„Paul Claudel” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Vessző utáni szóközhiány, egyéb apróság javítása AWB |
aNincs szerkesztési összefoglaló |
||
36. sor:
1917 januárjában ismét hajóra száll, ezúttak [[Brazília|Brazíliá]]ba nevezik ki, titkára [[Darius Milhaud]]. A száműzetés újabb évei alatt írja meg a ''Szentképek'' legnagyobb darabjait. A száműzetés fájdalma ekkor írt drámáiban is megjelenik. Sok évi hallgatás után választ kap Rosalie-tól, akivel később felveszi a kapcsolatot, gondoskodik róla és közös lányukról. 1919-ben tér vissza Európába az Egyesült Államok érintésével, és a [[dánia]]i kinevezése előtti szabadságon kezd felvillanni benne ''A selyemcipő'' ötlete. 1921-ben ismét keletre utazik [[Japán]]ba, útközben meglátogatja [[Indokína|Indokíná]]t és [[Angkor]]t. 1923-ban tanúja a [[Tokió]]t romba döntő földrengésnek, a francia nagykövetség épülete is elpusztul, és vele együtt ''A selyemcipő'' harmadik napja. Újraírja, és a hatalmas művet végül 1924 októberében fejezi be. 1927-ben néhány hónapot tölt Franciaországban - ekkor már az [[Amerikai Egyesült Államok|Egyesült Államok]]ban konzul -, és megvásárolja a brangues-i kastélyt: annyi bolyongás után végre otthonra lel. Ebben az évben írja a ''Kolumbusz Kristóf könyvé''t. Ettől kezdve nagyrészt csak szentírásmagyarázatokat ír, amelyek egy része csak a halála után jelenik meg. Pályafutásának utolsó állomásán, Brüsszelben írja meg [[Arthur Honegger]]rel közösen a ''Johanna a máglyán'' drámai oratóriumot [[Ida Rubinstein]] felkérésére. Nyugdíjazása után Brangues-ban és Párizsban él, és egyre inkább belemerül a [[egzegézis|bibliamagyarázat]]ba.
=== Elismerés, színházi sikerek ===
A [[második világháború]] alatt kezdi el az [[Énekek éneke|Énekek éneké]]nek nagy kommentárját, amelyet 1945-ben fejez be, és a főművének tart. Utána rögtön nekikezd a ''La Rose et le rosaire''-nek. Egy korábbi sikertelen próbálkozás után 1946-ban a [[Francia Akadémia]] a tagjává választja anélkül, hogy jelöltetné magát. [[Jean-Louis Barrault]] elkezdi színrevinni a darabjait, 1943-ban a [[Comédie-Française]] bemutatja a ''Selyemcipő'' rövidített változatát, ami hatalmas sikert arat, Claudel zsenije vitathatatlanná válik. Barrault következő nagy vállalkozása a ''Délforduló'', ami ''A Selyemcipő'' előzményeként is felfogható. Bár a rendező már 1939-ben kérte a darabot, Claudel határozottan visszautasította. ''A selyemcipő'' sikere után néhány évvel is csak csellel sikerül rávennie a szerzőt, hogy több mint mégy évtized után végre nyilvánosságra bocsássa. Ez volt a sóvárgott kincs, a szöveget néhányan már ismerték, a húszas években kisebb-nagyobb részletet titkon előadtak zárt körben, többek között [[Antonin Artaud]]. 1948-ban a rendezés során Barrault ragaszkodik az eredeti változathoz, Claudel viszont megváltozott nézetei szerint szeretné átszabni. A színpadra került változat nagy sikert arat, számos országban turnéznak vele. 1949-ben Claudel mégis készít egy színpadi változatot, amit viszont sohasem mutattak be. Az ötvenes években Barrault megrendezi ''A kezes''t, a ''Kolumbusz Kristóf könyvé''t és a ''Tête d'or''-t is. Amikor Claudel 1955-ben meghal, a [[Comédie-Française]]-ben épp az ''Angyali üdvözlet''et próbálják. Halála után darabjait újra és újra előadják, legjátszottabb a ''Délforduló'', amely [[Antoine Vitez]] rendezésében 1975-ben bekerül a Comédie-Française repertoárjába. Vitez kezdi először felderíteni a darab magánéleti hátterét, Rosalie Vetchnek sokáig a létezését sem sejtették. ''A selyemcipő'' teljes változatát szintén Vitez rendezi meg az [[Avignoni fesztivál]]on, a 12 órás előadás történelmet ír, maga Claudel sem hitte, hogy a darab teljes egészében előadható. Később újra és újra megrendezték a hosszú változatot. Szintén sokat
Claudel, a szenvedélyes szerelem néhány évét leszámítva, katolikus költő, aki megvalósította a nagy álmot: a huszadik században újjáéleszteni az irodalomban a katolikus hagyományt a maga monumentalitásával, a Szentírás, Dante, az egyházatyák örökségét beépíteni műveinek tematikájába, stílusába, verselésébe. Rimbaud nyomán kialakítja a maga szabadversét, az ún. claudeli zsoltárverset (''verset claudélien''), ami formailag a francia vershagyomány elemeit váltakoztatja az egzaltált tartalom igényei szerint. Költeményeket és drámákat egyaránt ír ebben a formában. Sajátos nyelvezetére rányomja bélyegét az idegen nyelvi környezet is, a francia mondatok rendje megbomlik, bonyolulttá válik, képek tolulnak egymásra. Míg a színműveit állandóan játsszák, verseit ma már ritkábban olvassák. ''A selyemcipő''vel gyakorlatilag kiírta magát, ekkor fordul a bibliamagyarázat felé. Ebben is jelentőset alkot, prózája is van olyan erős, mint a költészete, bár szinte teljesen ismeretlen.
| |||