„Duke Ellington” változatai közötti eltérés

Helyi sikereik ellenére úgy döntött, elfogad egy meghívást [[Wilbur Sweatman]] [[New York]]-i zenekarába. [[1923]]-ban az [[Elmer Snowden]] vezette [[Washingtonians]]ban játszott, amelynek a vezetését is ő vette át a következő évben. [[1927]]-re a keleti parton már jól ismertek voltak, és az év végén elnyerték a [[harlem]]i [[Cotton Club]] házizenekari státuszát, amelyben [[1931]]-ig megmaradtak. Ez hatalmas lehetőség volt, és a heti rendszerességű rádióadások meghozták a felemelkedést Ellingtonnak. A [[szesztilalom]] időszaka volt ez, a közönség kizárólag fehérekből állt, akik buja örömöket kerestek Harlemben, a fekete előadók pedig azt nyújtották nekik, amit kívántak: tánczenét, ''[[Vaudeville (műfaj)|vaudeville]]''-t, ''[[burlesque]]''-et, valamint a lealacsonyító megnevezésű ''jungle sound''ot. A 30-as évek folyamán a Duke sok felvételt készített, amerikai és európai turnékra ment, s népszerűsége nőttön nőtt. Olyan kifejezések kezdtek feltűnni a sajtóban, mint „Amerika legnagyobb élő zeneszerzője”, de Ellington továbbra is szerényen csak „a mi zongoristánk”-nak titulálta önmagát. Zenészei közül megemlítendő [[Juan Tizol]] pozanos, [[Cootie Williams]] trombitás és a nagyszerű esz-altós, [[Johnny Hodges]].