„Saturn V” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a van ilyen szó is, de mást jelent |
|||
263. sor:
38 másodperccel a hajtóművek beindulása után a számítógép másik programra állt át és innentől az IU-ban levő számítógép valós időben folyamatosan kalkulálta a leginkább üzemanyag-hatékony pályát és azon tartotta az űrszerelvényt. Amennyiben az IU számítógépe meghibásodott volna, a legénység manuálisan képes lett volna átkapcsolni a parancsnoki egység központi számítógépére, vagy manuális irányításra, esetleg meg is szakíthatták volna a repülést.<ref name="SVFM"/><ref name="MIT_TIS"/>
Kb. 90 másodperccel a fokozat tervezett leállása előtt leállították a center hajtóművet, hogy megelőzzék a rakéta rángatózását, az ún. [[pogó oszcilláció]]t. Ezzel egyidőben megváltozott a cseppfolyós oxigén betáplálás üteme is, lecsökkent, hogy optimálisabb legyen a
Az S–II aktív szakasza 421 másodpercig tartott, amelynek során 175 kilométer magasra juttatta a megmaradt űrszerelvényt és {{szám|6995|m/s}} sebességig gyorsította, kis híján pályára állította az űrhajót.<ref name="SVFM"/><ref name="MIT_TIS"/>
279. sor:
Az egyetlen Skylab repülés, amikor Saturn V-öt használtak, szintén különbözött a fenti profiltól. Ennek keretében magát az űrállomást állították pályára egy automata, földről irányított repülés keretében. A [[Skylab-program|Skylab]] 434 kilométer magas pályára állt a Föld körül, jóval magasabbra, mint a holdűrhajók, hogy aztán egy hatéves periódust tudjon végigrepülni. A keringés pályahajlása is különbözött a holdrepülésekétől, a megszokott 32,5 fokos [[egyenlítő]]höz mért pályaszög a Skylabnél 50 fok volt.<ref name="SVFM"/><ref name="MIT_TIS"/>
Az ún. TLI manőver (Trans Lunar Injection – Holdirányú hajtóműgyújtás) az egyik különlegessége volt a rakétának, ekkor ismételten be kellett indítani a hajtóművet (a rakétatechnikában általában a hordozóeszközök egyszer használatosak abban a tekintetben is, hogy egy felbocsátás, vagy más manőver során a beindítástól a leállásig egyetlen manőver történik, kifogy a hajtóanyag és soha többet nem használható az eszköz
A holdirányú manőver
Az S–IVB utolsó manőverére (pontosabban az utolsó olyan manőverre, amelyben az S–IB még mint a Holdhoz tartó űrhajórendszer részeként vett részt) 40 perccel a holdirányra állást követően került sor. A manőver neve „Helyzetváltoztatás, dokkolás és kivontatás” (Transposition Docking and Extraction) volt, amelynek során az Apollo parancsnoki és műszaki egység levált az S-IVB-ről, pár tucat métert előre manőverezett tőle, mindeközben az űrhajó alatt egy burkolatban (vagy másképpen adapterben) helyet foglaló holdkomp fölül lerobbantották a takarólemezeket, amely így szabaddá vált. A parancsnoki űrhajó a saját kereszttengelye körül egy 180 fokos fordulatot csinált (és lényegében háttal a menetiránynak repült tovább), majd visszaaraszolt a [[holdkomp]]/S–IVB kombinációhoz és összedokkolt a holdkomppal. Utolsó aktusként a parancsnoki űrhajó kormányfúvókái segítségével a holdkompot kivontatták az S–IVB-beli tárolóhelyéről és az összekapcsolt két űrhajóegység, valamint a rakétafokozat szabadon, egymástól függetlenül haladt tovább.<ref name="SVFM"/><ref name="MIT_TIS"/>
A tovább repülő S–IVB-k mindig potenciális veszélyt jelentettek az űrhajók számára, mivel lényegében azonos pályán repültek tovább, ezért gondoskodni kellett róla, hogy kissé eltérítsék a pályájukat, nehogy később ütközzenek az űrhajóval. Ennek céljából egyrészt az S–II ülepítő hajtóműveihez hasonló segédhajtóműveket alkalmaztak, amelyek kis tolóerővel, de határozottan eltérő pályára tolták az űrhajót, valamint kinyitották a fokozat tartályainak szelepeit, amelyeken át az oxigén és a hidrogén kiáramlott az űrbe, egyfajta meghajtást eredményezve, tovább változtatva a fokozat pályáját. Egészen az [[Apollo–13]]-ig az ilyen módon felhasznált S–IVB-ket úgy célozták meg, hogy azok közel a
A Nap körüli pályára küldött fokozatok későbbi sorsáról egyetlen esetben kaptunk bármilyen képet. [[2002]]. [[szeptember 3.|szeptember 3]]-án Bill Yeung csillagász észlelt egy [[Kisbolygó|aszteroidát]], amelynek a [[J002E3]] lajstromjelet adta. Az égitest úgy tűnt, hogy a Föld körül kering, majd [[színképelemzés]]ekkel kiderítették, hogy felszínét [[titán-dioxid]] fedi (ez az anyag a fehér festékek legfontosabb alapanyaga a Földön és a Saturn V-nél is nagy mennyiségben használták). A keringés jellemzőinek széles körű elemzéséből azt a következtetést vonták le, hogy ez az [[Apollo–12]] S-IVB-je lehet. Az irányítók a repülés idején a megszokott módon a fokozatot Nap körüli pályára küldték, ám valószínűleg az ezt irányozó hajtóműindítás túl rövidre sikerült és a fokozat megmaradt a
==Infrastruktúra==
308. sor:
[[File:Ap11-KSC-69PC-241HR.jpg|bélyegkép|jobbra|250px|A mobil indítóállvány hátán a Saturn V-tel, úton a VAB és az LC39 között]]
A Mobil indítótorony, vagy Mobil indítóállvány ötlete szintén a Mobil Felbocsátási koncepció eredményeként merült fel, hiszen az összeszerelést nem az indítás helyén végezték el, hanem a VAB csarnokban, de maga az összeszerelés egy olyan platformon kellett végbemenjen, amelyről aztán elindulhatott a rakéta a [[világűr]]be. A holdprogramban azzal számoltak a kormányzat és a NASA illetékesei, hogy a szovjetek addigra akkumulálódott előnyét a korábbihoz képest sokkal intenzívebb repülési programmal, minimum kéthavonkénti (szükség esetén még sűrűbb, akár kéthetenkénti) felbocsátási ütemmel lehet behozni, ezzel szemben a helyszíni szereléssel egy Saturn I méretű rakétánál négy hónapnyi időközökkel lehet csak számolni. A startsűrűséget drámai módon lehetett javítani azzal, hogy ha az indítóállásokban csak a start előtti rövid időszakokban folyik előkészítő munka – azaz csak rövid ideig foglaltak
A leendő holdrakéta egy 110 méter magas, a farkánál 10 méter átmérőjű, üresen 240 tonnás<ref>{{cite web|url=http://www.braeunig.us/space/specs/saturn.htm|title=Saturn|author=|language=angol|publisher=|accessdate=2010-07-25}}</ref> „ceruzaként” bontakozott ki a tervezőasztalon, ennek a mozgatása volt az elsődleges feladat. A feladat másik része pedig a feltöltött állapotban több mint 3000 tonnát nyomó űrszerelvény felbocsátása volt. A tervezési feladatokat a ''Reynolds, Smiths és Hills Tervezőiroda'' kapta. A követelmények alapján kialakult a szerkezet formája: egy hatalmas, két emelet magas vízszintes platform és egy karcsú rácsszerkezetes torony, amely az ellátókarokat és a [[rakéta]] feltöltéséhez szükséges tápvezetékeket tartotta és a tetején egy [[daru (emelőgép)|daruval]] is rendelkezett a szerelési utómunkálatokhoz. A tervezést követően az ''Ingalls Iron Works'' 1963 novembere és 1965 februárja között gyártotta le a Mobile Launcher (Mobil Indító), vagy a látványosabbik részegysége után egyszerűen csak Launch Umbilical Tower ('''Start Ellátótorony''') néven említett szerkezetet. Összesen három egységet építettek az Ellátótoronyból. A LUT–1 szerkezeti munkája kilenc hónap alatt lett kész, ekkor emelték a helyére a szerkezet tetején levő 19 tonnás daru gémjét. 1965 februárjában lett kész a LUT–2 és 1965. március 1-jén emelték a helyére a LUT–3 daruját, mintegy befejezvén az építést. A szerkezetkész tornyok ezután egy másik gyártó, a ''Hayes International'' kezébe kerültek, akik felszerelték az ellátókarokat (vagy – némileg hibásan használt – más néven támkarokat). Ezek az ellátókarok voltak a Mobil indítóállványok legbonyolultabb részegységei, tervezésüket nem adták ki, azt maga a NASA végezte. Ennek során elkészítették egy tipikus kar (a 6-os számú) prototípusát és ennek alapján gyártotta le a Hayes a többit, természetesen a megfelelő eltérésekkel.<ref name=LUT>{{cite web|url=http://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4204/ch13-3.html|title=Moonport: A History of Apollo Launch Facilities and Operations – The Swing-Arm Controversy|author=Charles D. Benson és William Barnaby Faherty|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2010-07-26}}</ref>
320. sor:
A kezdeti tervek öt egymás melletti indítóállást vizionálták (A, B, C, D, E jellel). Háromnak – az A, B, C-nek – az építését tervbe is vették, a maradék építését – a D, E – későbbre halasztották. Az eredeti, 1962-es tervekben a három indítóállás betűrendjét északról délre határozták, meg 39A, 39B és 39C jellel, majd a következő évben a sorrendben a 39A és a 39C helyet cserélt (és végül a C jelű sohasem épült meg). Az építésük 1964-ben kezdődött meg és 1968-ig tartott, amikor a két iker indítóállást átadták, elsőként a 39A-t, majd a 39B-t.
Az indítóállás dizájnját tekintve egy hatalmas [[beton]]
Később az Apollo–program felbocsátásai során túlnyomórészt egy indítóállást, a 39A jelűt vették igénybe, egyedül az Apollo–10 indult a 39B-ről.
329. sor:
[[File:Crawler-Transporter.jpg|bélyegkép|jobbra|250px|A kész szállítójármű]]
A Mobil Felbocsátási Koncepció másik folyománya volt, hogy a készre szerelt rakétát el kellett juttatni az összeszerelés helyéről az indítóállványba, így valamilyen mobil megoldásra volt szükség, amivel szállíthatóvá vált a rakéta. Nehezítette a helyzetet a függőleges összeszerelés elképzelése, mivel így nehezebb volt a nagyon magas, a méretéhez képest ceruza vékonyságú és üres, tehát sérülékeny rakéta mozgatása. Több megoldás is versenyben volt, vasúti
A szállítási folyamat a VAB-csarnokban kezdődik. A VAB-csarnokban egy több hétig tartó folyamatban a Saturn rakétát egy hatalmas – középen a [[rakéta]] lángcsóvájának helyet engedő lyukkal bíró - négyzetes platformra szerelték (
A traktor az Apollo űrhajórendszer (a Saturn V rakéta, az [[Apollo űrhajó]] és a [[holdkomp]]) méreteihez, tömegéhez igazított követelményrendszer alapján készült el. A jármű egy 40 méter hosszú, 35 méter széles téglalapot formáz, önsúlya {{szám|2721}} tonna. Mind a négy sarkában egy-egy
A gyártásra 1964-65 között került sor, az első példányt [[1965]] januárjában szállította le a gyártó Cape Canaveralre. Ezt követően tesztsorozat indult, amellyel felmérték, hogy valóban tökéletesen ellátja-e a feladatát a jármű. Az egyik tesztút során 1965 júliusában komoly problémára derült fény. A technikusok az indítóállásra vezető úton bronz- és
Egy különleges járműhöz különleges út is jár, így az összeszerelő csarnok és az indítóállások közötti út is legalább olyan egyedi, mint maga a jármű, ami közlekedik rajta. Az úttal kapcsolatos követelményrendszer kidolgozása a szállítási mód – és a jármű – kiválasztását követően azonnal megkezdődött. A követelmények középpontjában a szállítóeszköz és a szállítmány 7700 tonnás össztömege állt, az átlagos utak építői sohasem találkoznak ilyen terheléssel. Az extrém [[tömeg]]et a lehető legsimábban kellett mozgatni, ehhez készült az útszerkezet: 80 cm hidraulikus töltés, 90 cm finom [[mészkő (kőzet)|mészkő]], 30 cm válogatott töltés, vékony aszfalt záróréteg és az aszfalt tetején (!) 10–20 cm folyami kavics. A követelmények másik fókuszpontja a talaj bizonytalanságának kiküszöbölése volt. Cape Canaveral és benne az indítóállásoknak otthont adó Merrit Island a [[Florida|Floridában]] tipikus, mocsaras területnek számít, az üledékes talajnak nem igazán jó a tartása. Ezt a nyomvonal alatti 7,6 méteres mélységig ható vibrációs tömörítéssel hidalták át. Végül a harmadik fontos tervezési szempont az útfelület minősége volt. A leendő útfelületet nem marhatták fel a lánctalpak, de nem is csúszhatott, az
A [[VAB]] és az [[Kennedy Űrközpont 39. indítóállás|LC-39]] startkomplexum között húzódó út két párhuzamos sávból áll, köztük elválasztó sávval. A közelebbi, 39A jelű indítóállásig {{szám|5535|méter}}, a távolabbi, 39B jelűig {{szám|6828|méter}}
==Tesztek==
347. sor:
[[File:Apollo Saturn 500F and VAB.jpg|bélyegkép|jobbra|250px|Az SA–500F úton van a VAB Csarnoktól a 39-es indítóállás felé]]
A rakéta is és a köré szervezett infrastruktúra is hosszú ideig csak koncepció
A cél érdekében [[AS–500F]] néven (vagy másképpen az Összeszerelés Integráltság Tesztjármű) létrehoztak egy külsejében tökéletesen a később repülő Saturn V-re hasonlító eszközt, amellyel gyakorolni lehetett az összeszerelést, a szállítást, a start
Az „álrakéta” úgy volt megszerkesztve, hogy annak csatlakozói működőképesek legyenek, így az összes elektromos, üzemanyag- és egyéb csatlakozást is beállították a technikusok az indítóállványhoz. A 39 elektromos és 232 pneumatikus kábel illesztése később jelentős csúszást okozott a tesztben, és a rakéta csak [[1966]]. [[május 25.|május 25]]-én gördült ki a VAB csarnokból a hernyótalpas szállítójárművön, hogy a kb. 5 kilométeres utat megtegyék a 39A indítóállásig. A már célját ért rakétát később vissza kellett vinni az indítóállásból a csarnok menedékébe a [[Florida|Floridán]] átsöprő ''Alma'' [[Trópusi ciklon|hurrikán]] miatt. A visszaszállítás [[1966]]. [[június 8.|június 8]]-án ment végbe, majd június 10-én ismét megtette a szerelvény az utat az indítóállásig.<ref name="MP_ch15_8"/>
A teszt csúcspontja az ún. nedves teszt volt, amelynek során feltöltötték a rakéta üzemanyag- és oxidálószer
===AS–500D===
361. sor:
A tesztek másik iránya a rakétára ható erők feltérképezése volt. Lényegében azt akarták ellenőrizni a mérnökök, hogy a kivételes teljesítményű eszköz nem tesz-e kárt saját magában, azaz a működése során fellépő hatalmas erők, rázkódások nem hatnak-e károsan a rakéta szerkezetére és nem esik-e szét repülés közben a szerkezet. Ebből a célból a mérnökök egy strukturális tesztsorozatot írtak ki az alabamai [[NASA Marshall Space Flight Center|Marshall Űrközpontban]] épült próbapad igénybevételével, hogy igazolják a rakéta ebbéli alkalmasságát.<ref name="FLIPHTML5">{{cite web|url=http://fliphtml5.com/jwgt/sgsz|author=|title=Saturn V Master Test Plan – Saturn V Dínamic Test Vehicle Test Project Plan|language=angol|publisher=FLIPHTML5|accessdate=2020-03-31}}</ref>
A tesztek lényege az volt, hogy felszerelték az óriási fékpadra a rakétafokozatokat, beindították a hajtóművet, és mérték a szerkezet hossz-, kereszt- és torziós irányú mozgásait és a tűréshatárként megadott
A tesztek alatt 450 órányi kvázi repülési idő zajlott le, melynek során 800 mérési pontról gyűltek
== Repülések ==
456. sor:
Az Apollo–4 volt a NASA első tesztrepülése, amikor a teljes kiépítésű holdrakétát a világűrbe küldték. A repülés elsődleges célja volt, hogy először teszteljék a holdrakéta és holdűrhajó párosát teljes kiépítésben, igazolják a rakéta és űrhajó strukturális kompatibilitását minden tekintetben, majd második számú célként az űrhajóval – egészen pontosan annak új típusú, addig kipróbálatlan [[hőpajzs]]ával – szimuláljanak egy visszatérést úgy, hogy az űrhajót előbb ellipszis pályára állítják, majd egészen a [[belépés a légkörbe|légkörbe lépésig]] gyorsítják, így szimulálva egy holdi visszatérés sebességét, ezáltal a hőterhelését a légkörön át vezető út során. A fő célok mellett sok „mellékcél” jelent meg: a 39-es indítóállás első sikeres kipróbálása, a teljes rakétarendszer első integrált, sikeres repülése, a Saturn V repülés során még kipróbálatlan fokozatainak egyenként való sikeres kipróbálása, különös tekintettel a koncepcionálisan is új – folyékony [[hidrogén]]t és [[oxigén]]t használó – S-II és S–IVB fokozatokra, az S-IVB fokozatba épített hajtóművek első sikeres űrbeli leállítása és újraindítása. Összesen 4098 tervezett méréssel kívánták felbocsátani az űrhajót, amelynek 2/3-a a rakétát, a maradék 1/3-a pedig az űrhajót érintette.<ref name="MP_ch19_1">{{cite web|url=https://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4204/ch19-1.html|author=Charles D. Benson és William Barnaby Faherty|title=Moonport: A History of Apollo Launch Facilities and Operations – APOLLO 4: THE TRIAL RUN – The Significance of AS-501|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2020-03-20}}</ref>
A startra [[1967]]. [[november 9.|november 9]]-én 7:00-kor (12:00 [[egyezményes koordinált világidő|UTC]]) került sor. A hajtóművek tökéletes beindulásakor és csúcsteljesítményük elérésekor
{{idézet|''...az épületek rázkódnak. A mi épületünk is rázkódik!! Ó, ez rettenetes, az egész épület remeg! A hatalmas kilátóablak is remeg! Itt állunk és a kezünkkel tartjuk! Nézzék a rakétát, ahogy már kilométer magasan jár és eltűnik a felhők között!...nézzék ...nézzék ...ó, a dübörgés rettenetes!...''|Walter Cronkite|Apollo 4 startjának közvetítése, 1967<ref>{{YouTube|id=LHE7BoNNxU0|title="Launch of Apollo 4"|link=no}}</ref>}}
A rakéta aztán rendben egy közel kör alakú, 185 kilométer magasságú pályára állította a Föld körül az Apollo űrhajót. Két keringésnyi ideig haladt az űrhajó ezen a pályán, majd a második keringés végén újraindították az S-IVB hajtóművét, amely az első űrbeli hajtómű
====Apollo–6====
467. sor:
Az Apollo–6 az Apollo–4 küldetés megismétlése volt, komolyabb feladattal. A felbocsátási folyamat végén az űrhajót az S–IB elindította a Hold irányába, ám {{szám|22000|km}}-es magasságnál egy megszakítást szimuláltak, azaz visszafordították az űrhajót a Föld felé.
A felszállásra [[1968]]. [[április 4.|április 4]]-én 7:00-kor (12:00 UTC) került sor [[Kennedy Űrközpont 39. indítóállás|Cape Kennedy 39A indítóállásából]]. Azonban a felszállás második percében problémák adódtak, a hajtóműben keletkező oszcilláló nyomásváltozások miatt hosszirányú rezgések (a rakétatechnikában „pogo oszcilláció” néven ismert jelenség) keletkeztek a rakétában, amitől az
Miután az S-IC fokozat tartályai kiürültek és levált a
A harmadik lényeges hiba már az orbitális pályán jelentkezett. Az igazi holdrepülések mintájára újra kellett indítani az S-IVB fokozat hajtóművét, ám az kudarcba fulladt, a hajtómű néma maradt, ami a mérnökök számára nagyobb rejtélyt jelentett, mint a korábbi pogo oszcilláció. A terveknek megfelelően ekkor leválasztották a Saturn V megmaradt fokozatát és a parancsnoki egység főhajtóművével, az SPS-szel végeztek egy pályakorrekciós manővert. A hajtóművet 442 másodpercig járatva az űrhajó pályáját 22.259,1 *33,3 kilométeresre alakították át és extrém magasságból irányították a Föld felé az űrhajót, szimulálva a [[hőpajzs]] számára egy holdi visszatérést. A légköri visszatéréskor minden normálisan működött és a rendben nyíló három ejtőernyő kupolája alatt az Apollo–6 9 óra 57 perc 20 másodpercnyi repülés után, 43 kilométerrel elvétve a kitűzött célpontot leszállt a kiemelésére igyekvő [[U.S.S. Okinawa]] mellett a [[Csendes-óceán]]on, [[Hawaii]]-tól északra. A meghajtás miatti pályaeltérések miatt itt sem teljesült egy tesztcél: a tervezett 37.000 km/h sebesség helyett 33.000 km/h sebességet sikerült elérni a visszatéréskor.<ref name="CfA_ch_10_5"/><ref name="MP_ch_20_2"/><ref name="tASaC_v4p2k"/>
===Emberrel végzett repülések===
479. sor:
[[Fájl:As8-16-2583.jpg|bélyegkép|jobbra|250px|Az oly sok problémát okozó végfokozat, az [[S-IVB]] a leválás után]]
Az Apollo–8-cal a NASA hazárdjátékot játszott. Félve attól, hogy a szovjetek ismét megelőzik őket a Holdért vívott versenyben – egy emlékezetes vitát követően –, mindjárt az első, emberekkel felbocsátott Saturn V/Apollo űrhajó kombinációt a Holdhoz küldték, ahelyett, hogy még Föld körüli pályán tesztelték volna a rendszert. A startra [[1968]]. [[December 21.|december 21-én]] került sor, első alkalommal használva a Saturn V-öt élesben, emberekkel a tetején helyet foglaló [[Apollo űrhajó]]ban. A felbocsátás során három apróbb hiba merült fel: az első fokozat hajtóművei egy kicsit alulteljesítettek – 0,75% tolóerő
A Föld körüli pályára állás után másfél fordulatig – összesen 2 óra 28 percig – tartó rövid időszak következett, egy teljes rendszerellenőrzés időtartama. A start után 2 óra 27 perc 22 másodperc telt el, amikor [[Michael Collins (űrhajós)|Michael Collins]] repülésirányító megadta az engedélyt:<ref>{{cite web|url=http://history.nasa.gov/SP-350/ch-9-5.html|title=Apollo Expeditions to the Moon: LIFTING FROM A SEA OF FLAME (Chapter 9.5)|author=SAMUEL C. PHILLIPS |language=angol|accessdate=2009-12-27}}</ref> Nem sokkal később az S–IVB fokozat hajtóművének újraindításával megtörtént a TLI ('''T'''rans '''L'''unar '''I'''gnition – Hold irányú hajtóműindítás), 5 perc 17 másodperces gyorsítással {{szám|10822|m/s}} sebességre tett szert az űrhajó.<ref>{{cite web|url=http://history.nasa.gov/SP-4029/Apollo_08a_Summary.htm|title=APOLLO 8 The Second Mission: Testing the CSM in Lunar Orbit 21 December–27 December 1968|author=|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2009-12-27}}</ref>
A felszállás legutolsó művelete az S–IVB leválasztása, majd egy összekapcsolódási kísérlet elvégzése volt a leválasztott rakétafokozattal, amellyel a későbbi űrhajók számára az ún [[Helyzetváltoztatás, dokkolás, kivontatás]] (Transposition, docking and retraction) manővert szimulálták valós körülmények között. Ebben az [[űrhajó]] először levált a fokozatról, majd eltávolodott tőle, a kereszttengelye körül 180 fokos fordulatot végzett (azaz hátraarcot csinált úgy, hogy közben a repülés iránya nem változott meg) és visszanavigált az S–IVB-hez, mintha ezúttal az orrával akarna hozzá kapcsolódni. Az űrhajósok leválasztották az S–IVB-t, és elkezdték a fordulási manővert, közben fotókat készítettek. Közel navigáltak a fokozathoz, ezzel igazolták a képességet a holdkomppal való jövendőbeli összekapcsolódásra. Borman aggódott az összeütközés miatt, és túl akart már lenni a manőveren, ezért kezdeményezte az eltávolodási manővert az irányításnak. Ám a manővert elhibázták, az űrhajó enyhén letért a [[Szabad visszatérési pálya|szabad visszatérés pályájáról]]. Öt órával a start után az S-IVB és az űrhajók szétválása után az irányítás más pályára állította a feleslegessé vált rakétafokozatot, hogy az a későbbiek során sehol se zavarja az űrhajósok útját. Ehhez az üzemanyag
Később az Apollo–8 elsőként sikeresen jutott el a Holdig, ahol pályára állt az égitest körül, és 10 keringésen keresztül végeztek az űrhajósok megfigyeléseket. Az űrhajó legénységének tagjai voltak az első emberek, akik saját szemükkel pillanthatták meg a Hold tőlünk mindig elforduló túlsó oldalát. A repülés teljes sikerrel zárult.<ref name="Ap_8_1"/>
====Apollo–9====
495. sor:
A repülés [[1969]]. [[március 3.|március 3]]-án startolt Cape Canaveral LC39A indítóállásából, 11:00:01-kor (16:00:01 UTC), egyetlen másodperccel a tervezett startidőpontot követően. A felszállás rutinszerű, eseménytelen volt, McDivitt parancsnok leírása szerint ''...„mint amikor egy öreg hölgy lovagol”...''. A legénység számára a fokozatleválasztás okozott nagy élményt. A meghajtás kiesésével leállt a [[gyorsulás]] és tehetetlen testük előre lendült, kis híján nekiestek a műszerfalnak (csak a biztonsági övek tartották meg őket), majd amikor az S–II hajtóművei beindultak, visszahuppantak az üléseikbe. A felszállás hetedik percében újra jelentkezett a pogo oszcilláció (a rakétáknál ismert hosszirányú rángatózás, amelyet a hajtóművekben jelentkező oszcilláló nyomásváltozások okoznak). Az űrhajósok erősebb hatásról számoltak be, mint Bormanék az Apollo–8-on, de még a tolerálható sávban maradt a rázkódás. 11 perc 13 másodperc elteltével leállt az S-IVB és az űrhajó 190 kilométer magas Föld körüli pályára állt.<ref name="CfA_ch12_5"/><ref name="Ap_9_1"/><ref name="Ap_9_2"/>
Az Apollo–9 űrhajósai követték a protokollt és másfél fordulaton keresztül nem váltak le az S–IVB-ről és rendszerellenőrzéseket folytattak. 2 óra 43 perc elteltével aktiválta Scott a piropatronokat és leválasztotta a rakétafokozatot, majd első ízben csinálták végig élesben a [[Helyzetváltoztatás, dokkolás és kivontatás]] (Transpozitiion, docking and retraction) manővert, azaz fordultak meg, dokkoltak a [[holdkomp]]pal, de még nem vontatták ki a Spider névre keresztelt holdkompot a rakétafokozat adapteréből. A parancsnok és a
Az Apollo–9 10 napot töltött az űrben, minden aspektusból kipróbálta a
====Apollo–10====
503. sor:
[[File:Apollo 10 launch - GPN-2000-001502.jpg|bélyegkép|jobbra|250px|Az Apollo–10 emelkedés közben]]
Az Apollo–10 a harmadik, ember által vezetett Saturn V felbocsátás volt, második alkalommal a Hold felé indítva. A repülés kis híján az első holdraszállást is megkísérelhette, ám a holdkomp súlyproblémái, illetve az eredeti
Az űrhajó [[1969]]. [[május 18.|május 18]]-án startolt Cape Canaveralről, ezúttal először (és a program során egyetlen alkalommal) használva a 39B indítóállást. A startra 12:49-kor (17:49 UTC) került sor. Mindhárom űrhajós Gemini veterán volt, élt már át űrstartot, volt összehasonlítási alapjuk. Az Apollo–10 indításának fő szenzációja volt, hogy a legrosszabb körülményeket adta az utasoknak. Az emelkedés során olyan rázkódás érte az űrhajósokat, hogy a látásuk elhomályosult és nem látták rendesen a műszerfalat. Megélték ők is a fokozatleválasztás rántását. Amikor az S–II hajtóműve is beindult, a pogo oszcilláció is feltűnt a színen. Még az egyébként más repüléseken simán működő harmadik fokozat is morogva és erősen remegve működött, az űrhajósok komolyan féltették főként a gyengébb konstrukciónak számító holdkompot, hogy baj éri.<ref name="CfA_ch12_7"/>
Következett a másfél fordulatnyi rendszerellenőrzési idő (amikor az űrhajósok számára „kisimult” a repülés), majd ezt követően az Apollo–10 engedélyt kapott a TLI-re. Az S-IVB megajándékozta őket a rázkódás és zörgés kényelmetlen érzésével. Az űrhajósok bizonytalanok voltak, hogy nem lesz-e
Az Apollo–10 ezután holdirányú pályára állt, az S–IVB-t a megszokott módon Nap körüli pályára irányította az irányítás. A küldetés sikerrel járt, Hold körüli pályára álltak, kisebb nehézségekkel ugyan, de a holdkomppal elvégezték a felszín feletti ereszkedést, majd az
====Apollo–11====
523. sor:
Az Apollo–11 [[1969]]. [[július 16.|július 16-án]] 14:32-kor (UTC), (helyi idő szerint 9:32) emelkedett a Kennedy űrközpontból.<ref>{{cite web|url=http://apollomaniacs.web.infoseek.co.jp/apollo/flight11e.htm|title=Apollo Maniac`s – Flight of Apollo 11|accessdate=2009-08-12|archiveurl=https://web.archive.org/web/20090523200840/http://apollomaniacs.web.infoseek.co.jp/apollo/flight11e.htm#|archivedate=2009-05-23}}</ref> Az utazás első lépcsője a [[Föld]] körüli pálya volt, másfél fordulatnyi időt töltöttek itt el az űrhajósok, amíg minden rendszert le nem ellenőriztek. A rendszertesztek után – miután megbizonyosodtak róla, hogy minden működőképes – az S-IVB újraindításával gyorsítottak. Az űrhajó a [[Szabad visszatérési pálya|szabad visszatérés pályáján]] indult a Hold felé.<ref name="CfA_ch14_2"/>
A Saturn V szempontjából utolsó manőverre fél órával a holdirányú gyújtást követően került sor, ekkor választották le a parancsnoki űrhajót az S-IVB-ről. Ezután az űrhajósok megkezdték a holdkomp-retrakciót, azaz a holdűrhajó kihúzását az S-IVB fokozat felső részén levő [[holdkomp adapter|holdkompadapter]]ből. Ehhez a rakétafokozatról levált és néhány méterre eltávolodott anyaűrhajó a kereszttengelye körül 180°-os fordulatot végzett (azaz innentől kezdve menetiránynak háttal repült), majd az orrán levő dokkolószerkezettel megcélozta a holdkompon levő
A fenti manőverek miatt az űrhajóegyüttes 6 m/s-ot lassult, ezt később pályaközi korrekcióval kellett kompenzálni, hogy a hajó végig a szabad visszatérés pályáján haladjon. Ám egyúttal a műveletek olyan jól sikerültek, hogy a tervezett négy korrekció közül csak egyet kellett végrehajtani. Houston közben az S-IVB hajtóművét indította újra távirányítással, hogy a kiürült rakétafokozat véletlenül se legyen útban a későbbiek során. A fokozat három nap múlva elhaladt a Hold mellett, és [[Nap]] körüli pályára állt.<ref name="CfA_ch14_2"/>
Az Apollo–11 sikerrel teljesítette az első holdra szállást, és [[Neil Armstrong]], valamint [[Buzz Aldrin]] lettek az első emberek, akik a Holdra tették a lábukat [[1969]]. [[július 21.|július 21]]-én.<ref>{{cite web|url=https://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4205/ch14-4.html|title=Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – The First Landing|author=Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2020-05-06}}</ref>
====Apollo–12====
538. sor:
A startra helyi idő szerint 11:22:00-kor (16:22:00 [[Egyezményes koordinált világidő|UTC]]) került sor Cape Canaveral LC-39A indítóállásából. Az emelkedő űrjármű a repülés 36. másodpercében bajba került. Mai szemmel nézve szokatlan módon az irányítás ugyanis a bonyolult időjárási körülmények ellenére indította útnak a rakétát, mivel az indítóhely felett éppen egy [[légköri front]] haladt keresztül, masszív felhőzettel. A repülés 36. másodpercében [[villám]] csapott az űrhajóba, mivel ekkorra az űrszerelvény már úgy viselkedett, mint egy magasra emelt, hatalmas villámhárító (magas fémcsúcs, mögötte a földig érő, [[ionizáció|ionizált]] [[gáz]]okból álló [[plazma]]csóva). Az űrhajóban ülőknek nem történt bajuk (ők lényegében egy [[Faraday-kalitka|Faraday kalitkában]] ültek), ám a villám kisütötte az üzemanyagcellákat, amelytől megszűnt az űrhajó áramellátása. Alig 16 másodperccel később, a repülés 52. másodpercében egy újabb villámcsapás érte a rendületlenül emelkedő űrszerelvényt. Ez a kisülés a navigációs rendszert vakította meg, valamint a kabinban megbolondította a műszerek többségét. Az esetet egyetlen szerencsés körülmény mentette meg, a Saturn V rakétának független, önálló navigációs rendszere volt, amelyet nem érintett az elektromos hiba, így a rakéta pontosan haladt tovább a pályáján, és megfelelő irányba vitte az utasait.<ref name="Űrv_Ap12_2">{{cite web|url=http://www.urvilag.hu/az_apollo_holdprogram/20041115_hajszalpontos_leszallas_35_eve_repult_az_apollo12_2befejezo_resz|title=Hajszálpontos leszállás: 35 éve repült az Apollo-12 (2., befejező rész)|author=Dancsó Béla|publisher=Űrvilág|accessdate=2019-10-18}}</ref>
A probléma megoldása is szinte véletlenszerű volt. A megbolondult műszerek miatt szükség volt arra, hogy tisztán lássanak az űrhajósok, valamint az irányítás mérnökei. Mindössze egy mérnöknek jutott eszébe egy megoldási javaslat, amikor azt javasolta az űrhajósoknak, hogy '''„Try SCE to AUX”''' (azaz „próbáljátok átállítani az SCE-t AUX-ra”). Pete Conrad parancsnok úgy reagált az utasításra, hogy „Mi az ördög az az SCE?”, ám Al Bean holdkomp pilótának bevillant, hogy melyik kapcsolót kell átállítania. Az SCE (''Signal Conditioning Equipment'') egy jelátalakító volt, amelynek üzemmódjait „Norm” (normál) és „Aux” (tartalék) között lehetett váltani. Az
NAGY ATTILA KÁROLY|publisher=Index|accessdate=2019-10-09}}</ref>
705. sor:
===Enyergija/Buran===
Az utolsó összehasonlítást pedig azzal a rakétával tesszük, amely először haladta meg nagyobb mértékben a Saturn V teljesítményét és a közvélekedés sokáig a legnagyobb teljesítményű rakétának tartotta. A szovjet űrprogramok utolsó komolyabb fejlesztése az amerikai űrrepülőgép orosz megfelelőjének, a [[Buran]]nak a tervezése és fejlesztése volt. A szovjet orbiter feljuttatásához pedig létrehozták az [[Enyergija]] hordozórakétát, amellyel a szovjetek is létrehozták a maguk [[hidrogén|hidrogén–]]
==Költségek==
| |||