„IV. Pál pápa” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
38. sor:
<br />De a Habsburgoktól való fanatikus elzárkózás két alapvető problémát is jelentett a kúriának. Egyrészt a protestánsok elleni harcok így tulajdonképpen lehetetlenné váltak. Másrészt sokkal fontosabb volt, hogy [[1556]]-ban V. Károly lemondott, és a hatalmas birodalom öröklődésébe a kapcsolatok megszakadása miatt az egyházfőnek semmilyen beleszólása nem volt. Pedig a Szent Német-római Birodalomban bevett szokás volt, hogy a pápa is részt vesz a trónörökös kiválasztásában. Így Pál beleegyezése nélkül kettévált a Habsburg korona. Spanyolországban [[II. Fülöp spanyol király|II. Fülöp]] kerület a trónra, míg a német, magyar és cseh trónt [[I. Ferdinánd magyar király|I. Ferdinánd]] foglalhatta el. Pál Ferdinándot nem ismerte el uralkodónak, Fülöp ellen pedig háborút robbantott ki.
 
A spanyolok ellen indított háború családi vállalkozásnak is tekinthető, hiszen a pápa trónra lépése után kimerítette a [[nepotizmus]] fogalmát. Éles ellentétben reformeszméivel már 1555-ben [[bíboros-nepos]]ává nevezte ki egyik unokaöccsét, Carlo Carafát. Carlo vált a pápa legfőbb tanácsadójává, és a háttérből ő mozgatta a francia szövetség és a spanyol háború szálait. [[1556]]-ban Carlo testvérét, Giovanni Carafát a pápai seregek főparancsnokává tette, és [[Paliano]] [[herceg]]évé nevezte ki. Antonio (1517–1588) nevű unokaöccsét pedig a pápai tetőrségtestőrség parancsnokává tette, és [[Montebello (Poggio Torriana)|Montebello]] [[márki]]jának nevezte ki. A bőkezű adományok a spanyolpárti nemesektől elkobozott birtokokon alapultak. A Dél-Itáliában jelentős területeket birtokló spanyolok ellen a pápa [[1556]] végén háborút indított. A véres harcok [[1559]]-ben Pál teljes vereségéhez vezettek, aminek egyetlen következménye az volt, hogy a pápa száműzte unokaöccseit, akiket személyesen felelőssé tett a vereségért.
 
Pál külpolitikájának másik botrányos kudarca [[Anglia|Angliához]] köthető. [[III. Gyula pápa|III. Gyula]] pontifikátusa alatt a pápai primátus alól kiesett [[anglikán egyház]] [[I. Mária angol királynő|I. Máriának]] és [[Reginald Pole]] bíborosnak köszönhetően újra visszatért a katolikus egyházhoz. De Pálnak nem volt elég az angol parlament nyilatkozata, amelyben garantálták az Act of Supremacy visszavonását. A pápa követelte, hogy az elkobzott egyházi birtokokért fizessenek kártérítést a Szentszéknek. A pápa Pole bíborost visszahívta Angliából, és árulás vádjával az [[inkvizíció]] elé állította. A rugalmatlan és merev pápai politika végül támogatók nélkül maradt Angliában Pole és I. Mária halála után. A trónt elfoglaló [[I. Erzsébet angol királynő|I. Erzsébet]] pedig nem hezitált ellent mondani az egyházfőnek. Pál kijelentette, hogy Erzsébet trónra lépését nem ismeri el, ugyanis az egyház szemében törvénytelen gyermek. A középkori pápák királyletévő szavához még mindig erősen ragaszkodó Pál elavult módszere csak azt érte el, hogy Erzsébet visszaállította az anglikán egyházat, és a pápa újra elveszítette Angliát.