„A máltai lovagrend Magyarországon” változatai közötti eltérés

Helyt álltak az ország védelmében, például a tatárjárás idején, amikor a muhi csatában erősen részt vettek, és a menekülő királyt ők kísérték Dalmáciába. Egy kivétellel: [[1247]]-ben [[IV. Béla magyar király|IV. Bélától]] hűbérbe kapták meg a szörényi bánságot, az [[Olt]]ig terjedő területeket és Kunország egy részét. A király azt várta, hogy kiváló tapasztalataikat hasznosítva vesznek részt a védelmi rendszer kiépítésében, de ők ezt nem teljesítették, és a területről rövid idő után kivonultak - nem tudni, hogy miért.<ref name=":3">{{Cite journal|title=Johanniták a középkori Magyarországon 1410-ig|url=https://www.academia.edu/3040073/A_johannit%C3%A1k_Magyarorsz%C3%A1gon_a_XIV._sz%C3%A1zad_v%C3%A9g%C3%A9ig|last=Hunyadi|first=Zsolt|year=2006|quote=}}</ref><ref>Dr. Török József szerint a lovagrend hamarosan rájött, hogy erőforrási nem voltak elegendők ahhoz, hogy szakszerűen elvégezze a terület megerősítését.</ref> A 14. század elején Magyarországon már több, mint 30 rendházuk állt; ezek többsége a [[Dunántúl]]on és a [[Dráva|Drávától]] délre. vezető rendházaik az [[esztergom]]i, a [[széesfehérvár]]i és a [[Buda (történelmi település)|budafelhévízi]] voltak.<ref>[[Kristó Gyula]], 1978: A rozgonyi csata. Akadémiai Kiadó, Budapest, Budapest {{ISBN|963 05 1461 3}} p. 78.</ref>

Az [[Árpád-ház]] kihalása utáni trónviszályban a rend a [[VIII. Bonifác pápa|pápa]] instrukcióinak dacára sokáig tartózkodtak az [[Anjou]] trónkövetelő igényének elismerésétől (valószínűsíthetően azért, mert rendházaik többsége a más trónkövetelők, illetve a [[I. Károly magyar király|Károly Róberttel]] nem barátságos [[tartományúr|kiskirályok]] ([[Csák Máté (trencsényi tartományúr)|Csák Máté]] és a [[Kőszegi család|Kőszegiek]]) területein állt. A döntő fordulatot az 1306-os év hozta el, amikor Károly ostrommal visszavette Esztergom várát a Kőszegiektől; ekkor egyértelműen mellé állt az esztergomi rendház, majd példáját követve a többiek is. Károly 1312-es hadjáratán már a „johannitáknak” nevezett lovagok alkották Károly (nem túl nagy) nehézlovasságának gerincét, és bátor helytállásukkal jelentős szerepet játszottak a [[rozgonyi csata|rozgonyi]] győzelemben.<ref>[[Kristó Gyula]], 1978: A rozgonyi csata. Akadémiai Kiadó, Budapest, Budapest {{ISBN|963 05 1461 3}} p. 78–79.</ref> [[Zsigmond magyar király|Luxemburgi Zsigmonddal]] már kevésbé volt jó a viszonyuk.