„Mozaik” változatai közötti eltérés

A legelső ókeresztény építmények falmozaikjait még a „hagyományos” stílusban rakták. Példa erre a [[róma]]i [[Santa Costanza]]-mauzóleumban, [[I. Constantinus római császár|Nagy Konstantin]] lányának sírkápolnájában található, ami a pogány padlómozaik és a keresztény falmozaik közötti összekötő kapocsnak számít. A visszafogott színvilágon túl a legmeglepőbb a „pogány” motívumok alkalmazása: szőlőindás ornamentika, vidám szüretelők (egy másik mozaikon még az ún. „söpöretlen szobá”-hoz hasonló ábrázolás is látható). A szőlő azonban itt már nem [[Dionüszosz|Bacchus]] jelképe, hanem [[Jézus]]é, a szüret pedig a kereszténység úrvacsorájának, az [[Eucharisztia|eucharisztiának]] a megjelenése. Természetes, hogy az antik elemek átvétele és „csupán” más értelemmel való felruházása nem felelt meg az egyház elképzeléseinek, így hamarosan új ábrázolásmód jelent meg: nagy képsorozatok, egy képen belüli jelenetek sora, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy elmagyarázzák a hívőknek a [[Biblia]] történéseit, tanítását. Nem véletlenül mondta [[I. Gergely pápa]]: ''„Ami az olvasni tudóknak az írás, ugyanaz a tanulatlan szemlélőnek a festészet.”''{{refhely|Faludy 1982|17. oldal}} Ezzel lett az új mozaik a keresztény hit megjelenítője, hordozója. Konstantin világosan felismerte a mozaik jelentőségét, ezért rendeleti úton gondoskodott a mozaikművészek képzéséről és a rajziskolákban a mozaik tanításáról.{{refhely|Dercsényi 1943|14. oldal}}