„Alekszandr Szergejevics Dargomizsszkij” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a →Munkássága: 1 link kékítés |
|||
84. sor:
Dargomizsszkij négy művet írt zenekarra, ezek: a ''Bolero'' ([[1839]]), a ''Baba-Jaga'' ([[1862]]), ''A szolgalegény'' ([[1864]]) és a ''Fantázia finn témákra'' ([[1867]]). A zenekari hangzás eredetisége és a kitűnő hangszerelés ellenére ezeket a darabokat elég ritkán adják elő. Ezek a művek Glinka szimfonikus hagyományainak folytatását jelentik, és gazdag örökségként szolgálnak a későbbi orosz szerzők zenekari műveihez.
A [[20. század]]ban a Dargomizsszkij zenéje iránti érdeklődés újjáéledt: operáit a [[Szovjetunió]] vezető színházai játszották, zenekari műveit [[Jevgenyij Fjodorovics Szvetlanov|Jevgenyij Szvetlanov]] kiadta az ''Orosz szimfonikus zene antológiája'' sorozatban, dalai pedig az énekesek repertoárjának szerves részévé váltak. Azon zenetudósok között, akik a legnagyobb mértékben járultak hozzá Dargomizsszkij művészetének megismertetéséhez, a legismertebbek ''Anatolij Nyikolajevics Drozdov'' és a már említett ''Mihail Szamojlovics Pekelisz'', aki számos munkáját szentelte a zeneszerzőnek.
{{Idézet|Dargomizsszkij maga a disszonancia. Kedveli a világos és hangsúlyos tulajdonságokat. A kemény szituációkat keresi: a szenvedélyek feszültségét, a drámai konfliktusokat, a bánat, a félelem és a fájdalom sajgó pillanatait. Az állandóság és a nyugalom mintha idegen lett volna a számára. Nem csupán a jellemvonások megragadásának képességével bírt, de azzal is, hogy mulasson azon, amit karikaturista szemével kénytelen volt észrevenni. Irónia – és keserűség és szellem – ez az ő világa.…
| |||