„Arisztotelész etikája” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
7. sor:
Az Eudémoszi Etika és a Nagy Etika eredetiségéről számos elmélet született, és csak a XX. század elejétől kerültek be az Arisztotelészi művek panteonjába. Az Eudémoszi Etikáról, [[Rudolf Christoph Eucken]] mutatta ki, hogy grammatikája arisztotelészi, [[Werner Jaeger]] pedig kimutatta, hogy beletartozik a Protreptikosztól a Nikomakhoszi Etikáig vezető fejlődés vonalába.<ref>Sir David Ross: Arisztotelész (Osiris, 1996; ford. Steiger Kornél.)</ref> [[Jaeger]] óta senki sem vonja kétségbe sem azt, hogy az ''Eudémoszi Etika'' Arisztotelész saját műve; sem azt, hogy jóval a Nikomakhoszi Etika előtt keletkezett. Jaeger a Nagy Etikát viszont kései peripatetikus írásnak tekintette.<ref>Heller Ágnes: Arisztotelész korai etikái; in.: Arisztotelész: Eudémoszi Etika - Nagy Etika, ford. [[Steiger Kornél]] (Gondolat 1975) 253 o.</ref>
Tény, hogy amikor más művében Arisztotelész az Etikára utal – [[Politika]] III. könyvének 7. fejezetében: „mint már korábban az etikában kifejtettem”
Valószínűleg elsőnek a Nagy Etika íródott, majd utána az Eudémoszi Etika és végül a Nikomakhoszi Etika. A Nagy Etikában és az Eudémoszi Etikában bírálja a [[platón]]i ideatant, de nyíltan csak a Nikomakhoszi Etikában száll szembe vele. Továbbá a Nagy Etikában Arisztotelész még nem tekinti erényeknek az észképességeket, de tesz némi utalást rá: „Vajon erény-e a bölcsesség, vagy nem? … ebből nyilvánvaló, hogy a bölcsesség: erény”.<ref>Magna Moralia 1197 b 34.</ref> A Nikomakhoszi Etikában pedig már kategorikusan kijelenti, hogy az észképességek erények.
78. sor:
Arisztotelész az erényt és a lelki rosszaságot a kellemes és kellemetlen dolgokkal kapcsolja össze: „Három dolog van, amire a választásunk irányulhat, s ugyancsak három, amitől menekülni igyekszünk; éspedig: az erkölcsi jó, a hasznos, a kellemes; ezek ellentétei: az erkölcsi rossz, az ártalmas, a kellemetlen.”.<ref>NE 1104 b (Szabó Miklós fordítása)</ref>
Arisztotelész három lelki jelenséget különböztet meg: érzelem (vágy, indulat, félelem), képesség (ami alapján képesek vagyunk érzelmekre), lelki alkat (aminek alapján az érzelmekkel szemben helyesen vagy helytelenül cselekszünk). Ez utóbbi körébe tartozik az erény. Továbbá az erény valamilyen közép kell, hogy legyen, mert a közép a helyes a hiány és a túlzás között. Közép is többféle van: lehet az egyenlő, ami mindenki számára ugyanazt jelenti, de lehet a hozzánk viszonyított közép, amiben sem túlzás, sem hiányosság nincs, ami már egyedenként eltér. Így az erény végső meghatározása a következőképp alakul: „Az erény olyan lelki alkat, amely az akarati elhatározásra vonatkozik, abban a hozzánk viszonyított középben áll, amely egy szabálynak megfelelően határozható meg, mégpedig azon szabálynak megfelelően, amely szerint az okos ember határozná meg.”
Az erkölcsi erény minden egyes ember esetében az őhozzá viszonyított közép, a magunkhoz viszonyított közép.<ref>EE 1222 a 5.</ref>
Ahhoz, hogy erkölcsileg erényes legyen egy ember, előfeltétel, hogy vagy magának kell okosnak lenni vagy követnie kell egy okos ember utasításait.
Nem minden esetben igaz, hogy a közép a helyes cselekvés, hisz van, amikor egy érzelmet a végsőkig fel kell fokoznunk magunkban, és van, amikor egy érzelmet teljesen el kell nyomni, fojtani. A hiányosság és a túlzás egyaránt rossz, mert: „Aki minden elől menekül, mindentől fél és semmivel sem mer szembeszállni, az gyáva lesz; aki meg egyáltalában semmitől sem ijed meg, hanem mindenkinek nekitámad, az vakmerővé válik.”
Az erkölcsi erények katalógusa:
| |||