„Első keresztes hadjárat” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Átirányítás ide: Keresztes háborúk#I. keresztes hadjárat (1096–1099) |
Átirányítás megszüntetve. Eredeti cél: Keresztes háborúk#I. keresztes hadjárat (1096–1099) Címkék: Megszüntetett átirányítás HTML-sortörés |
||
1. sor:
{{csata infobox
|név=Első keresztes hadjárat
|kép=Godefroi1099.jpg
|képleírás=Jeruzsálem 1099-es ostroma.
|konfliktus=
|helyszín= [[Anatólia|Kis-Ázsia]], [[Közel-Kelet]]
|időpont= [[1095]]-[[1099]]
|eredmény=Keresztes győzelem
|egyik fél= Keresztesek
*[[Francia Királyság|Franciaország]]
*[[Német-római Birodalom]]
*[[Szicíliai Grófság]]
[[Bizánci Birodalom]]
|másik fél= [[Ikóniumi Szultánság]]<br>[[Danismendek|Danismend Emirátus]]<br>[[Fátimidák|Fátimida Kalifátus]]<br>[[Abbászidák|Abbászida Kalifátus]]
|parancsnokok1= [[Bouillon Gottfried]]<br> [[IV. Rajmund toulouse-i gróf|Toulouse-i Rajmund]] <br> [[I. Bohemund antiochiai fejedelem|Tarantói Bohemund]]<br>[[II. Róbert normandiai herceg|Normandiai Róbert]]<br> [[I. Alexiosz bizánci császár|I. Alexiosz]]
|parancsnokok2= [[I. Kilidzs Arszlán]]<br>[[Kerboga]]<br>[[al-Afdal Sáhánsáh]]
|erők1= Keresztesek:
* kb. 30 000 gyalogos
*5000 lovas<br>
Bizánciak: kb. 2000
|erők2= ismeretlen
|veszteségek1=ismeretlen
|veszteségek2=ismeretlen
}}
Az '''első keresztes hadjárat''' ([[1095]]–[[1099]]) az első volt azon [[Keresztes háborúk|háborúk]] sorában, amelyekkel a katolikus európai államok megkísérelték visszafoglalni [[Jeruzsálem]]et és a [[Szentföld]]et a muszlim hódítóktól. Az első hadjáratot [[II. Orbán pápa|II. Orbán]] pápa hirdette meg az 1095-ös [[clermont-i zsinat]]on és a kiváltó oka az volt, hogy a [[Szeldzsuk-dinasztia|szeldzsuk]] törökök hódításainak következtében a keresztény [[Bizánci Birodalom]] szinte teljesen kiszorult [[Anatólia|Kis-Ázsiából]].
A felhíváshoz Franciaországban, a [[Német-római Birodalom]]ban és Dél-Itáliában lelkes tömegek, és jónéhány főnemes is csatlakozott. A hivatalos 1096 augusztusi indulás előtt a vallási buzgalomtól fűtött parasztok és egyéb közrendűek a "szegények keresztes hadjáratán" külön indultak el a Szentföldre és útközben zsidó pogromokat tartva, fosztogatva értek el a szeldzsuk határig, ahol a muzulmánok szétverték a seregüket. A "fejedelmek keresztes hadjárata" jórészt rendben, fegyelmezetten, a bizánci hatóságokkal együttműködve vonult Anatóliáig, de a hadjárat menetét végig meghatározta, hogy nem volt mindenki által elfogadott vezére, csak a vallási vezetést látta el [[Monteil-i Adhemar|Adhemar]] pápai legátus (míg meg nem halt [[Antiokheia|Antiókhiában]]).
A keresztesek ostrom alá vették [[I. Kilidzs Arszlán]] anatóliai szeldzsuk szultán fővárosát, [[Nicea ostroma (1097)|Nikaiát]]; majd miután visszaverték a szultán felmentő próbálkozását, a város megadta magát a bizánciaknak. [[Dorylaeumi csata (1097)|Dorülaionnál]] ismét súlyos vereséget mértek a szeldzsukokra, akik azután már nem próbálták feltartóztatni őket. Nyolc hónapos ostrommal sikerült elfoglalniuk Antiókhiát és legyőzték a környék emírjeinek egyesült felmentő seregét, de ezután fél évre megbénította őket a vezérek közötti elkeseredett vita arról, hogy kié legyen az elfoglalt város. Az egyik főnemes, [[I. Balduin jeruzsálemi király|Boulogne-i Balduin]] segítségére sietett egy közeli örmény városállam, [[Şanlıurfa (település)|Edessza]] vezetőjének, majd miután azt alattvalói meggyilkolták, megalapította az [[Edesszai Grófság]]ot.
A keresztes sereg 1099 januárjában indult tovább Antiókhiából és miután három hónapot elvesztegettek Arka ostrománál, júniusban értek Jeruzsálem falai alá. A vízhiány és a forróság miatt hosszas ostromról nem lehetett szó, így miután sikerült ostromgépeket építeniük, rohammal [[Jeruzsálem ostroma (1099)|vették be]] a várost, amelynek valamennyi muszlim és zsidó lakosát lemészárolták. Az egyiptomi [[Fátimidák]] megpróbálták kiűzni a frankokat (nyugati keresztényeket) Palesztinából, de az [[Aszkalóni csata|aszkaloni csatában]] súlyos vereséget szenvedtek. Az elfoglalt területeken megalapították a [[Jeruzsálemi Királyság]]ot, amelynek első vezetőjévé [[Bouillon Gottfried]]et választották.
==Európai előzmények==
A szent háború fogalma már a kereszténység korai évszázadaiban felmerült. A 9. században [[IV. Leó pápa|IV. Leó]] pápa kijelentette, hogy aki az egyház védelméért folytatott háborúban esik el, mennyei jutalomban részesül.<ref>Runciman, 78. o.</ref> A 11. századra az [[Ibériai-félsziget]]en a keresztény királyságok eredményesen szorították dél felé a mohamedánokat és harcukat külföldi - javarészt francia - lovagok is segítették.<ref name="Nelson">Lynn H. Nelson (1979), "The Foundation of Jaca (1077): Urban Growth in Early Aragon," ''Speculum'', '''53''' p. 697 note 27.</ref> Röviddel a keresztes háború meghirdetése előtt [[II. Orbán pápa|II. Orbán]] pápa nagyon hasonló szónoki fordulatokkal és szimbolikával buzdított az ibériai [[Tarragona]] elfoglalására.<ref>{{harvnb|Riley-Smith|2005|p=7}}.</ref>
A 11. századra a keresztény Nyugat-Európa sikeresen elhárította a határait fenyegető veszélyeket, a pogány szászok, vikingek, magyarok támadásait és nemesek új generációjának nem volt más lehetősége, mint hogy egymással harcoljon az új földbirtokokért és címekért.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=3–4}}.</ref> Az egyház rendszeresen elítélte a keresztények vérének ontását, többé-kevésbé sikeres próbálkozások történtek arra, hogy ünnep- és vasárnapokon megtiltsák a harcot ("Isten békéje"). 1073-ban a tettre kész és határozott [[VII. Gergely pápa|VII. Gergelyt]] választották pápává, aki az püspöki [[Invesztitúra|invesztitúra]] miatt konfliktusba került a német-római császárral és aki nem habozott politikai harcait teológiai érvekkel megtámogatni. Megszokottá vált, hogy a pápa a kereszténység nevében küldjön harcba lovagokat, akár saját politikai ellenfelei, akár az andalúziai (vagy egyéb) muzulmánok ellen.<ref>{{harvnb|Riley-Smith|1991|pp=5–8}}.</ref>
VII. Gergely belebonyolódott a bizánci belpolitikába is; amikor szövetségesét, [[VII. Mikhaél bizánci császár|VII. Mihály]] császárt letaszították a trónról, a bitorló [[III. Niképhorosz bizánci császár|Niképhorosz Botaniatészt]], valamint utódját, [[I. Alexiosz bizánci császár|I. Alexioszt]] kiközösítette és az 1054-ben kettészakadt egyház két része közötti viszony még fagyosabbá vált.<ref>Runciman, 89. o.</ref> A Bizánci Birodalom ekkor addigi történelmének legsötétebb óráit élte. A [[Manzikerti csata|manzikerti csatában]] katasztrofális vereséget szenvedtek a szeldzsuk törököktől, a védelmük összeroppant és a nomád törökök elárasztották egész Kis-Ázsiát. A2 1090-es évek közepére a bizánci császár fennhatósága gyakorlatilag csak a [[Balkán-félsziget|Balkánra]] és Kis-Ázsia északnyugati csücskére korlátozódott; a Balkánon pedig a hódításra éhes dél-itáliai [[Normannok#A normannok Dél-Európában|normanokkal]] kellett szembenéznie.<ref name="treadgold">{{harvnb|Treadgold|1997|p=8 Graph 1}}</ref> Gergely felhívást tett közzé, amelyben arra buzdította a nyugati keresztényeket, hogy siessenek ortodox hittársaik segítségére, de felhívása közönnyel, sőt ellenségességgel találkozott.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=15–20}}</ref>
[[File:Aftermath of Manzikert.png|350px|thumb|A manzikerti csata után a Bizánci Birodalom elveszítette szinte egész Anatóliát]]
1095-re I. Alexiosznak valamennyire sikerült stabilizálnia a Bizánci Birodalom határait, bár ellentámadásra egyelőre nem gondolhatott, mert a hagyományos katonaállító területei Anatóliában török megszállás alá kerültek. Helyzetének javulása főleg annak volt köszönhető, hogy [[I. Maliksáh szeldzsuk szultán|I. Maliksáh]] szeldzsuk szultán 1092-ben meghalt és birodalma számos, egymással marakodó részre hullott. Anatóliában a [[Ikóniumi Szultánság|Rúmi]] (vagy Ikóniumi) Szultánságban [[I. Kilidzs Arszlán]] jutott uralomra, Szíriában pedig I. Tutus (Maliksáh fivére, aki 1095-ben meghalt; fiai [[Aleppó]]t és [[Damaszkusz]]t örökölték, tovább bontva a birodalom egységét).<ref>{{harvnb|Holt|1989|pp=11, 14–15}}.</ref>
Egyiptom és Palesztina nagy része ekkor a [[Síita iszlám|síita]] [[Fátimidák|Fátimida]]-dinasztia uralma alatt volt, amely ellenségének tekintette a [[Szunnita iszlám|szunnita]] szeldzsukokat. Háborúik sok szenvedést okoztak a helyi keresztény lakosságnak és szinte lehetetlenné tették a szentföldi zarándoklatokat. A Fátimidák névleges uralkodója [[al-Musztaali fátimida kalifa|al-Musztaali]] kalifa volt, de az államot valójában [[al-Afdal Sáhánsáh]] nagyvezír irányította. A szeldzsukok 1073-ban (vagy 1076-ban) elfoglalták a Fátimidáktól Jeruzsálemet, amit azok 1098-ban, közvetlenül a keresztes hadak érkezése előtt visszavettek.<ref>{{harvnb|Holt|1989|pp=11–14}}.</ref>
==A clermont-i zsinat==
[[File:Passages d'outremer Fr5594, fol. 19r, Concile de Clermont.jpg|thumb|right|300px|II. Orbán pápa a clermont-i zsinaton]]
A német-római császárral viszálykodó II. Orbán pápának 1094-re sikerült stabilizálnia helyzetét és a következő év márciusára zsinatot hívott össze [[Piacenza|Piacenzába]], hogy megtárgyalják az egyház ügyes-bajos dolgait. A gyűlésen megjelentek Alexiosz császár követei is, akik élénken ecsetelték a keresztények sanyarú sorsát a törökök által megszállt területeken és segítséget kértek nyugati hittestvéreiktől. Orbán igyekezett közeledni az ortodox kereszténységhez és talán reménykedett az egyházszakadás orvoslásában is; mindenesetre jó viszonyt ápolt Alexiosszal és feloldotta a VII. Gergely által rá kimondott kiközösítést is.<ref>{{harvnb|Frankopan|2012|pp=19–23}}</ref><ref>Runciman 91. o.</ref>
Orbán pápa 1095 nyarán szülőhazájába, Franciaországba utazott és Clermont-ba újabb [[Clermont-i zsinat|zsinatot]] hívott össze. A zsinat november 18-28. között gyűlésezett és az utolsó előtti napon, november 27-én a pápa az összehívott francia nemesség és főpapság előtt nagy beszédet tartott. Szavait négy korabeli krónikás is feljegyezte, akik vagy ott voltak az eseményen vagy másodkézből értesültek róla: Szerzetes Róbert, Dol-i Baldric, Chartres-i Foucher és Nogent-i Caubert. Valamennyien a sikeres keresztes hadjárat után írták le a beszéd tartalmát és változataik eltérnek egymástól, így a pápa beszédére csak következtetni lehet.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|p=32}}.</ref><ref>Runciman 95. o.</ref>
II. Orbán leírta a keleti keresztények szenvedéseit a muzulmánok által megszállt területeken, mesélt a Jeruzsálembe utazó nyugati zarándokok megpróbáltatásairól. Ezután felhívást tett közzé, hogy a nyugati kereszténység siessen hittestvérei megmentésére, gazdag és szegény ragadjon fegyvert és egymás gyilkolása helyett küzdjenek Isten ügyéért. A szent háborúban elesetteknek teljes bűnbocsánatot ígért.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=31–39}}</ref> A pápa nagy szenvedéllyel beszélt, magával ragadta hallgatóságát, akik ''Deus vult!'' (Isten így akarja) kiáltásokkal kísérték beszédét.<ref>{{harvnb|Tyerman|2006|p=65}}.</ref><ref>Runciman 95. o.</ref> A lelkes hallgatók seregesen jelentkeztek a hadjáratra, "vették fel a keresztet" (a hadjárat résztvevői ezt a köpenyük bal vállára varrott vörös kereszttel jelezték). Orbán a háború szellemi vezetőjévé [[Monteil-i Adhemar]]t, Le Puy püspökét nevezte ki. Egyszemélyi katonai vezér soha nem volt, ami sok súrlódásra adott okot. Az első főúr, [[IV. Rajmund toulouse-i gróf|Rajmund]] toulouse-i gróf néhány nappal a meghirdetés után csatlakozott a vállalkozáshoz. Példáját további arisztokraták követték szerte Európából, de főleg Franciaországból és az észak-francia és dél-itáliai normann nemesség köréből: [[II. Róbert flamand gróf|II. Róbert]] flandriai gróf, [[II. Róbert normandiai herceg|Róbert]] normandiai herceg, az ő sógora [[István, Blois grófja|István]] blois-i gróf, [[Bouillon Gottfried]] alsó-lotaringiai herceg és testvérei Eustache boulogne-i gróf és [[I. Balduin jeruzsálemi király|Balduin]]; valamint [[I. Bohemund antiochiai fejedelem|Bohemund]] tarantói herceg és unokaöccse [[Tankréd galileai fejedelem|Tankréd]]. A hadjárat kezdetét a következő év aratása utánra, 1096 augusztusára tették.<ref>Runciman 102. o.</ref>
==A szegények keresztes hadjárata==
[[File:Carte de la premiere croisade.jpg|250px|right|thumb|Az első keresztes hadjárat nagyobb seregeinek útja]]
[[File:PeoplesCrusadeMassacre.jpg|200px|right|thumb|A szegények keresztes hadjáratának veresége a magyar hadseregtől]]
A pápa a püspököket kérte fel a hadjárat eszméjének terjesztésére, de rajtuk kívül már a kezdetektől vándor prédikátorok, szerzetesek is megkezdték a toborzást, és jellemzően nem a nemesek, hanem a parasztok és városi szegények körében. Közülük a leghatékonyabbnak [[Remete Péter]] bizonyult, aki Franciaországban kezdte körútját, majd a Rajna-vidékre indult és mire 1096 áprilisában [[Köln]]be ért, már 15 ezer követője volt.<ref>Runciman 100. o.</ref> Sikerének oka egyrészt az volt, hogy a túlnépesedett lakosságnak az 1094-95-ös évek árvizei és aszályai nem jutott elég élelem; másrészt az általánosan elterjedt meggyőződés, hogy közel van [[Krisztus második eljövetele]]. Az írástudatlan parasztok nem is igazán tudtak különbséget tenni a valódi és a papok által ígért mennyei Új-Jeruzsálem között.
Remete Péter seregéhez lovagok is csatlakoztak; főleg németek, mert német főúr nem indult a Szentföldre. Egyik híve, [[Nincstelen Walter|Nincstelen Valter]] a sereg türelmetlenebb részével már húsvét után elindult Kölnből és a Duna völgyét követve május 8-án elérte a magyar határt. [[Kálmán magyar király|Kálmán]] király átengedte őket az országon és baj nélkül elérték [[Zimony]]nál a bizánci határt (ahol néhányan fosztogatni kezdtek, őket lefegyverezték és ruháikat kifüggesztették a zimonyi vár falára) és átkeltek a Száván [[Belgrád]]ba. A fosztogatások Belgrádban is folytatódtak és szabályos ütközetre is sor került a helyőrséggel, de végük továbbvonultak [[Niš|Naisszoszba]], ahol Alexiosz küldötte ellátta őket élelmiszerrel.<ref>Runciman 106. o.</ref>
Remete Péter április végén indult el Kölnből addigra kb. 20 ezresre duzzadt seregével. Magyarországon egy részük dunai hajókon, többségük gyalog kelt át és június 20-án érkeztek Zimonyba. Itt hírét vették a korábbi konfliktusoknak és egy vita lázadássá fajult, a keresztesek lerohanták a várost, elfoglalták a várat és négyezer magyart megöltek. Ezután Kálmán király bosszújától tartva gyorsan átkeltek Belgrádba.<ref>Runciman 107. o.</ref> Belgrád parancsnoka megpróbálta korlátok közé fogni az átkelésüket és a vonulásukat, mire kifosztották és felgyújtották a várost. A fegyelmezetlen tömeg ezután Naisszoszba vonult tovább, ahol a bizánci hatóságok élelemmel látták el őket, majd augusztus 1-én Konstantinápolyban csatlakoztak Nincstelen Valter seregéhez.
A bizánci főváros környékén is gátlástalanul fosztogató gyülevész hadakat a császár augusztus 6-án átszállíttatta a Boszporuszon<ref>{{harvnb|Riley-Smith|2005|pp=26–27}}.</ref> és délnek haladtak a [[Márvány-tenger]] partján fekvő erődbe, Civetotba (görögül Kibotosz). A tömeg itt két, egymással torzsalkodó francia, valamint német-olasz táborra szakadt, amelyek egymástól függetlenül rabolták ki a környékbeli - keresztény lakosságú - falvakat, sőt Kilidzs Arszlán szultán közeli fővárosáig, [[Nikaia|Nikaiáig]] is eljutottak. A német csapat elfoglalt egy Xerigordon nevű várat, a szeldzsukok azonban szeptember végén beszorították oda őket és mivel nem volt vizük, megadták magukat. Aki hajlandó volt áttérni az iszlámra, eladták rabszolgának, a többieket lemészárolták.<ref>Runciman 110. o.</ref> A franciák, mikor hírét vették, hogy nagy török sereg közelít Civetot felé, október 21-én kivonultak elébük. A muzulmánok egy szűk erdős völgyben csapdába csalták őket, a gyakorlatlan parasztok pánikba estek, visszaözönöltek Civetotba és menekülés közben szinte valamennyiüket levágták vagy foglyul ejtették. Csak keveseknek sikerült elmenekülnie. Nincstelen Valter elesett; Remete Péter, aki éppen Konstantinápolyban tárgyalt a császárral, életben maradt.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=101–103}}.</ref>
1096 elején, miközben és miután Remete Péter nagy serege elindult Kölnből, Németországban további keresztes seregek szerveződtek egy bizonyos Volkmar; Remete Péter régi tanítványa, Gottschalk és Emicho von Leiningen gróf vezetésével. Ezek a kereszténységért való harcot a helyi zsidó közösségek megtámadásával kezdték. Emicho és követői május 3-án [[Speyer]]ben rendeztek pogromot, de mivel a helyi püspök védelmébe vette a zsidókat, csak tizenkettőt sikerült megölniük. Innen [[Worms (település)|Wormsba]] vonultak át, ahol május 20-én a helyi lakosok közreműködésével a zsidónegyedre támadtak. Annak lakói a püspöknél kerestek menedéket, de a tömeg betört a palotába és legalább ötszáz zsidót lemészároltak. Május 25-én [[Mainz]]hoz érkeztek, ahol az érsek bezárta a keresztesek előtt a kapukat, de városbeli szimpatizánsaik beengedték őket. A helyi zsidók az érsek palotájába menekültek, de a keresztesek utánuk nyomultak és mészárlásban mintegy ezer zsidót megöltek.<ref>Runciman 116. o.</ref><ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=84–85}}.</ref> Emicho ezután Kölnbe tartott, ahonnan a zsidók jövetelének hírére szétszóródtak a vidéken; majd végül délnek indult, hogy a Szentföldre menjenek, a közbeeső városokban további pogromokat tartva.
A másik, Volkmar vezette német keresztes sereg május végén [[Prága|Prágába]] érkezett és június 30-án ők is elkezdték leöldösni a helyi zsidókat. Ezután Magyarországra mentek tovább, ahol az első jelentős városban, [[Nyitra (település)|Nyitrán]] is feltehetően hasonló terveik voltak, de a helyi magyar hatóságok megtámadták és szétszórták a gyülevész hadat. A Gottschalk vezette sereg előbb [[Regensburg]]ban rendezett pogromot, majd [[Moson]]nál magyar területre lépett és haladás közben gátlástalanul fosztogatott, az ellenálló parasztokat pedig megölték. Kálmán király végül [[Székesfehérvár]]nál szétverte őket. Néhány héttel később Mosonhoz érkezett Emicho jóval nagyobb hada is. Kálmán megtagadta az átvonulást és megerősítette a mosoni Duna-hidat. A keresztesek másik hidat ácsoltak és megostromolták Moson várát. Amikor híre jött, hogy a király nagy hadsereggel közelít, az ostromlók pánikba estek, a helyőrség kicsapott rájuk és szétszórta őket. A három német had maradékai később feltehetően csatlakoztak Bouillon Gottfried csapataihoz. <ref>Runciman 117. o.</ref><ref>Tyerman 103. o.</ref>
==A fejedelmek keresztes hadjárata==
[[File:First.Crusade.Map.jpg|thumb|right|300px|Az első keresztes hadjárat vezetőinek útvonala]]
A szegényektől eltérően a keresztes háborúba induló főurak alaposan felkészültek az útra és a meghirdetett időpontban, 1096 augusztusában indultak el. Az egyes hadseregek különböző utakat választottak, majd Konstantinápoly alatt találkoztak 1096 novembere és 1097 áprilisa között. A bizánciak ekkorra már jobban felkészültek a hadak fogadására és jóval kevesebb incidensre került sor.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=103–105}}.</ref>
Elsőként [[Hugó vermandois-i gróf|Hugó]], Vermandois grófja ([[I. Fülöp francia király|I. Fülöp]] francia király öccse) indult el. Bár királyi családból származott, birtoka jelentéktelen volt; talán ez indította, hogy szerencsét próbáljon Keleten. Hűbéreseiből és bátyja néhány lovagjából álló kis seregével Itáliába vonult, ahol Rómát érintve októberben ért [[Bari]]ba. Az [[Adriai-tenger|Adrián]] való átkelés viharosnak bizonyult, a hajóraj néhány tagja elsüllyedt, mások az albán partokon hajótörést szenvedtek. A [[Durrës|dürrakhioni]] bizánci kormányzó vendégül látta őket, de megvárta a császár engedélyét, mielőtt útjára bocsátotta a kereszteseket. Hugó Konstantinápolyban királyi herceghez való kitüntetett fogadtatásban részesült és Alexiosz kérésére esküt tett neki, hogy az általa a muzulmánoktól elfoglalt birtokokon elismeri őt hűbérurának.<ref>Runciman 120. o.</ref>
[[Alsó-Lotaringia|Alsó-Lotaringiából]] három fivér indult a Szentföldre: maga a herceg, [[Bouillon Gottfried]] (aki azonban nem ült biztosan a helyén, [[IV. Henrik német-római császár|IV. Henrik]] császár korábban el is vette tőle a hercegséget és csak úgy adta vissza, hogy utódai nem örökölhetik); [[III. Eustache boulogne-i gróf|III. Eustache]], Boulogne grófja; valamint a legfiatalabb, vagyontalan [[I. Balduin jeruzsálemi király|Balduin]]. Gottfried eladta birtokait és jelentős összeget zsarolt ki a zsidókból, így nagy sereget tudott kiállítani. A szárazföldi utat választotta és mikor október elején elérte Magyarország határát, követeket küldött Kálmán királyhoz az áthaladás engedélyezésére. A keresztesekkel való korábbi rossz tapasztalatok miatt Kálmán gyanakvó volt és csak a Gottfrieddel való személyes találkozás és túszok (Balduin és családja) átadása után adta meg az engedélyt. A Márvány-tengerig tartó út jól szervezetten, eseménytelenül zajlott le, ott azonban a fegyelem ismeretlen okból felbomlott és a sereg december közepén nyolc napon át fosztogatta a környéket. Gottfried eleinte megtagadta a hűségeskü letételét és konfliktusba keveredett a császárral, aki emiatt megvonta a hadsereg beígért ellátmányát. A keresztesek húsvét előtt még Konstantinápoly egyik kapuját is ostromzár alá vették, de visszaverték őket, mire beleegyeztek abba, hogy nem várnak tovább a város alatt a többi keresztes hadra, a három fivér pedig esküt tett Alexiosznak, majd átkelt a Boszporuszon.<ref>Runciman 124. o</ref>
[[Fájl:Godfrey of Bouillon and leaders of the first crusade.gif|bélyegkép|Bouillon Gottfried és a hadjárat többi vezetője (19. századi rajz)]]
Néhány nappal később, 1097 április 9-én [[I. Bohemund antiochiai fejedelem|Bohemund]] tarantói hercegnek és unokaöccse, [[Tankréd galileai fejedelem|Tankrédnak]] a vezetésével megérkezett a bizánci főváros alá a dél-itáliai normann keresztes hadsereg. Bohemund ([[I. Roger szicíliai gróf|I. Roger]] szicíliai király unokaöccse) tizenöt évvel korábban maga is harcolt Alexiosz ellen, amikor a normannok megpróbálták [[Dürrakhioni csata|elhódítani]] a Balkánt a bizánciaktól. Ők is Dürrakhionnál szálltak partra és a korábbi ellenségeskedés ellenére fegyelmezetten, a helyi hatóságoktól jól ellátottan vonultak egészen Konstantinápolyig. A császár tőle tartott leginkább, de Taranto hercege az elvárásoknak megfelelően cselekedett és igyekezett megnyerni az uralkodó jóindulatát, hogy biztosítsa segítségét a küszöbön álló harcokhoz; a hűségeskü ellen sem tiltakozott.<ref>Runciman 130 o.</ref> A dél-itáliaiakat április 26-án szállították át a Boszporuszon; ugyanazon a napon érkezett meg a bizánci fővárosba a dél-francia keresztes kontingens [[IV. Rajmund toulouse-i gróf|IV. Rajmund]] toulouse-i gróf vezetésével.
A már hatvan körüli Rajmund volt az első, aki csatlakozott Orbán pápa felhívásához és azt remélte, hogy ő lehet az egész hadjárat parancsnoka. A pápa azonban óvatosan elhárította igényeit és az - egyházi - vezetést Monteil-i Adhemar kezébe adta. A dél-francia sereg Észak-Itálián átvágva Dalmácián át vonult Konstantinápoly felé. A rossz utak és az ellenséges lakosság miatt csak lassan haladtak, de jelentősebb veszteség nélkül értek Dürrakhionba, ahol kiegészítették megcsappant élelmiszertartalékaikat és a bizánciak besenyő segédcsapatainak kíséretében vonultak tovább. Az elkalandozó franciákat a besenyők megtámadták, az összecsapásokban két báró elesett, Adhemar pedig megsebesült. A fővárosba érve Rajmund megtagadta a hűségeskü letételét, mert úgy vélte, ezzel elveszíti azt a tekintélyét, amit a pápának elsőként letett esküje és az Adhemarral való viszonya jelentett. Alexiosz végül beérte egy egyszerűbb esküvel, melyben a gróf megígérte, hogy tiszteletben tartja a császár méltóságát és alattvalói tulajdonát.<ref>Runciman 133. o.</ref>
Az utolsó nagy keresztes sereg 1096 októberében indult Észak-Franciaországból [[II. Róbert normandiai herceg|Róbert]] normandiai herceg, sógora [[István, Blois grófja|István]] blois-i gróf és a herceg unokatestvére, [[II. Róbert flamand gróf|II. Róbert]] flandriai gróf vezetésével. István a felesége (Adél, [[I. Vilmos angol király|Hódító Vilmos]] angol király lánya) nyomására döntött úgy hogy felveszi a keresztet. Róma érintésével Dél-Itáliába vonultak, ahol Flandriai Róbert előresietett és Tarantói Bohemunddal egyszerre érkezett Konstantinápolyba. Normandiai Róbert és István [[Calabria|Calabriában]] telelt, majd márciusban indulva május elejére érkeztek meg a Boszporuszhoz, ahol a főurak vonakodás nélkül letették az elvárt hűségesküt Alexiosz császárnak.
A teljes keresztes haderő létszámát nehéz megbecsülni, mind a kortársak, mind a történészek más-más számadatokat adnak meg. Feltételezhető, hogy a teljes létszám 30-35 ezer harcost, ezen belül 5 ezer lovast tehetett ki. A legnagyobb kontingens Rajmundé volt kb. 8500 gyalogossal és 1200 lovassal.<ref>{{harvnb|Nicolle|2003|pp=21, 32}}.</ref>
==Nikaia ostroma==
{{bővebben|Nicea ostroma (1097)}}
A Szentföld felé tartó keresztesek egyik fontos feladata volt, hogy az utánpótlás és a zarándokok számára megnyissák a Kis-Ázsián át vezető utat. Ennek első akadálya a Márvány-tenger közelében fekvő Nikaia városa volt, amelyet a szeldzsukok korábban elfoglaltak, sőt I. Kilidzs Arszlán szultán kinevezte fővárosának. Az Aszkániai-tó partján elterülő város erődítései jó állapotban voltak, a szultán pedig a Remete Péter-féle rongyos sereg szétszórása után lenézte a kereszteseket, így inkább keleti szomszédai, a Danismend Emirátus ellen vonult; még kincstárát és családját is Nikaiában hagyta.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=117–120}}.</ref> A keresztesek (akikhez csatlakoztak a szegények keresztes hadjáratának túlélői) 1097. május 6-án érkeztek a város falai alá és elkezdték a körbezárását. A védők hírnököt küldtek Kilidzs Arszlánhoz, aki azonnal megfordult és fővárosa felmentésére indult. Május 16-ára a várost teljesen körbefogták (kivéve a tó felől) és röviddel később megérkezett a szeldzsuk előőrs. Őket könnyen visszaverték, majd 21-én Kilidzs Arszlán főserege jelent meg Nikaia déli falainál. Vele szemben csak Rajmund és Flandriai Róbert sorakozott fel, Gottfried és Bohemund tovább őrizte a rá bízott falszakaszt. A nyílt terepen a kézitusában az európai nehézfegyverzetű katonák fölényben voltak a szeldzsukokkal szemben, így egész napos elkeseredett küzdelem után a szultán este visszavonult, éjszaka pedig sorsára hagyta fővárosát. Június 3-án az ostromlókhoz csatlakozott az utolsónak érkező Normandiai Róbert és Blois-i István, így a védők helyzete reménytelenné vált. Egy ideig a tavon keresztül kaptak utánpótlást, de aztán a bizánciak hajóikkal ezt az útvonalat is elzárták. Június 19-én általános támadást hirdettek, de a védők előtte való éjjel megadták magukat a bizánci követségnek. Reggel a keresztesek már arra ébredtek, hogy a hátuk mögött között megállapodás miatt már bizánci zászlók lengenek a tornyokon és a várt fosztogatás helyett csak kis csoportokban engedték be őket a városba.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=126–130}}.</ref><ref>Runciman 147. o.</ref>
==A dorülaioni csata==
{{bővebben|Dorylaeumi csata (1097)}}
[[File:Baldwin of Boulogne entering Edessa in Feb 1098.JPG|thumb|230px|Boulogne-i Balduin megérkezése Edesszába ([[Joseph-Nicolas Robert-Fleury]] képe, 1840)]]
Egy héttel Nikiaia eleste után, június 26-én a keresztesek továbbindultak délkelet felé, a régi bizánci hadiúton. Egy kis bizánci kontingens is elkísérte őket a tapasztalt hadvezér, [[Tatikiosz]] vezénylete alatt. A sereg a könnyebb vonulás érdekében két részre vált: az elsőt a dél-itáliaiak, észak-franciák és bizánciak alkották Bohemund vezetésével, a másodikat pedig dél-franciák és lotaringiaiak, Toulouse-i Rajmunddal az élen.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=132–34}}.</ref> Eközben Kilidzs Arszlán, akinek súlyos csapást jelentett kincstára és fővárosa elvesztése, összegyűjtötte seregeit és kiegyezett a danismendekkel. A hadiút elágazásánál, [[Dorülaion]] város közelében várt a nyugatiakra. Bohemund június 30-án este ért a színhelyre és a síkságon letáborozott. Napkeltekor a jelentős létszámfölényben levő törökök a környező dombokról rájuk zúdultak, de nem sikerült meglepniük a keresztényeket, akik védekező állást vettek fel a táborukban. A könnyűlovas szeldzsukok egymást váltva lőtték ki rájuk nyilaikat, de óvakodtak a kézitusától. Déltájban megérkezett a keresztes sereg második része és Kilidzs Arszlán rájött, hogy csak ellenségei felét sikerült bekerítenie. A nyugati seregrészek egyesültek és elnyújtott hadrendet vettek fel. Adhemar püspök közben a dombok takarásában megkerülte a csatateret és amikor megjelent a amúgy is elbizonytalanodott törökök hátában, azok pánikba estek és elmenekültek.<ref>{{harvnb|Asbridge|2004|pp=135–37}}.</ref>
Két napos pihenő után a keresztesek délkelet felé, a hosszabb, de biztosabb úton haladtak tovább, de a kopár, víztelen, háborúk sújtotta anatóliai tájon így is nehezen haladtak; különösen hogy a szeldzsukok igyekeztek mindent elpusztítani előttük. Augusztus közepén érkeztek [[Konya (település)|Ikonionhoz]], majd némi pihenő után [[Ereğli (Konya)|Hérekleiába]]. Itt a danismend emír várta őket, de amikor Bohemund rájuk támadt, inkább elmenekültek. A főút itt délnek fordult a tengermenti [[Kilikia]] felé, a keskeny és nehezen járható Kilikiai-kapun keresztül. A többség úgy döntött, hogy inkább északról kerüli meg a [[Torosz-hegység|Taurusz-hegység]]et, de a két birtok nélküli másodszülött vezér, Boulogne-i Balduin és Tankréd szeptember 15-én délnek fordult, hátha sikerül kikanyarítaniuk maguknak egy hercegséget. A két főnemes riválisnak tekintette a másikat és hamarosan össze is különböztek, amikor [[Tarsus|Tarszosz]] városát (amelynek kapuit a helyi keresztények kinyitották előttük) Balduin magának követelte. Tankréd elvonult, de röviddel később 300 lemaradt katonája Tarszoszhoz ért. Balduin nem volt hajlandó beengedni őket és éjszaka a város körül ólálkodó törökök lemészárolták őket.</ref>Runciman 160. o.</ref> A frankok nem tapasztaltak számottevő ellenállást, de a mocsaras, maláriafertőzte kilikiai síkság nem nyerte meg tetszésüket és nehezen védhetőnek is tartották, ezért inkább keletnek indultak és Balduin [[Kahramanmaraş (település)|Marasnál]] csatlakozott az Anti-Tauruszon átkelő fősereghez, Tankréd pedig még elfoglalta [[İskenderun|Alexandretta]] kikötővárosát és utána vonult a többiek irányába, [[Antiokheia|Antiókhia]] alá.
Balduin még Antiókhia előtt újabb kalandra vállalkozott, a környék örmény fejedelmeinek kérésére elűzte két jelentős vár török védőit. Ezután az [[Eufrátesz]] mentén fekvő [[Şanlıurfa (település)|Edessza]] örmény ura, a gyermektelen Torosz felajánlotta neki, hogy fiává és örökösévé fogadja, ha megvédelmezi a minden irányból fenyegetett kis fejedelemségét. Megérkezése után a város lakossága által gyűlölt Torosz ellen összeesküvést szőttek és menekülés közben meglincselték. 1098. március 1-én a helyi, többségében örmény keresztények megkérték Balduint, hogy kormányozza őket, ő pedig feleségül vett egy örmény hercegnőt és megalapította az [[Edesszai Grófság]]ot.<ref>Runciman 166. o.</ref><ref name="Hindley37">{{harvnb|Hindley|2004|p=37}}.</ref>
==Antiókhia ostroma==
[[File:Gustave dore crusades bohemond alone mounts the rampart of antioch.jpg|thumb|200px|Bohemund maga mássza meg Antiókhia falait ([[Gustave Doré]] rajza (1871)]]
A keresztesek főserege 1097. október 21-én érkezett a Jeruzsálembe vezető út legjelentősebb városa, Antiókhia falai alá. Az erős falakkal védett város kulcsfontosságú volt az utánpótlás és a zarándokok útvonalának biztosításához. Antiókhia muzulmán ura ekkor Jági Sziján volt, aki formálisan az aleppói [[Fahr al-Mulk Radvan|Ridván]] emír hűbérese volt, de korábban már elárulta őt (ellenségeivel, a moszuli [[Kerboga|Kerbogával]] és a damaszkuszi [[Dukák]]kal szövetkezett) ezért tőle nem számíthatott segítségre. A keresztesek - akiknek annyi emberük sem volt, hogy teljesen körbefogják a hatalmas várost - nem mertek rohamozni és a kiéheztetés mellett döntöttek. December 28-ára az ő élelmük is elfogyott és a sereg nagyobbik része, hogy portyázással szerezzen utánpótlást. Másnap éjjel Jági Sziján kitört a városból, de Rajmund csapatai lecsaptak rá és visszakergették a kapun, közben kis híján sikerült behatolniuk Antiókhiába. Közben a dél felé tartó Bohemund találkozott a damaszkuszi Dukák felmentő seregével és megfutamította; de közben akkora veszteségeket szenvedett, hogy inkább visszafordult.<ref>Runciman 175. o.</ref> Az aleppói Ridván végül úgy döntött, hogy megsegíti vazallusát, de február 8-án megérkező seregét a lovagok szétszórták, a frank gyalogság pedig feltartotta a közben kitörő Jági Szijánt. Március 4-én egy közeli kikötőbe megérkezett az angol trónkövetelő [[II. Edgár angol király|Edgar Aetheling]], aki bizánci ostromgépeket és építőanyagokat is hozott. A törökök kicsaptak rájuk és sikerült megszerezniük a rakományt, de a város felé visszavonuló muzulmánokra Bouillon Gottfried rátámadt és az összecsapásban a helyőrség jelentős hányadát megölték.
1098 májusára a kiváló hadvezér hírében álló moszuli Kerboga is összegyűjtött egy hatalmas felmentő sereget, amelyhez a környező emírek is csatlakoztak. Hogy oldalát biztosítsa, ostrom alá vette Edesszát, de három hét után belátta, hogy csak az idejét vesztegeti és Antiókhia felé indult. A megrettenő keresztesek közül sokan dezertáltak, június 2-án Blois-i István hazaindult. Néhány órával ezután a védők egyik kapitánya, egy muszlim hitre tért örmény, akit a parancsnok megalázott, felvette a kapcsolatot Bohemunddal, hogy hajlandó beengedni őket a városba. Éjszaka felengedte a frankokat az általa őrzött falszakaszra, akik megölték a környező tornyok őrségét, a keresztény lakosok segítségével kinyitották az egyik kaput és a keresztesek beözönöltek a városba. A helyőrség egy része a fellegvárban barikádozta el magát, Jági Sziján elmenekült, de örmény parasztok felismerték és megölték. Az ostromlók és a keresztény lakosok a város valamennyi muzulmán lakóját lemészárolták.<ref>Runciman 185. o.</ref>
[[File:Gustave dore crusades the massacre of antioch.jpg|thumb|left|Az antikókhiai mészárlás (Gustave Doré, 1871)]]
Alig néhány nappal később, június 5-én megérkezett Kerboga felmentő serege és ostrom alá vette a korábbi ostromlókat.<ref name="Tyerman142">{{harvnb|Tyerman|2006|pp=142–143}}.</ref> Június 10-én Adhemar püspököt felkereste egy Péter Bertalan nevű katona és azt állította, hogy látomásaiban [[Szent András apostol|Szent András]] elmondta neki, hogy a [[Szent Lándzsa|Szent lándzsa]], amellyel megölték Jézust, Antiókhiában található. A püspök eleinte tamáskodott, de aztán engedélyt adott a keresésre és A Szt. Péter-bazilika alatt rátaláltak egy lándzsahegyre. A csoda nagy lelkesedést keltett a városban, míg a muszlimok szövetsége egyre inkább bomladozott. Június 27-én a keresztesek követséget küldtek Kerbogához, de az feltétlen megadást követelt. Másnap a védők kitörtek a városból. Az emírek tartottak attól, hogy a győzelem esetén Kerboga túlságosan erőssé válik, ezért cserbenhagyták. A fővezér egy ideig védekezett, de mikor látta hogy szövetségesei elmenekülnek, maga is visszavonult.<ref>Runciman 195. o.</ref><ref>Tyerman 137. o.</ref>
A diadal után felmerült a kérdés, hogy mi történjen a várossal. A vezérek korábbi esküje értelmében vissza kellett volna kerülnie Bizánchoz, de - Rajmund kivételével - valamennyien úgy vélték, hogy mivel Alexiosz (aki az ostrom alatt Kis-Ázsiába vezetett hadjáratot) nem sietett a segítségükre, elárulta őket és az eskü érvénytelenné vált. Bohemund magának követelte a várost, de Rajmund - aki szerette volna magát látni a sereg élén - szembeszállt vele. A két vezér konfliktusát Adhemar püspök tompította, míg augusztus 1-én a városban kitörő járvány el nem vitte.<ref name="Lock23">{{harvnb|Lock|2006|p=23}}.</ref> A vita megbénította a sereget, amely közben megostromolta a környező városokat és várakat és próbáltak élelmet szerezni a további útra. November 5-én összeült a vezérek tanácsa és több napos veszekedés után eldöntötték, hogy Bohemund kapja a város háromnegyedét, de tovább kell mennie a többiekkel Jeruzsálembe. Ezután Maarrat an-Numán városának ostroma közben ismét ismét vita tört ki a két vezér között és a korábbi megállapodást felrúgták. Közben a katonák - akiket nem érdekeltek a hatalmi harcok és mielőbb Jeruzsálembe akartak érni, valamint úgy kifogytak az élelemből, hogy már a kannibalizmusra fanyalodtak - fellázadtak. Rajmund végül 1099. január 13-án továbbindult, a többiek pedig (Bohemund és Balduin kivételével, akik Antiókhiában, illetve Edesszában maradtak) több-kevesebb késlekedéssel követték őt a Jeruzsálembe vezető úton.<ref>Neveux 186. o.</ref>
==Jeruzsálem ostroma==
{{bővebben|Jeruzsálem ostroma (1099)}}
[[File:Byzantium after the First crusade.PNG|thumb|300px|A keresztes hadjárat ázsiai útvonala]]
Az egyiptomi Fátimidiák tényleges vezetője, [[Sáhánsáh al-Afdal]] nagyvezír Kerboga veresége után követséget küldött Antiókhiába, hogy tárgyaljon a keresztesekkel egy szeldzsukellenes szövetségről; ezt azonban ők visszautasították, mert végleges céljuk Jeruzsálem volt, amelyre Egyiptom is igényt tartott. Al-Afdal ezután visszafoglalta Palesztinát a törököktől; magát Jeruzsálemet 40 napig ostromolta és a határt [[Bejrút]]ig tolta ki északra.
Az észak-szíriai városok arab uralkodói örültek a szeldzsuk uralom összeomlásának és hajlandónak bizonyultak békében átengedni a keresztes hadat. Rajmund eleinte a szárazföld belsejében vezette seregét, majd miután a [[Saizar|saizar]]i emír kalauzokkal és élelemmel látta el, kikanyarodott a tengerpartra, mert a [[Libanoni-hegység]]től keletre vezető út a damaszkuszi szeldzsuk Dukák kezén volt. A [[Tripoli (Libanon)|tripoliszi]] emír is hajlandó volt egyezkedni, de a pénzszűkében lévő gróf, hogy nagyobb összeget zsarolhasson ki az emírből, ostrom alá vette Arka városát. Itt érte utol őket az Antiókhiából a tengerparton délre haladó Bouillon Gottfried és Flandriai Róbert (Normandiai Róbert és Tankréd már kezdettől vele tartott). Az ostrom február 14-én kezdődött, de a város keményen ellenállt, ezért végül május 13-án dolgavégezetlenül indultak tovább. Az útjukba eső városok élelmiszerrel és ajándékokkal váltották meg földjeik sértetlenségét és a frankok többé-kevésbé akadálytalanul haladtak a tengerparton [[Arszuf]]ig, ahol a szárazföld belseje felé fordultak. Itt megszállták [[Ramla|Ramlát]], amelyet többségében muzulmán lakossága elmenekült. Ramlától már két nap alatt elérték a Szent Várost és 1099. június 7-én megkezdték Jeruzsálem ostromát.<ref>Runciman 216. o.</ref>
[[File:1099 Siege of Jerusalem.jpg|thumb|right|200px|Jeruzsálem ostroma]]
A várost a fátimida Iftikár ad-Daula védte, aki jól felkészült: megmérgeztette a falakon kívüli kutakat és az árulás elkerülése érdekében valamennyi keresztényt kiűzte Jeruzsálemből (a zsidókat nem).<ref name="madden">Madden, Thomas F. ''The New Concise History of the Crusades'' page 33 (Rowman & Littlefield Pub., Inc., 2005)</ref>. A becslések szerint 12 ezer ostromlónak (ebből 1500 lovas)<ref name="crusadearmy">{{harvnb|Konstam|2004|p=133}}.</ref> a palesztinai nyár hevében alig volt vize, ezért már június 12-én általános rohammal próbálkoztak, de mivel alig volt létrájuk, visszaverték őket. Szerencséjükre, néhány nappal később kis keresztény flotta érkezett [[Jaffa]] kikötőjébe, amellyel utánpótlát (élelem és eszközök az ostromgépek építésére) kaptak. Miután messze földről begyűjtötték a szükséges fát, ostromtornyokat, kővetőket és létrákat készítettek. A vízutánpótlási nehézségek és éhezés mellett Rajmund és Tankréd is összeveszett [[Betlehem]] birtoklásán, de mikor híre ment hogy Egyiptomból felmentő sereg indult, megkettőzték erőfeszítéseiket és július 14-én hajnalban újabb általános támadást indítottak. A három közül a legnagyobb ostromtornyot a védők állandó kő- és nyílzáporában estére sikerült a falhoz gördíteni, de Rajmund csapatai nem tudták megvetni lábukat a falon. Másnap reggelre Gottfriednek sikerült egy kisebb tornyot az északi falhoz tolni és a lotaringiai lovagok elfoglalták a fal tetejét, amire aztán már tömegesen másztak fel létrákon a társaik, majd kinyitottak egy kaput. Iftikár visszavonult a [[Dávid-torony]]ba és Rajmundnál nagy összeggel megváltotta magát, de az egész városból ő és a katonái voltak az egyetlenek akik életben maradtak, mert a győztes keresztesek válogatás nélkül minden muzulmánt: férfit, nőt és gyereket legyilkoltak. A zsidókra, akikben a muszlimok segítőit látták, rágyújtották a nagy zsinagógájukat és valamennyien bennégtek. A jeruzsálemi mészárlás a keresztény és az iszlám világot is megrázta. A keresztény fanatizmus felébresztette a muszlim fanatizmust és sok környező uralkodó, aki a kereszteseket csak egy újabb színfoltnak tekintette a Közel-Kelet színes palettáján, azontúl a frankok kiűzésére törekedett.<ref>Runciman 224. o.</ref>
== A Jeruzsálemi Királyság megalapítása==
Július 22-én tanácsot tartottak a meghódított területek további sorsának eldöntésére. A vezérek közül ketten (Flandriai Róbert és Normandiai Róbert) haza akartak térni Európába, Tankrédot pedig csak Bohemund szegény rokonának tartották. A papság végül Rajmundnak ajánlotta fel Jeruzsálem [[Jeruzsálemi Királyság|koronáját]], noha őt nem kedvelték, mert önhatalmúlag magát tartotta a hadjárat vezetőjének és az arkai ostrom kudarca is megtépázta hírnevét. Rajmund - talán hogy szerénységét bizonyítsa - visszautasította a felkérést és feltehetően abban bízott, hogy másodszor is neki ajánlják a koronát. A választók ezután Gottfriedhez fordultak, aki elfogadta a felkérést, azzal a kikötéssel hogy nem kíván király lenni abban a városban, ahol Jézus a töviskoronát viselte, beéri a Szent Sír védelmezője címmel.<ref name="Tyerman159">{{harvnb|Tyerman|2006|pp=159–160}}.</ref> Rajmund rosszul viselte a kudarcot; csalódottan kivonult Jeruzsálemből, de miután dühe elpárolgott, nem hazaindult, csak a Jordán völgyében, Jerikónál táborozott le.
[[File:Battle of Ascalon-engraving.jpg|210px|thumb|Az aszkaloni csata (Gustave Doré rajza után készült metszet (1881)]]
===Az aszkaloni csata===
Néhány nappal később a Palesztina felé tartó al-Afdal nagyvezír követséget küldött Jeruzsálembe és felszólította a frankokat a térség elhagyására. Gottfried az elfogott egyiptomi felderítőktől megtudta, hogy a nagyvezír [[Askelón|Aszkalonnál]] táborozik hatalmas seregével és feltehetően a flotta által szállított utánpótlásra vár. Úgy döntött, hogy elébük megy és augusztus 9-én Ramlába indult, ahol csatlakozott hozzá a többi vezér (beleértve Rajmundot is). Augusztus 12-én hajnalban érték el az egyiptomi sereget, amelyet sikerült meglepniük, al-Afdal nem számított rá, hogy ellenségei ennyire közel lehetnek hozzá. A jelentős túlerőben lévő (a becslések 20-50 ezer közé teszik a számukat) egyiptomiak alig álltak ellen és néhány óra alatt [[Aszkalóni csata|döntő vereséget]] szenvedtek. A keresztes sereg ostrom alá vette Aszkalon kikötővárosát, de a védők - emlékezve a jeruzsálemi mészárlásra - csak Rajmundnak voltak hajlandóak megadni magukat, aki korábban hagyta, hogy a jeruzsálemi kormányzó megváltsa maga és emberei életét. Gottfried azonban nem bízott Rajmundban, aki erre dühösen elvonult, a maradék csapatok pedig nem voltak elég erősek az ostromhoz.<ref>Runciman 231. o.</ref>
==Utóhatások==
[[File:Map Crusader states 1135-en.svg|thumb|right|200px|A Közel-Kelet 1035-ben]]
Az első keresztes hadjárat sikerrel zárult. Elfoglalták Jeruzsálemet és a Közel-Keleten "keresztes államok" alakultak: a [[Jeruzsálemi Királyság]], az [[Antiókhiai Hercegség]], az [[Edesszai Grófság]] és később a [[Tripoliszi Grófság]].
Bouillon Gottfried sikeresen megerősítette újszülött királyságának határait, de hűbéreseivel (elsősorban a [[Galilea|Galileát]] megszerző Tankréddal) és az egyházzal nehezen boldogult. Alig egy évvel kinevezése után, 1100 júliusában megbetegedett és meghalt. Utódjává az edesszai [[I. Balduin jeruzsálemi király|Balduint]] választották.
Jeruzsálem elfoglalása nagy lelkesedést keltett a keresztény világban. Sokan felvették a keresztet, akik pedig útközben visszafordultak - mint Blois-i István vagy Vermandois-i Hugó - szégyenükben úgy határoztak, hogy visszatérnek a Szentföldre.
Számukra [[1101-es keresztes hadjárat|újabb keresztes hadjáratot]] szerveztek 1001-ben, de a sereget a szeldzsukok még Anatóliában szétverték, csak töredékei jutottak el Jeruzsálembe.<ref name="Lock142">{{harvnb|Lock|2006|pp=142–144}}.</ref> A palesztinai kikötővárosok elfoglalása után az új államoknak jelentős segítséget nyújtottak az itáliai kereskedő köztársaságok ([[Velencei Köztársaság|Velence]], [[Genovai Köztársaság|Genova]], [[Pisai Köztársaság|Pisa]]), akik kereskedelmi privilégiumokért cserébe tengeri szállítást biztosítottak a kockázatos szárazföldi helyett. A keresztes államok katonai utánpótlása igen rapszodikusnak bizonyult, de helyzetüket megszilárdította a [[Máltai lovagrend|johannita]] és a [[Templomosok|templomos]] lovagrendek megalapítása, amelyek egyfajta állandó hadseregként szolgálták a keresztények védelmét.
A keresztes államok létrejötte némileg enyhítette a Bizánci Birodalomra kelet felől érkező szeldzsuk nyomást és a császárnak sikerült valamennyit visszaszereznie korábbi anatóliai területeiből. A birodalom a 12. század nagy részében viszonylagos stabilitást és prosperitást élvezhetett.<ref>{{harvnb|Baldwin|1969|pp=404–405}}.</ref> A közel-keleti muszlim térség a század közepéig továbbra is megosztott maradt és az emírek legalább annyira tartottak hittársaiktól, mint a frankoktól. Egységes fellépésre a keresztesek ellen csak azután vált lehetőség, miután [[Szaladin egyiptomi szultán|Szaladin]] egyesítette Szíriát és Egyiptomot.<ref>{{harvnb|Baldwin|1969|pp=616–620}}.</ref>
==Jegyzetek==
{{Reflist|2}}
==Források==
{{Refbegin}}
* {{Cite book|last=Asbridge |first=Thomas |title=The First Crusade: A New History |publisher=Oxford |year=2004 |isbn=0-19-517823-8 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Baldwin |first=Marshall W. |title=A History of the Crusades: The First Hundred Years |publisher=University of Wisconsin Press |location=Madison, Wisconsin |year=1969 |url=http://digital.library.wisc.edu/1711.dl/History.CrusOne |isbn=978-0-299-04834-1 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Bartlett |first=Robert |author-link=Robert Bartlett (historian) |title=The Making of Europe: Conquest, Colonization and Cultural Change 950–1350 |publisher=Princeton |year=1994 |isbn=0-691-03780-9}}
* {{Cite book|last=Chazan |first=Robert |title=In the Year 1096: The First Crusade and the Jews |publisher=Jewish Publication Society |year=1997 |isbn=0-8276-0575-7}}
* {{Cite book|last=Frankopan |first=Peter |title=The First Crusade: The Call from the East |publisher=Harvard University Press |year=2012 | isbn=978-0-674-05994-8 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Gil |first=Moshe |title=A History of Palestine, 634–1099 |publisher=Cambridge University Press |year=1997 |isbn=0-521-59984-9 |ref=harv}}
* {{Cite book|last1=Hamilton |first1=Bernard |last2=France |first2=John |last3=Zajac |first3=William G. |title=The Crusades and their Sources: Essays Presented to Bernard Hamilton |publisher=Ashgate |year=1998 |isbn=0-86078-624-2}}
* Harris, Jonathan (2014), ''Byzantium and the Crusades'', Bloomsbury, 2nd ed. {{ISBN|978-1-78093-767-0}}
* {{Cite book|last=Hillenbrand |first=Carole |title=The Crusades: Islamic Perspectives |publisher=Routledge |year=2000 |isbn=0-415-92914-8}}
* {{Cite book|last=Hindley |first=Geoffrey |title=A Brief History of the Crusades: Islam and Christianity in the Struggle for World Supremacy |year=2004 |publisher=Constable & Robinson |location=London |isbn=978-1-84119-766-1 |pages=300 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Holt |first=Peter M. |title=The Age of the Crusades: The Near East from the Eleventh Century to 1517 |publisher=Longman |year=1989 |isbn=0-582-49302-1 |ref=harv}}
* {{Cite book |last=Hotaling |first=Edward |title=Islam Without Illusions: Its Past, Its Present, and Its Challenge for the Future |publisher=Syracuse University Press |year=2003 |isbn=978-0-8156-0766-3 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Housley |first=Norman |title=Contesting the Crusades |publisher=Blackwell Publishing |location=Malden, MA |year=2006 |isbn=1-4051-1189-5}}
* {{Cite book|last=Konstam |first=Angus |author-link=Angus Konstam |title=Historical Atlas of the Crusades |publisher=Mercury Books |year=2004 |isbn=1-904668-00-3 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Lock |first=Peter |title=Routledge Companion to the Crusades |publisher=Routledge |location=New York |year=2006 |isbn=0-415-39312-4 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Madden |first=Thomas |title=New Concise History of the Crusades |publisher=Rowman & Littlefield |year=2005 |isbn=0-7425-3822-2 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Magdalino |first=Paul |title=The Byzantine Background to the First Crusade |publisher=Canadian Institute of Balkan Studies |year=1996 |url=http://www.deremilitari.org/resources/articles/magdalino.htm |deadurl=yes |archiveurl=https://web.archive.org/web/20070813150036/http://www.deremilitari.org/RESOURCES/ARTICLES/magdalino.htm |archivedate=13 August 2007 |df= }}
* {{Cite book|last=Mayer |first=Hans Eberhard |title=The Crusades |publisher=Oxford |year=1988 |isbn=0-19-873097-7 |others=John Gillingham}}
* {{Cite book|last=Neveux |first=Francois |title=The Normans |publisher=Robinson |year=2008 |isbn=978-1-84529-523-3 |ref=harv |others=Howard Curtis}}
* {{Cite book|last=Nicolle |first=David |title=The First Crusade, 1096–99: Conquest of the Holy Land |publisher=Osprey Publishing |year=2003 |isbn=1-84176-515-5 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Riley-Smith |first=Jonathan |title=The First Crusade and the Idea of Crusading |publisher=University of Pennsylvania |year=1991 |isbn=0-8122-1363-7 |ref=harv}}
* {{Cite book|editor=Riley-Smith, Jonathan |title=The Oxford History of the Crusades |publisher=Oxford University Press |year=2002 |isbn=0-19-280312-3 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Riley-Smith |first= Jonathan |title=The Crusades: A History |edition=2nd |publisher=Yale University Press |year=2005 |isbn=0-8264-7270-2 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Riley-Smith |first=Jonathan |title=The First Crusaders, 1095–1131|publisher=Cambridge |year=1998 |isbn=0-521-64603-0 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Runciman |first=Steven |title=A keresztes hadjáratok története |publisher=Osiris Kiadó |year=1991 |isbn=963 379 448 X}}
* {{Cite book|last=Setton |first=Kenneth |title=A History of the Crusades |publisher=Madison |year=1969–1989 |url=http://libtext.library.wisc.edu/HistCrusades/}}
* {{Cite book|last=Treadgold |first=Warren |title=A History of the Byzantine State and Society |publisher=Stanford University Press |year=1997 |isbn=0-8047-2630-2 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Tyerman |first=Christopher |title=God's War: A New History of the Crusades |publisher=Belknap Press of Harvard University Press |location=Cambridge |year=2006 |isbn=0-674-02387-0 |ref=harv}}
* {{Cite book|last=Vryonis |first=Speros |title=Decline of Medieval Hellenism in Asia Minor and the Process of Islamization in the Eleventh through Fifteenth Centuries |publisher=University of California Press |year=1971 |isbn=0-520-01597-5 |ref=harv}}
{{Refend}}
{{fordítás|en|First Crusade|oldid=830196307}}
[[Kategória:Keresztes háborúk]]
[[Kategória:1090-es évek]]
| |||