„Csoszon gazdasága” változatai közötti eltérés

 

==Föld tulajdonjoga==

1390-ben [[Thedzso koreai király|{{koreai|Taejo|Thedzso}}]] visszavette a [[Korjo|{{koreai|goryeoi|korjói}}]] nemességnek és a buddhista templomoknak kiosztott földeket, elégették a tulajdoni lapokat, gyakorlatilag állami tulajdonba véve a földet. Ez azonban nem maradt fenn sokáig, mivel az úgynevezett ''{{koreai|kwajeon|kvadzson}}'' (과전) rendszer keretében a dinasztiának jó szolgálatot tévő hivatalnokok, nemesek számára földet adtak jutalmul [[Kjonggi|{{koreai|Gyeonggi|Kjonggi}}]] tartományban, más tartományokban pedig a hadsereg kiszolgálása számára tartottak fenn területeket (군전, 軍田, {{koreai|gunjeon|kundzson}}). Az úgynevezett „érdemes alattvalók” (공신, 功臣, {{koreai|gongsin|kongsin}}), akik kivételes szolgálatot tettek, nagy földet és rabszolgákat kaptak cserébe, a kisebb érdemekkel rendelkező, ún. ''{{koreai|wonjonggongsin|vondzsonggongsin}}'' (원종공신, 原從功臣) érdemes alattvalók pedig kisebb méretű földet. Ezek a területek adóztathatóak voltak és örökölhetőek, csak kivételes esetben, például komoly bűn elkövetése esetén fosztották meg az illetőt a neki adott földtől. A hivatalnokok is kaptak földet, méghozzá a szolgálati idejük idejére. Ezek mérete a hivatali rangtól volt függő, az első rangba tartozók 150 {{koreai|gyeolt|kjolt}}, a 18. rangú hivatalnokok 10 {{koreai|gyeolt|kjolt}} kaptak. Egy 1426-os forrás szerint a megművelhető földterület több mint fele hivatalnokoknak volt kiosztva. Az állami intézmények, konfuciánus kegyhelyek, iskolák is rendelkeztek földdel, amiből a bevételt az intézmény fenntartására használták fel. A visszavonult magas rangú tisztviselőknek a hadseregnek kiosztott földből juttattak. A parasztok nem lehettek földbirtokosok, csak bérlők. A helyzet olyan súlyossá vált, hogy az 1600-as évekre nem maradt kiosztható földterület. Ekkor az újonnan bevezetett földtörvény megengedte, hogy a parasztok a természettől hódítsanak el újabb megművelhető területeket, vagy parlagon hagyott, a [[Korea japán inváziója (1592–98)|japán invázió]] során lerombolt területeket hasznosítsanak és így kisbirtokosokká váljanak.{{refhely|azonos=N102106}}

 

==Mezőgazdaság==

{{koreai|Joseon|Csoszon}} gazdasága alapvetően a [[mezőgazdaság]]ra épült, a lakosság nagy részét is földművelő parasztok tették ki. Kínában a [[Jangce|{{kínai|Yangzi|Jangce}}]] mentén és [[Csiangnan|{{kínai|Jiangnan|Csiangnan}}]]ban új földművelő technikákat fejlesztettek ki a [[Szung-dinasztia|{{kínai|Song|Szung}}-dinasztia]] idején. Javult a termesztett növények minősége, megjelent a [[köztes termesztés]]{{jegyzet*|1=Ugyanazon a területen és időszakban két vagy több fajta növényt vetnek egymás mellé felváltva.<ref>{{cite web|url=http://agrilife.jrc.ec.europa.eu/documents/HUFactSheet-06.pdf|title=Talajbarát művelési módszerek|publisher=Európai Közösségek|year= 2009|month=május|accessdate=2014-3-29|format=pdf}}</ref>}} és a rizspalánták vizes átültetése, ami növelte a terméshozamot. A hidegebb és szárazabb koreai éghajlat miatt ezek a módszerek csak lassan terjedtek a félszigeten, de a 14. század közepére itt is átvették őket. Egyéb fejlesztések is megjelentek, például a föld [[trágyázás]]a, és állami felügyelet mellett számos víztározót is építettek a szárazság enyhítésére. Megjelentek a kézikönyvek, amelyekben a kínai módszerek helyi környezetre való adaptálását részletezték. Az első ilyet 1430-ban adták ki {{koreai|''Nongsa Jikseol''|''Nongsza csikszol''|농사직설}} címmel. Egyre több és több területet vontak művelés alá, száz év alatt – nem túl pontos becslések szerint – csaknem megduplázva az eddigieket, elérve a {{szám|1700000}} {{koreai|gyeolt|kjolt}} (결).{{jegyzet*|1=A {{koreai|gyeol|kjol}} (결) akkora földterületet jelentett, amin megtermett 100 egységnyi, háton cipelhető termény.<ref>{{cite web|url=http://thesaurus.history.go.kr/eng/TermInfo.jsp?from=TermInfo&SearchString=&term_id=35662049|title= Unit of area measurement 결(結)|publisher=National Institute of Korean History|accessdate=2014-3-29}}</ref> Koreában nem terület, hanem terméshozam alapú volt a földterület mértékegysége.}}{{refhely|Seth|141–142. o.}}{{refhely|Nahm|102–106. o.|azonos=N102106}}

 

 

==Adórendszer==

{{koreai|Joseon|Csoszon}} állami bevételeinek forrását a különféle adók jelentették, és bár sikeresebben működött a rendszer, mint [[Korjo|{{koreai|Goryeoóban|Korjóban}}]], így sem tudott elegendő bevételt termelni. A földre kivetett adó mellett különféle természetbeni adót vetettek ki:{{refhely|Seth|197–200. o.|azonos=S197-200}}

* {{koreai|jinsang|csinszang|진상}}: a királyi család számára helyi különlegességek szállítása

 

==Kereskedelem==

 

{{koreai|Joseon|Csoszon}} nem volt hagyományos értelemben vett [[monetáris gazdaság]], a kereskedelem a világ többi részéhez képest fejletlenebb volt. Mivel jórészt mezőgazdaságból élt, és nagyobb város is csak a főváros volt, a kereskedő réteg sem tudott úgy kiépülni, mint másutt. A pénzérme-verés a 18. század közepéig szórványos volt és jórészt csak rézérméből állt. Ezek a kínai mintát követve kerek alakúak voltak, középen négyszögletes lyukkal, zsinórra fűzve. Az arany- és ezüstérmék hiányában ez megnehezítette a nagyobb mennyiségű tranzakciókat, ezért inkább selyemmel és egyéb drága szövettel vagy gabonával bonyolították azokat. A 15. században a [[Ming-dinasztia]] aranyat és ezüstöt követelt Koreától, ezért inkább nem bányászták. Hozzájárult a kereskedelem fejletlenségéhez az is, hogy a koreai [[konfucianizmus|konfuciánus]] nézetek szerint a kereskedők alacsony rangúaknak, lenézettnek számítottak, nem tartották erkölcsös foglalkozásnak, ezért a nemeseknek tilos is volt ilyen tevékenységet végezni. A „remeteállam”-politikának köszönhetően a hajóépítést sem támogatta az állam, a külkereskedelem így jelentősen visszaesett. A kereskedelem fejlődésének gátat vetett az ország földrajzi elhelyezkedése és sajátosságai is. Míg Kínában a jelentős folyókat csatornákkal összekötve lehetett az árukat eljuttatni, Japánban pedig úthálózat épült ki és kihasználták a tenger adta lehetőségeket, Koreában nem voltak olyan folyók, amelyek több régiót összekötöttek volna, a partok mentén pedig nehéz és veszélyes volt a hajók navigálása. A hegyvidékeken bár nem volt lehetetlen a közlekedés, jelentősen drágává tette a domborzat a szállítást. Az árukat jobbára házalók (보부상, {{koreai|bobusang|pobuszang}}) vitték a hátukon, akik céhekbe tömörültek.{{refhely|Seth|201–204. o.|azonos=S201-204}}{{refhely|azonos=N102106}}

 

A kereskedőréteg ilyen körülmények között kicsi volt és rengeteg szabálynak kellett megfelelniük. A fővárosban kizárólag engedéllyel rendelkező üzletek (시전, {{koreai|sijeon|sidzson}}) árusíthattak. Itt hat állami beszerző cég működött, valamint 31 magánüzlet. Két felügyelő szervük volt, a {{koreai|''Gyeongsigam''|''Kjongsigam''|경시감}}, azaz a Fővárosi Piacfelügyelőség, mely szabályozta az árakat és begyűjtötte a kereskedelmi adót, valamint a közegészségügyi feladatokat ellátó {{koreai|''Cheongjegam''|''Cshongdzsegam''|청제감}}. Máshol időszakos piacok (향시, {{koreai|hyangsi|hjangsi}}) működtek, melynek helyét és idejét törvényben írták elő. Ezek mellett félévente tartottak egy-egy termékcsoportra (például gyógynövényekre, mezőgazdasági eszközökre, állatokra stb.) specializált vásárokat nagyobb településeken. Az állam maga alkalmazott mesterembereket a számára szükséges árucikkek előállítására, így kerülték el, hogy kereskedőktől kelljen megvenni. A külkereskedelem jobbára tilos volt, kivéve a diplomáciai utakon történt vásárlásokat, ezek során ezüstöt, aranyat, rezet, bádogot, ként, [[timsó]]t, cukrot, borsot, [[Igazi édesgyökér|édesgyökeret]], [[szantálfafélék|szantálfát]], szappanfát ''([[Caesalpinia sappan]])'', kardokat, [[vízibivaly]]szarvat és [[elefánt]]agyarat hoztak be az országba, ezek luxustermékek voltak, és a nemesek számára hozatták őket. Exportként pamutot, rizst, kendert, [[rami]]t,{{jegyzet*|1=[[Hócsalán]]ból készült szövet}}, ginzenget, virágmintás párnákat, fókabőrt és könyveket vittek ki. A 17. században létezett némi külkereskedelem Japánnal, főképp ginzenget és gyógyszereket vittek ki rézért és ezüstét cserébe. [[Okinava (sziget)|Okinavából]] fűszereket hozattak. A 18. századra azonban Japánnal is jobbára megszűnt a kereskedelmi kapcsolat.{{refhely|azonos=S201-204}}{{refhely|azonos=N102106}}

A 18. században a {{koreai|daedongbeop|tedongbop|대동법}} bevezetésével fellendült némileg a belső kereskedelem, ahogy az állam elkezdett a kereskedőktől vásárolni. 1791-ben az állam korlátozta a szöuli boltok tevékenységét és megengedte az egyéb kereskedőknek, hogy olyan árut árusítsanak, amelyek nem kaphatóak ezekben az üzletekben. Megjelentek a nagybani kereskedők (객주, {{koreai|gaekju|kekcsu}}), akik raktárakat, fogadókat üzemeltettek és szállítmányozással is foglalkoztak. 1876 után a közülük kerültek ki azok, akik részt vettek a megnyíló külföldi kereskedelemben és szép sikereket értek el. Néhányuk később jelentős koreai cégek alapítója lett.{{refhely|azonos=S201-204}}