„Richard Nixon” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Kékít |
|||
39. sor:
== Pályafutása ==
A [[második világháború]] alatt [[Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete|haditengerészetnél]] hadnagyként szolgált a [[Csendes-óceán]]on, ezután választották meg az [[Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa|Amerikai Egyesült Államok Kongresszusának]] tagjává, később alelnökké. Már [[1960]]-ban is indult az elnökválasztásokon, de ekkor ellenfele, [[John Fitzgerald Kennedy|John F. Kennedy]] nyert. [[1968]]-ban [[George Wallace]] és [[Hubert Humphrey]] voltak az ellenfelei, de a szavazatok 56,1%-ával megnyerte a választásokat. 1972-ben újraválasztották. A [[Watergate-botrány]] miatt [[1974]]-ben lemondott hivataláról. Ő az Egyesült Államok történetének első elnöke, aki lemondott hivataláról.
A [[Duke Egyetem]]en szerzett [[jog]]i diplomát; [[1937]] és [[1942]] között [[ügyvéd]]ként dolgozott. 1942 és [[1946]] között a haditengerészetnél szolgált. [[1948]]-tól az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságnál dolgozott. Republikánus politikusként [[1947]] és [[1950]] között kongresszusi képviselő, majd 1950 és [[1953]] között szenátor.
56. sor:
=== A politikában ===
A [[Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa|Kongresszus]] képviselőjeként (1947-50) azzal vált híressé, hogy a Képviselőház [[Amerika]]-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságának tagjaként leleplezte Alger Hisst, a Roosevelt-kormányzat tekintélyes tisztviselőjét, aki információkat szolgáltatott az amerikai kommunistáknak. Hisst sokáig a „boszorkányüldözés” ártatlan áldozatának tartották, de ma már az amerikai történészek egyetértenek abban, hogy valóban bűnös volt. A hosszasan elhúzódó vizsgálat miatt eredeti bűne elévült, s csak hamis vallomásáért ítélték el öt évre. Nixont ettől kezdve a demokraták és a liberálisok afféle radikális antikommunistának tekintették, megfeledkezve arról, hogy 1947-ben ő beszélte le a Képviselőház Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságát az Amerikai Kommunista Párt törvényen kívülre helyezéséről. [[Eisenhower]] így gratulált neki: ''„A legjobban az tetszett nekem, hogy nemcsak elkapta Hisst, de fair módon kapta el!”
Ezután könnyűszerrel győzelmet aratott (bár jókora sárhajigálás közepette) az 1950-es szenátori választásokon is Melvyn Douglas színész felesége, Helen Gahagan ellen. Ekkor kapta a ''Trükkös Dick („Tricky Dickie”)'' gúnynevet. Szenátorként (1951-53) figyeltek fel rá a [[Republikánus Párt]] országos vezetői, akik 1952 tavaszán felkínálták neki az alelnöki tisztséget Eisenhower oldalán. Nixon először azt hitte, hogy tréfálnak vele, pedig nagy szükségük volt rá a konzervatívabb és a nyugati parton élő republikánusok elnyeréséhez. A választási kampány során „Ike” a mindennapos viszálykodástól távol álló, hős hadúr szerepét játszotta, Nixon pedig a harcias kakasét, így természetesen ő vált ellenfeleik céltáblájává. Azzal vádolták, hogy kiegészítő fizetést kapott kaliforniai üzletemberektől. Az igazságtalan vádaskodás ellen egy televíziós beszéddel védekezett, amelyben még azt is elmondta, hogy csak egy cocker spánielt kapott, de azt a kislánya annyira megszerette, hogy nem hajlandó visszaadni. Az érzelmekre ható, rövid szónoklattal (a kutyus nevéről „Checkers-beszéd”-ként emlegetik) győzelemmé változtatta a vereséggel fenyegető szituációt. Eisenhower már azt fontolgatta, hogy más alelnököt választ, a republikánusok nemzeti bizottságához azonban 160 000 Nixon támogató távirat, és 250 000 levél érkezett, és a bizottság Nixon jelölése mellett foglalt állást.
73. sor:
James T. Patterson amerikai történész úgy fogalmazott, hogy [[Theodore Roosevelt]] kivételével ő volt a 20. század legliberálisabb republikánus elnöke. Intelligens volt, dolgos, és talán ő volt elnökségére leginkább felkészült politikus. De rendkívül rossz kapcsolatban állt a sajtóval, nem tudott felülemelkedni ellenfelei támadásain, és elzárkózott a nyilvánosságtól, mert képtelennek bizonyult arra a hátbaveregetős, kedélyesen barátkozós társasági életre, amely az elnökség elengedhetetlen tartozékának bizonyult.
Bár érdeklődésének homlokterében a külügyek álltak, belpolitikai tevékenysége is figyelemre méltó. Felgyorsította az iskolák szegregációjának felszámolását: 1969-ben a fekete gyerekek 5,2%-a járt közös iskolába a fehérekkel, 1972-ben már 90%-uk. Az ő javaslatára szüntették meg a sorozást (1971), és építették ki a hivatásos hadsereget. E rendelkezés csak az [[Öbölháború]] során vált nyilvánvalóvá. Megnégyszerezte a művészetek szövetségi támogatását. Theodore Roosevelt után ő tette a legtöbbet a környezetvédelemért: kiterjesztette a nemzeti parkok területét. (642 új park jött létre elnöksége idején), környezetvédelmi ügynökséget alapított (1970), s intézkedéseivel lefektette az 1970-es évek életminőség forradalmának alapjait. Megindította a Háború a rák ellen elnevezésű orvosi programot. Új Federalizmusnak elnevezett programját, mellyel meg akarta változtatni az adójövedelmek elosztását a központi kormányzat és az államok között, valamint családtámogatási tervezetét a [[Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa|Kongresszus]] nem támogatta. A szervezett bűnözést kontrolláló törvénnyel az alvilágra sújtottak le, és törvényt hoztak a kábítószerek kereskedelme ellen (1970). A fogyasztási termékek biztonsági törvényével (1972) új kormánybizottságot alapítottak, amely kitilthatta a veszedelmes árucikkeket a piacról. Ekkor érett be a Kennedy által megindított űrprogram: [[1969]]. [[július 20.|július 20]]-án [[Neil Armstrong]] amerikai űrhajós a [[Hold]]ra lépett. A XXVI. alkotmánykiegészítéssel 21 évről 18 évre szállították le a szavazati joggal rendelkezők korhatárát (1971). Nixon maga is tudta, hogy az infláció miatti, 1971-es gazdasági és pénzügyi intézkedései (a bérek és árak kontrollja, a dollár „lebegtetése”, aranyra való átválthatóságának felfüggesztése), csak rövid távon lehettek hatásosak, az elnökválasztáson való győzelme érdekében azonban kénytelen volt ezekhez folyamodni.
Külpolitikai céljait egy [[Guam]] szigeten tartott sajtófogadáson fogalmazta meg: nem akarta, hogy Amerika a "világ csendőreként" tevékenykedjen, arra törekedett, hogy szövetségesi lehetőleg maguk oldják meg problémáikat. ''„Amerika nem képes, és nem is akar a világ szabad nemzetei védelmének érdekében minden tervezetet kialakítani, minden programot felvázolni, minden döntést és vállalkozást végrehajtani. Csak ott fogunk segíteni, ahol erre ténylegesen szükség van, és ahol ez érdekeinkben áll.”'' Ezt nevezték Nixon-elvnek. Ehhez azonban előbb be kellett volna fejezni a vietnámi háborút, amelynek az elhúzódása elvonta a figyelmet Nixon valamennyi bel- és külpolitikai sikeréről. Nixon rendelte el, hogy bombázzák az észak-vietnámi hadsereg kambodzsai bázisait. Ellenfelei azzal vádolták, hogy kiterjeszti a háborút, megfeledkezve arról, hogy [[Észak-Vietnám]] már kiterjesztette azt, ha egyszer bázisokat hozott létre Kambodzsában. Arról is megfeledkeztek, hogy Nixon visszavont {{szám:25000}} katonát, és már elnöksége első napjaiban békeajánlatot tett: kölcsönös csapatkivonást ígért, és nemzetközi ellenőrzéssel megrendezett választásokat. 1970 áprilisában újabb {{szám:150000}} katona kivonását rendelte e, a párizsi béketárgyalásokon azonban nem sikerült haladást elérni, és kénytelen volt újabb támadást elrendelni a Kambodzsában állomásozó észak-vietnámi haderők ellen. Más választása nem volt: vagy átengedi Dél-Vietnámot az északi kommunista vezetésnek, vagy harcol a „becsületes béke” érdekében. A közvélemény kutatások szerint az amerikaiak 74%-a fontosnak tartotta, hogy [[Dél-Vietnám]] nem kerüljön kommunista uralom alá. A kambodzsai beavatkozásnak komoly eredménye volt: annyi fegyvert és lőszert foglaltak le, hogy 74 dél-vietnámi zászlóaljat sikerült felfegyverezni. Nixon azonban alábecsülte intézkedéseinek belső hatását: az egyetemeken tömeges megmozdulásokra került sor, a Kent Állami Egyetemen a rendőrség [[május 4]]-i sortüzének négy halálos áldozata volt.
| |||