„Kavabata Jaszunari” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a →Élete |
a →Élete |
||
6. sor:
Alig volt kétéves, amikor árvaságra jutott, és nagyszülei vették magukhoz. Nagyapja halála után bennlakó tanuló volt egy középiskolában, majd 1917-ben a Tokiói Császári Egyetemen folytatta tanulmányait angol szakon. Diplomáját 1924-ben szerezte meg. A Bungei Sundzsú című irodalmi magazinban megjelent írásaira már ekkor több neves író és szerkesztő felfigyelt. Kavabata az írás mellett a Mainicsi Simbun című lap riportereként is dolgozott.
Hamarosan a [[realizmus (művészet)|realista irányzattal]] szembeforduló „újfajta érzékenységű írók” iskolájának a vezetőjévé nőtte ki magát. 1924-ben barátjával, [[Jokomicu Riicsi]]vel együtt megalapította az írói csoportosulás irodalmi lapját Bungei Sundzsú néven. Ebben jelent meg 1927-ben első jelentős műve, az ''Izu no odoriko'' (''Az izui táncosnő''). A mű megalapozta Kavabata világhírét. Következő nagy visszhangot kiváltó regénye, a gésáiról, bárjairól, színházairól híres tokiói Aszakusza negyedben játszódó ''Aszakusza kurenaidan'' (Az aszakuszai vörös banda) folytatásokban jelent meg. Ezekben az években aktívan részt vett a modern japán irodalom vitáiban.
Az író 1931-ben megnősült, és feleségével [[Kamakura|Kamakurában]] telepedett le. A [[második világháború]] alatt visszautasította a felbuzdult [[militarizmus|militarista]] hangulatot, de hidegen hagyták a világégést követő politikai változások is. Ennek ellenére úgy nyilatkozott, hogy a gyermekkori tragédiák mellett a háborús évek szenvedései voltak meghatározó hatással írói munkásságára. A [[Hirosima|hirosimai]] atombomba-támadás után barátaihoz írt leveleiben többször is említette, hogy családjának elvesztésén kívül a háború borzasztó élménye, a vereség alakította ki tragikus életérzését, felfokozott érzékenységét. A háború után tett egyik leghíresebb nyilatkozatában elmondta, hogy már csak elégiákat képes írni.
| |||