„Fasizmus” változatai közötti eltérés

 

[[Fájl:Georges Sorel.jpg|bélyegkép|120px|jobbra|Sorges Sorel]]

===Előzmények – „századvégi hangulat” a 19. század végén, Charles Maurras és George Sorel elméletei (1880–1914)===

A fasizmus ideológiai gyökerei az 1880-as évekig vezethetők vissza, különösen a korszak ''fin de siècle'' (századvégi) társadalmi hangulatához.{{refhely|Payne|23-24. oldal}} A kor fő témái a [[materializmus]], [[racionalizmus]], [[pozitivizmus]], a polgári társadalom és a [[demokrácia]] elleni lázadás voltak. Ez a generáció az érzelmekre, emóciókra, az [[irracionalizmus]]ra, [[szubjektivizmus]]ra és a vitalitásra helyezte a hangsúlyt.{{refhely|Payne|24. oldal}} Úgy tekintettek a civilizációra, mint ami válságban van és teljes megújulásra szorul. E gondolati iskola szerint az egyéneket mindenképpen egy közösség részének kell tekinteni, amely nem állhat mindössze különálló tagjainak számszerű összegéből. Elvetették a liberális társadalom racionális individualizmusát és a társadalmi kapcsolatok felbomlását a burzsoá társadalomban.{{refhely|Sternhell|170. oldal}}

 

Maurras nacionalizmusának és Sorel szindikalizmusának egyesítése nagy hatással volt a radikális olasz nacionalista [[Enrico Corradini]]ra.{{refhely|Sternhell et al|163. oldal}} Corradini kifejtette, hogy szükség van egy nacionalista-szindikalista mozgalomra, amelyet az arisztokrata elit olyan tagjai vezetnek a demokrácia elleni szellemben, akik a forradalmi szindikalistákhoz hasonlóan elkötelezettek a közvetlen akció és a harc iránt.{{refhely|Sternhell et al|163. oldal}} Corradini Olaszországot „proletár nemzetként” jellemezte, amelynek [[imperializmus|imperialista]] célokat kell követnie, hogy szembeszállhasson a „plutokrata” franciákkal és britekkel. Corradini nézetei jól illeszkedtek az Olasz Nacionalista Szövetség ''(Associazione Nazionalista Italiana, ANI)'' nézeteihez, miszerint Itália gazdasági elmaradottságának az oka a politikai osztály korruptságában, a [[liberalizmus]]ban, és a „gyalázatos szocializmusban” keresendők. Az ANI szoros kapcsolatokat ápolt a konzervatívokkal, katolikusokkal és az üzleti körökkel.{{refhely|Blinkhorn}}

Az olasz nemzeti szindikalisták elutasították a polgári értékeket, a demokráciát, a liberalizmust, a marxizmust, az internacionalizmust és pacifizmust; síkra szálltak a hősiesség, a vitalizmus, azaz a filozófiai értelemben vett életerő és az erőszak mellett. Az ANI szerint a liberális demokrácia már nem volt összeegyeztethető a modern világgal, helyette erős, imperialista államot szorgalmazott, mivel az ember természettől fogva ragadozó természetű, ezért a nemzetek folyamatos harcban állnak, amiben csak az erősebb biztosíthatja a túlélését.<ref>Gentile, Emilio, The Struggle for Modernity: Nationalism, Futurism, and Fascism (Westport, Connecticut: Praeger Publishers, 2003) p. 6.</ref>

 

 

===Az első világháború és utóhatásai (1914–1929)===

Az [[első világháború]] kitörésekor az olasz baloldal erősen megosztott volt a háborút illetően. Az Olasz Szocialista Párt [[internacionalizmus|internacionalista]] alapon ellenezte a háborút, de a forradalmi szindikalisták közül sokan támogatták azt azzal, hogy a Németország és Ausztria-Magyarország reakciós rezsimjei elleni küzdelem segíti a szocializmus ügyét. Corradini is amellett érvelt, hogy Olaszországnak, mint „proletár nemzetnek” le kell győznie a reakciós Németországot. Az [[olasz fasizmus]] gyökerei erre a véleménykülönbségre vezethetők vissza. [[Angelo Oliviero Olivetti]] alakította meg az első háború-párti „fasci” szövetséget, a ''Fasci d'Azione Internazionalista'' azaz az internacionalista akció szövetségét 1914 októberében.{{refhely|Ormos 1987B|87. oldal}} Benito Mussolini antant-párti állásfoglalást tett közzé a Szocialista Párt központi lapjában, az Avantiban, ezért elmozdították főszerkesztői posztjáról. 1914 novemberében a Szocialista Párt – nagy viták után – kizárta a tagjai sorából.{{refhely|Ormos 1987B|90. oldal}} Mussolini ezután egy külön ''fascit'', szövetséget hozott létre. A fasizmus szót először 1915-ben használták Mussolini szervezetének, a ''Fasci d'Azione Rivoluzionaria'' (Forradalmi Akció Szövetségei) tagjai.<ref>Paul O'Brien. Mussolini in the First World War: The Journalist, The Soldier, The Fascist. Pp. 52.</ref>

 

Mussolini a szocialistákat [[dogmatizmus]]sal vádolta, 1914 decemberében a szocialista pártot amiatt bírálta, hogy ragaszkodik a szerinte már elavult [[marxizmus]]hoz.<ref name="Paul O Pp. 44">Paul O'Brien. Mussolini in the First World War: The Journalist, The Soldier, The Fascist. Pp. 44.</ref> Készített egy listát az általa csodált szocialista személyiségekről, akik közé sorolta Mazzinit, [[Pierre-Joseph Proudhon]]t, Bakunyint, [[Charles Fourier]]t, és [[Claude Henri de Rouvroy de Saint-Simon]]t. Velük ellentétben Marxot az általa már nem kedvelt szocialisták közé sorolta. A ''Fasci d'Azione Rivoluzionaria'' nevű szervezetének első ülését 1915. január 24-én tartották.<ref name="Paul O Pp. 41">Paul O'Brien. Mussolini in the First World War: The Journalist, The Soldier, The Fascist. Pp. 41.</ref> Ez alkalommal Mussolini kijelentette, hogy Európának meg kell oldania Olaszország nemzeti problémáit, beleértve a határok kérdését is. Mussolini első kísérletei tömeggyűlések tartására sikertelenek voltak, rendezvényeit mind a hatóságok, mind a szocialisták megzavarták. A háborúba való belépést pártoló csoportok, köztük Mussolini hívei, és az anti-intervencionista szocialisták közötti viták erőszakos összecsapásokba torkollottak.

Hasonló politikai nézetek terjedtek Németországban az [[első világháború]] kitörése idején. [[Johann Plenge]] német szociológus a „nemzeti szocializmus” felemelkedéséről beszélt, és „1914 szellemével” hadat üzent a [[francia forradalom]] eszméinek, azaz „1789 szellemének”. Plenge szerint 1789 káros eszméi magukban foglalták az emberi jogokat, a demokráciát, az individualizmust és a liberalizmust, ezzel szemben „1914 szelleme” a fegyelem, a kötelességérzet, a jog és a rend német eszméit tartalmazza. Álláspontja szerint a „népközösség” (''volksgemeinschaft'') eszméjének kell helyettesítenie az osztálykülönbségeket, elvtársak helyett „fajtársaknak” kell összefognia egy szocialista társadalom építése érdekében, mindenkinek támogatni kell a „proletár Németország” harcát a „kapitalista Nagy-Britannia” ellen.<ref>Kitchen, Martin, ''A History of Modern Germany, 1800–2000'' (Malden, Massaschussetts, USA; Oxford, England, UK; Carlton, Victoria, Australia: Blackwell Publishing, Inc., 2006),p. 205.</ref> Az általa favorizált „nemzeti szocializmus” egy állami szocializmus, ami elveti a „korlátlan egyéni szabadságot” és egy olyan gazdaság mellett szállt síkra, ami az állam irányítása alatt, szemben a kapitalizmussal, egész Németország érdekeit szolgálja, és biztosítja a gazdaság nagyobb hatékonyságát.<ref>Hüppauf, Bernd-Rüdiger ''War, Violence, and the Modern Condition'' (Berlin: Walter de Gruyter & Co., 1997), p. 92.</ref> Az általa ajánlott nemzeti szocializmus társadalmát egy tekintélyuralmi alapon működő hatalmi elit kormányozza, hierarchikusan felépülő technokrata államban.<ref>Rohkrämer, Thomas, "A Single Communal Faith?: the German Right from Conservatism to National Socialism", ''Monographs in German History''. Volume 20 (Berghahn Books, 2007), p. 130</ref>

 

A fasiszták úgy tekintettek az első világháborúra, mint ami forradalmi változásokat hoz maga a háború, valamint a társadalom, az állam és a technológia természetében. A „totális háború”, a tömegmozgósítás megszünteti a különbséget a lakosság és a katonák között, mivel minden civil bekapcsolódik valamilyen formában a haditermelésbe, és így „katona-polgárrá” válik.<ref name="mann65">Michael Mann. Fascists. Cambridge University Press, 2004. Pp. 65.</ref> A világháború megerősítette az államok szerepét, amelyek képesek voltak a lakosság millióit mozgósítani és a frontokra küldeni, a gazdaságot háborús termelésre átállítani és mélyen beavatkozni az emberek mindennapi életébe a hátországban. Úgy fogták fel a fegyverzetek technológiai fejlődését, az állam totális mozgósítási képességeit, mint egy új éra kezdetét, amikor az állami hatalom egyesül a tömegmozgalommal, egy mozgósító erejű közös eszme révén, amely győzedelmeskedik a „haladás mítosza” valamint a liberalizmus felett.{{refhely|Blamires}}

 

Nagy hatással volt a fasizmus fejlődésére a [[Vlagyimir Iljics Lenin|Lenin]] vezette [[1917-es októberi orosz forradalom]]. 1917-ben Mussolini a ''Fasci d'Azione Rivoluzionaria'' vezetőjeként még dicsérte az októberi forradalmat, később azonban már csalódott Leninben, és csak Miklós cár utódjának tartotta.<ref>Peter Neville. ''Mussolini''. Oxon, England, UK; New York, New York, USA: Routledge, 2004. Pp. 36.</ref> Az első világháború után a fasiszták már következetesen antimarxista álláspontokat vallottak. Mindazonáltal a bolsevizmus és a fasizmus között vannak ideológiai hasonlóságok: mindkét eszmerendszer forradalmi retorikát alkalmaz, hisz az elitek élcsapat-szerepében, megveti a polgári értékeket, és mindkettőnek totalitárius ambíciói vannak. A gyakorlatban a fasizmus és a bolsevizmus egyformán hangsúlyozta a „proletár nemzet” elméletét, a forradalmi akció, az egypártrendszer és a párt-hadsereg fontosságát.{{refhely|Blamires|I. kötet 95-96. oldal}}

 

1919. június 6-án [[Alceste De Ambris]] és a [[futurizmus]] mozgalmának vezetője, [[Filippo Tommaso Marinetti]] közzétették a [[Fasiszta kiáltvány]]t (''Il manifesto dei fasci italiani di combattimento'') azaz az „Olasz harci szövetségek kiáltványát” az ''Il Popolo d'Italia'' nevű fasiszta újságban. A manifesztum síkraszállt az általános választójogért férfiak nők számára egyaránt (az utóbbi csak 1925-ben valósult meg, akkor is csak részben, egyidejűleg azzal, hogy minden ellenzéki pártot feloszlattak); megfogalmazta a [[korporativizmus]] bevezetésének szükségességét, ami szakmai alapon szervezte volna a társadalmat a szakszervezetek és a politikai pártok helyett, valamint követelte a az olasz parlament felsőháznak, a szenátusnak az eltörlését.{{refhely|Borsella|69. oldal}} A kiáltvány támogatta a nyolcórás munkaidő és a minimálbér bevezetését, a nyugdíjkorhatár leszállítását 65-ről 55 évre, erősen progresszív adózást, az egyházi vagyonok elkobzását, és egy sor más társadalmi reformot.{{refhely|Borsella|69-70. oldal}}

 

Az olasz fasiszta mozgalmat erősen befolyásolta az olasz nacionalista költő, [[Gabriele d'Annunzio]] akciója, aki egy rohamosztagos különítmény élén elfoglalta a békeszerződés által önálló városként meghatározott [[Fiume]] városába és ott olasz közigazgatást hozott létre.

 

 

A fasiszta kormányzat már 1929-ben bevezette a [[korporativizmus|korporatív gazdasági rendszert]]. Ennek lényege az volt, hogy az osztályellentétek „felszámolása” érdekében állami keretekben hoztak létre felülről irányított munkaadói és szakmai szervezeteket és csak ezeket ismerték el a munkások, alkalmazottak képviselőinek. Létrehozták a Korporációk Minisztériumát, ami az olasz gazdasági életet 22 korporációba, kamarai jellegű intézménybe szervezte. Betiltották a sztrájkokat és a munkaadók általi munkáskizárásokat. 1927-ben létrehozták a munkaügyi chartát, ami szabályozta a munkások jogait és kötelességeit és létrehozta a munkaügyi bíróságok rendszerét a munkáltatók és a dolgozók közötti viták rendezésére. A korporációk az állam és a fasiszta párt közvetlen ellenőrzése alatt tevékenykedhettek.{{refhely|Blamires|150. oldal}}

A ''Marcia su Roma'' nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. [[Adolf Hitler]] élénk figyelemmel kísérte az olasz fejleményeket, és alig egy hónappal ezután megkezdte mozgalmának átformálását az ottani tapasztalatok szerint.{{refhely|Kershaw 2003}} 1923 novemberében konkrétan a római menetelés mintájára megszervezték saját puccskísérletüket, a müncheni [[sörpuccs]]ot, ami azonban egyelőre kudarcba fulladt.{{refhely|Kerekes}}

 

====Fasiszta tendenciák, mozgalmak, személyiségek Európa és a világ más országaiban====

Fasiszta jellegű mozgalmak kaptak lábra számos más országban is. 1932-ben [[Gömbös Gyula]] lett a miniszterelnök Magyarországon, és felerősítette az [[irredentizmus|irredenta]] területi követeléseit az ország szomszédaival szemben. 1933 után [[Románia|Romániában]] fellendült a fasiszta [[Vasgárda]] támogatottsága, és a kormányba is bejutottak képviselői. A Vasgárda gyilkolta meg [[Ion Duca]] miniszterelnököt.{{refhely|Payne|282-288. oldal}} 1934 februárjában került sor Franciaországban a [[Alfred Dreyfus|Dreyfus-ügy]] óta a legsúlyosabb belpolitikai viharra, amikor szélsőjobboldali mozgalmak kormányellenes felkelést indítottak. [[Görögország]]ban, [[Litvánia|Litvániában]], [[Lengyelország]]ban, és [[Jugoszlávia|Jugoszláviában]] is fasisztoid mozgalmak jutottak hatalomra vagy annak közelébe.

Dél-Amerikában is akadtak követői az európai fasizmusnak. A [[Plínio Salgado]] vezette brazil integralisták állításuk szerint {{szám|200000}} követővel rendelkeztek, de puccskísérletüket [[Getúlio Vargas]] leverte 1937-ben.{{refhely|Griffin 1991|150-152. olda}} [[Chile|Chilében]] is a parlamentbe jutott a Chilei Nemzetiszocialista Mozgalom az 1930-as években. Az ő puccskísérletüket is véresen leverték 1938-ban.{{refhely|Payne|341-342. oldal}}

 

 

A fasiszta Olaszország és a náci Németország a 30-as években egyre fokozták területi követeléseiket, ami végül is a [[második világháború]] kitöréséhez vezetett. Mussolini a Földköz-tenger ellenőrzésére törekedett, szabad kijárással az Atlanti-óceánra és az olasz „élettér” (''spazio vitale'') biztosításával a Mediterráneumban és a Vörös-tenger medencéjében.{{refhely|Kallis 2000|51. oldal}} Hitler a német nép számára szükséges „életteret” (''[[Lebensraum]]'') Kelet-Európában, főleg a Szovjetunió területeinek gyarmatosításával tervezte megszerezni.{{refhely|Kallis 2000|53. oldal}}

[[Image:Inmate at the Rab concentration camp.jpg||thumb|left|A [[Rab (sziget)|Rab-szigeti]] olasz koncentrációs tábor foglya]]

Olaszország 1935-ben megtámadta [[Etiópia|Etiópiát]]. A [[Népszövetség]] elítélte az agressziót és szankciókat vezetett be Róma ellen. 1936-ban Németország a békeszerződés tiltása dacára újra-militarizálta a Rajna-vidéket. 1938-ban Németország annektálta Ausztriát ([[Anschluss]]), majd a [[müncheni egyezmény]]ben szabad kezet kapott Angliától és Franciaországtól a Csehszlovákia elleni területi igényei kielégítéséhez, azzal, hogy ezek Németország utolsó ilyen követelései. Hitler azonban nem megegyezést, hanem háborút akart, Németország egész gazdasága és hadereje háborús pályára volt állítva. Hamarosan megszegte a müncheni egyezményt és megszállta, majd feldarabolta Csehszlovákiát. Olaszország ezzel egy időben a gyarmatokon követelt területi engedményeket Angliától és Franciaországtól. 1939-ben Németország Lengyelországtól követelt területi engedményeket újabb utolsó igényként, de Varsó elutasította ezt.<ref>Eugene Davidson. ''The Unmaking of Adolf Hitler''. Columbia, Missouri, USA: University of Missouri Press, 2004 Pp.&nbsp;371–372.</ref>

 

=== A második világháború után ===

[[Image:Juan Peron con banda de presidente.jpg|thumb|right|175px|[[Juan Domingo Perón]], [[Argentína]] elnöke 1946–1955 és 1973–1974 között.]]

A második világháború és az európai fasiszta rendszerek szétzúzása után is fennmaradt néhány országban olyan rendszer, ami bizonyos vonásaiban közel állt a fasizmushoz, annak ellenére, hogy egyikük sem tekinthető klasszikus értelemben vett fasiszta rendszernek. Míg az 1970-es években az újbaloldali elméleti kutatók egy része [[Juan Domingo Perón|Perón]] és [[António de Oliveira Salazar|Salazar]] mellett már [[Charles de Gaulle|De Gaulle]]-t is a fasizmushoz közel helyezte el nacionalizmusa miatt az ideológiai skálán, addig a jobboldali irányzatú politológusok éppen a balos radikális értelmiségben valamint a kolonializmus alól felszabadult országok radikális tekintélyuralmi rendszereiben keresték a fasiszta vonásokat.{{refhely|Póczik|26. oldal}}