„Lövészárok-hadviselés” változatai közötti eltérés

A lövészárkokat általában törött vagy görbe vonalban építették ki, ezért egy adott pontról mindkét irányban általában legfeljebb 10 métert lehetett belátni. Erre azért volt szükség, hogy a lövészárok egyik pontján betörő ellenséges katonák oldalazó tűzzel ne tudják támadni az árok szomszédos részeit védő katonákat, valamint ha egy tüzérségi lövedék éppen a lövészárokban robbant fel, a kirepülő [[repesz]]ek is csak az árok egy kis részén okoztak sebesüléseket. A harmadik előnye a görbe vagy törött vonalvezetésű lövészároknak, hogy az ellenséges tüzérség tüzét irányító légi megfigyelők nehezebben tudtak pontos koordinátákat szolgáltatni. A lövészároknak az ellenség felé néző oldalát ''mellvéd''nek (az angol katonai terminológiában ''parapet''nek) nevezték, itt volt egy lőpad, amelyre fellépve tüzeltek a katonák. A lövészároknak a hátország felé néző oldala volt a ''parados'', amely a katonák hátát védte a frontvonal mögött becsapódó gránátok repeszeitől. Az árok oldalait homokzsákokkal, fapalánkokkal vagy dróthálóval erősítették meg, az árok aljára fa palánkokat helyeztek.

 

 

A mellvédbe általában kémlelőlyukakat vagy réseket vágtak, amiken keresztül szemmel lehetett tartani az ellenséget. Ez lehetett egy rés a homokzsákok között, vagy akár acéllemezzel megerősített kémlelőlyuk a mellvédben. A német [[mesterlövész]]ek [[páncéltörő]] lövedékkel igyekeztek a kémlelőlyukak mögött megfigyelt katonákat kilőni. Éppen ezért a mellvéd feletti megfigyelés egyik eszköze volt a [[periszkóp]], amelynek legegyszerűbb formája egy botra erősített két tükördarab volt. A Gallipoli körüli lövészárkokban, ahol a terepviszonyok miatt az ausztrál és új-zélandi katonák állásaira kitűnő rálátása volt a török hadseregnek, kifejlesztették a periszkóppal felszerelt puskát, amely lehetővé tette a török állások elleni tüzelést a katonák veszélyeztetése nélkül.

[[Fájl:Vickers machine gun crew with gas masks.jpg|bélyegkép|Brit [[Vickers]] gyártmányú géppuskák [[Ovillers]] közelében, a [[somme-i csata]] során, 1916. A géppuska kezelőszemélyzete [[gázálarc]]ot visel]]

 

 

A nehézgéppuska kezelése nagy szakértelmet kívánt és a lövészárok rendszerében a géppuskaállások kialakítása szinte tudománynak számított, mivel igen pontosan kellett kialakítani az egymást fedő tüzelési szektorokat. A géppuskát kezelő katona nagy pontossággal tudta tűz alatt tartani az ellenséges lövészárok bizonyos pontjait vagy éppen a saját szögesdrót-akadályokon nyitott átjárót, időnként közvetett irányzással az ellenséges lövészárkokat. A nehézgéppuskák kezelőszemélyzete akár nyolc fő lehetett, akik részt vettek a szállításban, összeszerelésben, karbantartásban és a lőszerutánpótlásban. Tömegük miatt ezek a fegyverek alkalmatlanok voltak a támadó hadműveletekben való részvételre, de védelmi helyzetekben annyira jól kihasználhatók voltak, hogy nagymértékben hozzájárultak az első világháborús frontok megmerevedéséhez.

=== Aknavető ===

{{Bővebben|Aknavető}}

Az [[aknavető]]ket az ellenséges lövészárokban rejtőzködő, a közvetlen irányzású fegyverek ellen védett katonák támadására, az ellenséges drótakadályok átvágására, illetve a lövészárok egy adott pontjának vagy egy fedezéknek a lerombolására használták. 1914-ben a britek összesen 545 aknavetőgránátot lőttek ki, 1916-ban ez a szám {{szám|6500000}} volt.

 

A frontális támadás során nagy szerep jutott a tüzérség tüzének, amelynek két fontos célja volt: a tüzérségi előkészítés során általában igyekeztek megsemmisíteni a szögesdrót-akadályokat, a lövészárkot és a felderített megerősített pontokat, megsemmisíteni vagy demoralizálni az ellenséges katonákat és megakadályozni megerősítésüket. Az előkészítés időtartama változó, néhány perctől akár több napig is terjedhetett: az 1916-os brit támadást a Somme mentén 8 napig tartó tüzérségi támadás készítette elő, amelynek így sem sikerült átvágni a szögesdrótot és megsemmisíteni a betonnal megerősített német fedezékeket. A tüzérségi előkészítés problémája, hogy az ellenség számára jól megjelölte, hogy a front melyik szakaszán várható támadás és ennek megfelelően lehetett elhelyezni a mélységben a tartalékokat. A tüzelés beszüntetése után a védőknek általában volt annyi ideje, hogy elfoglalják állásaikat és teljes készenlétben várták a támadókat.

[[Fájl:Dodengang.jpg|bélyegkép|A ''halál lövészárká''-nak nevezett lövészárok-rendszer egy részlete Diksmuide közelében]]

 

A támadás célpontjainak elfoglalása azonban csak időleges sikert jelentett, a célpontot meg is kellett tartani az ellenség tüzérségének és gyalogságának ellentámadásával szemben. Ehhez viszont a megerősített állások építéséhez szükséges eszközökre és anyagokra – ásó, lapát, homokzsák, szögesdrót –, valamint időre volt szükség. A németek nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy minden elvesztett állás visszaszerzésére a leghamarabb ellentámadást indítsanak, ami kezdetben igen sikeres volt. 1917-re a brit hadsereg korlátozta az előrenyomulás lendületét és a katonák felkészültek a német ellentámadás visszaverésére. A brit tüzérség egy részét a frontvonal mögé vonták össze, és nem is vettek részt a tüzérségi előkészítésben; egyetlen feladatuk az ellentámadás során a saját egységek támogatása volt.