„Émile Ollivier” változatai közötti eltérés

Ifjabb korában buzgó demokrata volt és az ügyvédi vizsga letétele után, 1848-ban [[Alexandre Ledru-Rollin]] megbízásából mint köztársasági biztos [[Marseille]]-ba ment, ahol aztán [[Louis Eugène Cavaignac]] a város prefektusává nevezte ki. 1849-ben Ollivier ügyvédi irodát nyitott és több sikerrel vezetett per által hírnévre tett szert. 1857-től tagja volt a törvényhozó testületnek és az 5 tagból álló ellenzéknek legkedveltebb szónoka lett. Lassacskán azonban a kormánypárthoz közeledett, ami miatt aztán politikai barátai elfordultak tőle. A császár olasz és német politikáját is helyeselte. 1865-ben az egyiptomi alkirály nagy fizetéssel jogtanácsosává nevezte ki, minek folytán ügyvédségről lemondott. Az 1869-es választások küszöbén [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]] híres levelét külön röpiratban méltatta, melyben az alkotmányos császárság lehetőségét fejtegette; a törvényhozó testületben pedig új mérsékelt szabadnyelvű kormánypártnak lett feje és 1870. január 2-án ún. liberális minisztériumot alakított. Az udvari párttal tartva, a kamarákat és a közvéleményt a porosz háborúba sodorta. Míg június 29-én nagy hangon hirdette, hogy a béke soha sem volt még jobban biztosítva és július 12-én a hohenzollerni hercegnek a trónról való lemondása következtében a háború veszélyét elhárítottnak jelezte, addig július 15-én merész és fennhéjázó nyilatkozataival a törvényhozó testületet megtévesztette és «könnyű szívvel» vállalta el a háborúért a felelősséget. A francia hadsereg első vereségei után augusztus 9-én ő és minisztériuma megbukott, ő maga pedig sietve [[Itália|Itáliába]] vonult vissza, ahonnan csak a háború lezajlása után tért vissza. Csak 1879-ben mert «élő halott» újból a nyilvánosság elé lépni, midőn az akadémia, melynek 1870 óta tagja volt, azzal bízta meg, hogy Martin Henriknek [[Adolphe Thiers|Thiers]]ről mondott díszbeszédére válaszoljon. Ekkor olyan beszédet nyújtott be, melyben Thiersnek 1870-ben tanusítotttanúsított magatartását éles és hivatlanhívatlan kritika alá vette, amiért is az Institut azt visszavetette. Ezt követően Marseille-ben élt, de politikai szerepre nem bírt többé emelkedni.

* Une visite a la chapelle de Médicis, dialogue entre Michel-Ange et Raphael (1872);

* Lamartine (1874);

* Principes et conduite (1875);

* L'Église et l'État au consile du Vatican (1879, 2 kötet);

* Thiers á l'Académie et dans l' historie (1879);

* Nouveau manuel de droit ecclésiastique francais (1885).