„Hadigondozás Magyarországon” változatai közötti eltérés

A háborúk, hadjáratok rokkantjainak megbecsüléséről, gondozásáról először leginkább a [[keresztes háborúk]] korából maradtak fenn adatok, bár szórványos emlékek már az [[ókor]]ból is ismertek. A [[keresztes háborúk]] sebesültjeinek, rokkantjainak ellátására Magyarországon is egymás után létesültek egyházi és [[lovagrend]]i kórházak, például [[Pécsvárad]]on, [[Eger]]ben, [[Pozsony]]ban, Szebenben. Európában a 16. században rokkantotthonokat, rokkantházakat létesítettek a hadirokkantak és sebesültek ellátására és tartására (például [[Pest]]en is), melyek feladatait azelőtt arra kijelölt [[vár]]ak illetve monostorok ([[kolostor]]ok) látták el. A kuruc korban az akkori Európában szokásos rokkantellátási formákat alkalmazták: a rászorultaknak egyszeri pénz- vagy gabonasegélyt, gyakran közteherviselés alóli felmentést kisebb számban tartósabb járadékot nyújtottak. [[II. Rákóczi Ferenc]] úttörő módon gondoskodott a hadbavonult katonák családjáról, bizonyos közterhek viselése alóli felmentéssel illetve az elesettek családjának segélyezésével. A katonák családjáról való gondoskodást az európai feudális államokban csak a [[18. század]] végén tapasztalhatjuk. Ekkor az árvaházak már a katonák árváit is felvették, valamint az ellátatlan hadiözvegyek és árvák gondozásába bevonták a polgári hatóságokat is, s a gondozást vállalóknak pénzbeli térítést adtak. Az [[1848-49-es forradalom és szabadságharc]]ban megrokkant honvédeknek, valamint azok özvegyeinek és árváinak állami ellátását az 1867-1868-ban létrejött honvédegyesületek és az Országos központi honvéd-választmány kezdeményezte. E célra először a királyi pár, [[I. Ferenc József magyar király|I. Ferenc József]] és [[Wittelsbach Erzsébet magyar királyné|Erzsébet királyné]] adományozott pénzösszeget, később azonban ezen segélyeket az államkincstár finanszírozta. Közadakozásból [[Budapest]]en honvéd menházat is építettek, melynek fenntartását 1882-ben vette át a kormány, s a szabadságharc honvédjei nyugdíjazásának és segélyezésének kezelésére a miniszterelnökségen belül külön vegyesbizottságot állítottak fel.

Az [[első világháború]] kitörése után az elavult katonai ellátási törvény (1875. évi LI. tc.) szellemében folyt a hadigondozás, melynek kereteit a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság, majd a helyébe lépő Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatal igyekezett bővíteni. Az 1917-1919. között működött Országos Hadigondozó Hivatal – melynek elnöke [[gróf Teleki Pál]] volt -, már sokkal átfogóbban igyekezett a hadigondozás kérdéskörét megoldani. Az intézmény központi hivatalból, 18 utókezelő gyógyintézetből, művégtaggyárakból, rokkantiskolákból és a vármegyék székhelyein működő népirodákból állt. A hadigondozás 1919. végén az akkori népegészségügyi (később népjóléti és munkaügyi) minisztérium ügykörébe került, amely ezzel átvette az összes, nem hivatásos állományból származó károsultak katonai nyugellátási ügyeinek intézését is. A hadigondozásban igazi fordulópontot jelentett a hadirokkantak és más hadigondozottak ellátásáról szóló 1933. évi VII. tc. és a végrehajtása tárgyában kiadott 9.300/1933. Eln. Hg. H.M. számú utasítás, melyek évtizedekig szolgáltak alapul a hadigondozásban követett eljárásoknál. A törvény a következő sorokkal kezdődik: "A''„A magyar törvényhozás megemlékezvén fiainak a [[világháború]] során teljesített önfeláldozó szolgálatairól, a hősi halált halt vagy hadiszolgálat következtében megrokkant katonákkal s ezek hátramaradottaival szemben az ország mai súlyos gazdasági helyzetében is háláját az alábbi törvény megalkotásával kívánja leróni."<br />”''

A [[második világháború]] során a polgári lakosság nemre való tekintet nélküli hadiszolgálatba vonása, a faji elkülönítés törvényesített alkalmazása, de főképpen a fejlett légierők hadműveleti területeken kívül végzett pusztításai a háborús áldozatok körének kiszélesedését vonták maguk után, s az ezekről történő gondoskodás már nem volt beilleszthető az 1933. évi VII. tc. kereteibe. E probléma megoldására született meg az 1939. évi II. tc., az ún. honvédelmi törvény 223. §-a, és a 11.200/1939. M.E. számú rendelet, amelyek élesen elhatárolják a hadiszolgálatbanhadi szolgálatban veszteséget szenvedett ún. hadigondozottakat a [[levente]]kötelezettség teljesítése közben, vagy a nem hivatásos állományban bármely tényleges katonai szolgálatban, közérdekű vagy katonai [[munkaszolgálat]]ban, továbbá a légvédelmi szolgálat teljesítése közben veszteséget szenvedett honvédelmi gondozottaktól.

*A hadi és háborus polgári gondozottak ellátása tárgyában kiadott jogszabályok gyűjteménye az 1947. október 1-ig megjelent rendeletkrendeletek magyarázatával. Szerkesztette: Weiser József és Becsey Jenő. Budpaest, 1947.