„Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→Zenekari művek: jav |
a kékít |
||
31. sor:
Szkrjabinnak több gyermeke is született, de ez nem gátolta abban, hogy elhagyja családját, és viszonyt kezdjen az őt feltétel nélkül csodáló tanítványával, Tatyjana Fjodorovna Schloezerrel. A válás későbbi, 1904-es svájci utazásukkor derült ki, ahova már nem a feleségével utazott.<ref>Tatjánától is születtek gyermekei, közülük Julian zeneszerző lett, és volt néhány említésre méltó kompozíciója is, de egy hajóbaleset során fiatalon vízbe fulladt.</ref>
Szkrjabin figyelme ekkoriban a szimfonikus művek felé fordult. 1900-ban mutatták be ''1. szimfóniáját'', amely hat tételre tagozódik, és zárótételében a kórus Szkrjabin saját szövegét énekli a művészet dicsőségéről. Ebben az időszakban misztikus-filozofikus gondolatok foglalták el figyelmét, ami egyre inkább elszigetelte a napi valóságtól, és gyakran hosszas, intellektuális, elvont jellegű polémiákba bonyolódott. Miszticizmusa révén zenei alkotásai bonyolultabbá, nehezen követhetővé, „egyre önállóbbakká, merészebbekké, valamint egyre összetettebbekké és disszonánsabbakká váltak”.<ref>John Stanley: Klasszikus zene. 188. old.</ref> 1905-ös ''3. szimfóniája'' egyetlen hatalmas tételből áll, amelyben lírai és igen dinamikus részek váltakoznak egymással. 1908-ra megírta ''Le Poème de l'Extase'' (Az extázis költeménye) című, terjedelmes saját szövegére készült zenekari kompozícióját, amely tulajdonképpen ''4. szimfóniájának'' számít. „Az elvont tartalmat sajátos eszközökkel kifejező kompozíció öt motívummal kíván öt különböző érzelmi-indulati állapotot érzékeltetni: a [[fuvola]] motívumával a vágyakozást, a [[Harsona|harsonáéval]] a tiltakozást, a [[Kürt (hangszer)|kürtökével]] a haragot; [[Trombita|trombitán]] szólaltatja meg az akarat és a magabiztosság motívumait.”<ref>Fidelio – Pándi Marianne</ref> Érdekesség, hogy a szerző a bemutató előtt eljátszott néhány részletet a darabból barátainak ([[Sergey Rachmaninov|Rahmanyinov]], [[Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov|Glazunov]], [[Rimszkij-Korszakov]]), akik egy őrült látomásainak értékelték.
1910-től ismét Moszkvában tevékenykedett, és megírta utolsó öt, rendkívül sűrű szövetű és drámai hatású zongoraszonátáját, valamint utolsó zenekari darabját ''Prometheus (A tűz költeménye)'' címmel, amelyhez a zenei hangok mellé színorgonát is előírt, bár ez nem valósult meg a bemutatón.<ref>A darab moszkvai bemutatóján ([[Serge Koussevitzky]] vezényelt, Szkrjabin zongorázott.</ref> Nagyszabású összegző, szintetizáló misztériumjátékot tervezett, amely művészetének betetőzése lett volna ''(L'acte prèalable)'', de csak a szöveget alkotta meg, a zenének töredékei készültek el. Koncerten 1915-ben lépett fel utoljára Szentpétervárott, és még ebben az évben elhunyt. Mindössze 43 éves volt.
| |||