„Lucius Annaeus Seneca” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Seneca: Erkölcsi levelek fordító Kurcz Ágnes, 1980. Válogatás 2001, ISBN 963 09 4213 5 |
a kékít |
||
18. sor:
}}
'''Lucius Annaeus Seneca''' ([[Córdoba (Spanyolország)|Córdoba]], [[I. e. 4|Kr. e. 4]] körül – [[Róma]], [[65|Kr. u. 65]]. [[április 12.]]) római [[Sztoikus filozófia|sztoikus]] filozófus, drámaíró és államférfi. [[Lucius Annaeus Seneca Maior|Édesapjától]] megkülönböztetendő, '''ifjabb Senecának''' ''(Seneca Minor)'' is nevezik.
== Élete ==
50. sor:
Ez utóbbi mű arról szól, hogy mi történt Claudius császárral, halála után: Claudius császár felmegy az [[Olympus Mons|Olympusra]], és megpróbál az istenek elé kerülni. Először [[Hercules]] megpróbálja kihallgatni, de mivel úgy látja, hogy Claudius összevissza hazudozik, és nem is beszél érthetően, összehívja az égi [[senatus]]t. Itt [[Caius Octavianus Caesar Augustus|Augustus]] beszámol Claudius gonosztetteiről. Ennek hatására az égiek úgy döntenek, hogy az Alvilágba vetik Claudiust. A holtak bírája az általa elrendelt gyilkosságok miatt arra ítéli, hogy egy lyukas pohárral vessen állandóan kockát, és legyen egy felszabadított rabszolga szolgája. Érdekesség, hogy e szatíra megírásával egyidejűleg Seneca megírta a megistenült Claudius császár hivatalos dicsőítő és gyászbeszédét is. E kettősséggel, ti. egy hivatalos és egy saját véleményt tükröző szöveg megírásával Seneca előképül szolgálhatott [[Prokopiosz (történetíró)|Prokopios]] számára, aki bizánci udvari történetíróként a [[I. Iustinianus|Iustinianust]] dicsőítő művek megírása mellett megalkotta a Iustinianust gyalázó ''Titkos történetet'' is.
Az ''Apocolocynthosis'' elszórt utalásai kifejezik a Claudius alatt karriert befutó, felszabadított rabszolgákkal szembeni római ellenérzést. Rosszallását fejezi ki Seneca Claudius uralkodói gyakorlatával (abszolutisztikus tendenciák, rokongyilkosságok, a polgárjog mértéktelen adományozása idegeneknek) szemben is. Seneca az ideális uralkodó képét a ''Nagylelkűségről'' (De Clementia) című művében festi le Nero elé. A mű megírásának apropójául egy, Tacitus és [[Caius Suetonius Tranquillus|Suetonius]] által is megörökített esemény szolgál: Nerónak alá kell írnia egy halálos ítéletet. Az ifjú császár azonban kijelentette, hogy bárcsak ne ismerné a betűket (Suetonius: Nero, 10).<ref>http://mek.oszk.hu/06100/06151/06151.htm#16</ref>
Seneca ennek kapcsán mutatja be a jó császárral szembeni elvárásokat. Kifejti, hogy a szelídség hozzátartozik az uralkodói nagysághoz. Ha csak a kegyetlenség útján lehetne uralkodni, akkor Róma már rég kiürült volna. Az uralkodónak úgy kell bánnia az alattvalóival, ahogy ő maga is szeretné, hogy bánjanak vele az istenek. Ügyelnie kell ugyanakkor minden cselekedetére, mivel a princeps élete a nyilvánosság előtt zajlik, ezért mindenki tudomást szerez az esetleges kegyetlenkedéseiről. Az uralkodó az alattvalók atyja, akit az alattvalók szeretete sokkal jobban megvéd, mint azok félelme. Még a rabszolgákkal szemben is emberséges bánásmódot kell tanúsítani. A rabszolgákkal szembeni emberséges bánásmód visszaköszön Seneca erkölcsi leveleiben is:
| |||