]] az [[Örményország|örmény]] egyházzal, majd [[1443]]-ban a [[szíria|szírek]] egyházával és [[1445]]-ben a [[Asszír keleti egyház|nesztoriánusok]]kal és [[Maronita egyház|maroniták]]kal az egyesülési szerződést. Mindemellett a két egyház összeforrása az alsópapság és a hívők ellenkezésében szétporladt. Konstantinápolyban elterjedt az a szólás, amely szerint inkább elviselik a [[szultán]] turbánját a város falai között, mint a római pápa [[tiara|tiaráját]].
Ezek után mindenesetre Jenőn volt a sor, aki ígéretének megfelelően igyekezett minden politikai szálat megmozgatni, hogy [[keresztes háborúk|keresztes háborút]] indítson a törökök ellen. Zsigmond halála után [[Magyarország]] trónján [[I. Ulászló magyar király|I. Ulászló]] király ült, aki [[Hunyadi János]] hadvezéri tehetségében bízva hadakozott a törökök ellen. Jenő minden erejével biztatta a keresztény államokat az összefogásra, és [[1442]]-ben Cesarini bíborost [[Buda (történelmi település)|Budára]] küldte, hogy segítse Ulászló és Hunyadi seregtoborzását és küzdelmét a [[Balkán-félsziget]]en. A pápai felhívásra több nemzet fia is érkezett a Magyar Királyság területére, de igazán nagy segítség nem érkezett nyugatról. A pápa flottát szereltetett fel, amely a tervek szerint a [[Dardanellák|Hellészpontosznál]] tartóztatja fel a török seregeket. De a hatalmasra duzzadt sereg végül [[1444]]-ben [[Várna (Bulgária)|Várnánál]] súlyos vereséget szenvedett. A harcokban meghalt a magyar uralkodó és Cesarini bíboros is. A politikai segítségnyújtás pedig végleg szertefoszlott. A kudarc után János császár sem erőltette tovább az egyházak egyesülését.
49. sor:
=== Az utolsó felvonás ===
[[Fájl:Portrait du pape Eugène IV.jpg|200px|bélyegkép|jobbra| IV. Jenő pápa]]
A Bázelből Ferrarába, majd Firenzébe utazó klérus legnagyobb része ekkor már Jenő mellett állt, és a továbbműködő bázeli zsinat egyre elhagyatottabb volt. Mindenesetre a konciliarizmus csúcsának tekinthető az [[1439]]-ben kiadott ''Sacro-sancta'' kezdetű enciklika, amelyet a zsinat egyik vezetője, d'Allemand bíboros, [[Arles]] kardinálisa sürgetett. Noha ezt már csak hat püspök írta alá, a dekrétum kimondta, hogy az egyetemes zsinat mindenben a pápa felett áll, és senkinek sincs joga feloszlatni azt. Aki mégis megkísérelné azt, eretneknek nyilvánítandó. Ezen gondolatmenet alapján a bázeli zsinat radikális döntésre szánta el magát, és [[1439]]. [[június 25.|június 25-én]] a bázeliek megfosztották Jenőt a pápai hatalomtól, majd a megüresedett trónra [[Savoy|Szavoja]] [[herceg]]ét, Amadeust választották meg, aki felvette az [[V. Félix]] uralkodói nevet. A választással több gond is volt. Egyrészt Félixet, aki egyébként a történelem utolsó ellenpápája volt, mindössze egyetlen bíboros választotta meg, de ami ettől is súlyosabb egyetlen világi hatalom sem támogatta. A legnagyobb nemzetközi sikert az jelentette, hogy [[Franciaország]] kihirdette, semleges álláspontra helyezkedik. De Európa többi része hallani sem akart egy újabb egyházszakadásról, így egyöntetűen Jenőt ismerték el egyházfőnek. A bázeli zsinat lassan elhalt.
Mindemellett Jenőnek komoly lépéseket kellett tennie, hogy hatalmát elismerjék, ugyanis Félix megválasztásakor sem Németország sem Franciaország nem adott nyugtató jeleket Jenő kúriájának. [[VII. Károly francia király|VII. Károly]], francia uralkodó [[1438]]. [[július 7.|július 7-én]] kiadta a [[Bourges]]-i ''Pragmatica Sanctio''t, amelyben arra kérte a pápát, hogy fogadja el a
Jenő pontifikátusának utolsó évei sem szűkölködtek háborúkban. A Firenzében berendezkedett egyházfő kiváló politikával és egy kis szerencsével is sikeresen háttérbe szorította bázeli ellenlábasát, V. Félixet, akit már csak egyetlen hatalom ismert el. A nápolyi [[Anjou-ház]] kihalását követően a szomszédos [[Szicília]] trónját is elfoglaló [[Aragónia]] igyekezett megszerezni a nápolyi trónt. Jenő, mint a királyság hűbérura először nem akarta elismerni [[V. Alfonz aragóniai király|V. Alfonz]], aragón uralkodó jogait Nápoly trónjára. Az Anjouk [[1442]]-ben a [[terracina]]i szerződésben elismerték a trónra lépő új dinasztiát, amit Jenő csak később, [[Siena|Sienában]] írt alá. Ezzel megalakult Szicília és Nápoly Kettős Királysága. A déli területek jelentős támogatást nyújtottak a pápának, sőt talán a legfontosabb hadi támogatója lett az új kettős királyság. Alfonz támogatásával Jenő [[1443]]. [[szeptember 28.|szeptember 28-án]] újra visszatérhetett Rómába. A megtépázott városban a köztársaság elbukott, ami az épületeken is meglátszott. A pár éve újjáépült várost Jenőnek ismét komoly tatarozás alá kellett vetnie. A krónikák leírása szerint a pápa hátralévő idejében legszívesebben az örök város szépítgetésével foglalatoskodott. Több reneszánsz alkotó is érkezett ekkor a városba, akik csak később látták el döbbenetes alkotásokkal a várost. [[1447]]. [[február 23.|február 23-án]] hunyta le végleg szemét a küzdelmes életúttal rendelkező egyházfő.
==Művei==
*{{cite web | title = Documenta Catholica Omnia | publisher =
{{Nyugati skizma}}
| |||